Földközelből jövet vasárnap, hazafele megálltunk Somorján, hogy elnyaljunk egy-egy tölcsérrel a hely híresen jó fagylaltjából. Úgy látszik, más is hasonlóképp gondolkodik, mert nem csak a sor volt hosszú, kedves ismerősök is szép számmal köszöntek ránk.
Földközelből jövet vasárnap, hazafele megálltunk Somorján, hogy elnyaljunk egy-egy tölcsérrel a hely híresen jó fagylaltjából. Úgy látszik, más is hasonlóképp gondolkodik, mert nem csak a sor volt hosszú, kedves ismerősök is szép számmal köszöntek ránk. Fotósunkat most láttam először a gépe nélkül, furcsa is volt kicsit, s csak később jöttem rá, talán emiatt. Pedagógus, jó pedagógus barátaink kisimult arccal, széles mosollyal ejtőztek az ernyő alatt, ilyenkor szeretnék tanár lenni mindig. Júliustól szeptemberig. Jó nekik. Mondták is, hogy bizony, de mert jó pedagógusok, nekik szeptembertől júliusig is jó. Aztán valahogy – mi járatban? – a földközelre terelődött a szó, és elődöm e székben bajusza alatt bájos mosollyal megjegyezte, csak azt ne mondjam, kapáltam, mert nem hiszi úgyse. Sokféleképp el tud képzelni, kapálva nem. Tény, kapálásra ott a kapa, a kapa mellett meg az apa, így láttam odahaza. Szegény apám, míg élt, amennyire tehette, megkímélte anyámat, a jó pedagógust az ilyes munkáktól. Persze, konyhakertben, virágok közt csodákat tett ő is, sőt kukoricát is kapált apámmal, ha úgy adódott. De miután apu elment, teljesen egyedül vette vállára a kertet, a szőlőhegyet, kapástul, persze. Mert a föld, az nem lehet gazos. Már csak apánk emlékére való tekintettel sem. Mi szanaszéjjel a testvéremmel, anyánk, mondván, eddig más volt, most meg ez, apánk módra virágoskertet varázsolt a szőlősből. No de, hogy felvegyem az elejtett fonalat, Somorjától Pozsony felé az autóban azon méltatlankodtam magamban, ugyan miért ne lehetne elképzelni engem kapával a kezemben. Főleg annak, aki nem tudhatja, mi módon nőttem nagyra falun. Hogy kertet többet látott gyerekkorában városon férfiasodó párom, mert én a kertig el se mentem, jó kifogás volt az előtte riasztó tyúkudvar. Nem is a maga állatjaival, azt nem bántam, ha rám nézett tyúk, csirke, kakas, inkább azzal, hogy sose tudtam, mibe lépek. Azt a teremburáját, ilyen városi kölkeknek nőni falun, hát ennek vége, holnap kapálunk, mondta egy szép napon apánk, s mentünk vele, én meg a bátyám, ki, a kukoricaföldre. Egyikünk sem volt különb a másiknál. Mert nem olyan egyszerű kapálni, többször is eszembe jutott Mátyás király. No meg az uraságok. Láttam messze előttem apám hátát (Mátyás király!), mi meg egymás mellett a bátyámmal (uraságok!) lemaradva jócskán egy-egy sorban, ami önmagában nem lett volna nagy baj, csakhogy az a furcsa kapa nem azt csinálja ám, amit kellene csinálnia. Hát nem a kukoricát vágta ki! Majd minden másodikat. Egek, egy csomó idő telt el azzal, hogy visszaültetgessem őket. Másnap derült ki, miért nem előzött meg a bátyám, mikor hazajött apánk a határból kijelentve, ennyi volt, legközelebb csak tördelni megyünk, ha ugyan lesz mit, mert fél tábla zsenge kis kukoricka a földön fekszik. Hát a bátyám is ültetett!
No, de aki ezt nem tudja rólam, az mi a csudáért ne tudna kapát képzelni a kezembe?
Vajon?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.