Kalimnoszon innen és túl

Ha valaki Kalimnoszról beszél, rögtön a tengeri szivacsot említi. Valahogy úgy van ez, mint Rodosz a kolosszussal. Merthogy Rodosz erről ismert, a Kósztól egyórányi hajóútra levő kis sziget pedig az említett tengeri élőlényekről híres. Nincs is olyan település a szigeten, ahol ne volna „szivacsüzlet”.

Az igazat megvallva, nem nagyon érdekelt ez a szivacsügy. Pedig agyonkínálta a boltos, sokat nógatott, hogy vegyek: „Lady, lady, please...” De hát mi a fenét kezdjek én otthon egy ilyen állati szivaccsal?! Még csak vitrinbe sem való.
Nem nagyon viszik a turisták sem, a szivacsárus azonban türelmesen ül üzlete előtt, reggeltől éjszakáig, mint megannyi kiskereskedő a szigeten – a fűszeres, a csecsebecsés, a giroszos, a strandkendőket és kagylókat kínáló árus, a kávéházi és a cukrászdai alkalmazott. Szinte odanőnek az üzlet elé kitett székhez, a hölgyek el is terebélyesednek ültükben, de az biztos, hogy minden olyan fontos hírről tudnak, amelyről a faluban tudni kell. Ismerik a turistákat, akik naponta többször is elballagnak előttük, „Kali mera!” – köszönnek mosolyogva, közben jó erős feketéjüket kavargatják. Valószínűleg így telik idejük ősszel, s az őszies télen is, amikor a pecsenyére sült nyaralókat felváltják a kalandvágyók, a merész hegymászók, akik úgy tartják, hogy Kalimnosz, a zord sziklák hazája igazi paradicsom számukra.
Én a pecsenyések csoportját bővítettem, nem is azért jöttem, hogy sziklát, dombot másszak – még kicsit se. A tenger és a lustálkodás reménye vonzott erre a varázslatos szigetre és Masszuriba, a tipikus kalimnoszi városkába, amelyet szerencsére a tömegek még nem fedeztek fel.

***
Hétágra süt a nap, kora délelőtt van, s talán 40 fok is lehet, a tenger felől fújó szél azonban kicsit enyhíti a forróságot. Még kevés a fürdőző, elvétve lustálkodik egy-két ember a napozóágyakon. Gyönyörű a kis öbölbe zárt türkizkék tenger, nyugodt, sima, mint a tükör. Szemben, a szomszédos kis szigeten egy sziklás domb kerekedik felfelé, körvonalai mintha egy ember arcát rajzolnák ki. Ott az orra, lejjebb az álla... Az ábrándozást egy nyüzsgő, fel-alá cikázó rövid lábú legény zavarja meg.
„Very brown, very brown!” – ordítja távolról kemény angolsággal. Mosolyog, integet – nicsak, ez udvarol... E gondolat azonban csak röpke, a rövid lábú a helyi strandboy – döbbenek rá –, aki a szép sorba fektetett nyugágyakba invitál öt euróért, mondván: csakis itt sülsz le nagyon barnára. Amint elkelnek a remek fekvőhelyek, „very brown” abbahagyja az udvarlást, és elégedetten huppan bele a két fa közé kifeszített függőágyába. Délutánig biztosan nincs munkája.
Micsoda egyveleg! Mintha a világ összes nációja ezen a kis strandon futott volna össze: a svédek és a finnek meghitt nyugalomban olvasnak, nem is veszik észre a hosszú fekete hajú indiai nőt s csodaszép gyermekét, a görög nyugdíjasokat sem, igaz, azok órákig a vízben vannak. Áztatják magukat, és trécselnek, isten tudja, miről. A parton a legtöbben angolul beszélnek, eléggé hangosan és akcentussal; kiderül, hogy Arkansasba szakadt görögök jöttek Kalimnoszra hazai levegőt szippantani. A szigetlakók közül sokan a nagy emigráció idején telepedtek le külföldön, ám igazi lokálpatrióták maradtak. Voltak természetesen olyanok is, akik visszajöttek, s a külföldön keresett pénzt itthon fektették be. Mások kint ragadtak, de leszármazottaik állítólag minden nyáron hazajönnek, s még valamiféle emlékünnepséget is rendeznek a dombtetőre épített templom udvarán. Meglepő, hogy a középkorúak és az idősebbek maguk között görögül beszélnek, de gyerekeikhez angolul szólnak, s a fiatalok, a 20–30 évesek szintén az angolt választják.

***
Nem lehet nem figyelni rájuk, pedig úgy gondoltam, végre elolvasom a tudnivalókat Kalimnoszról, merthogy otthon nem volt rá idő:
„Horának nevezték az első fővárost, amely a sziget közepén terül el, s akit érdekel, hogyan éltek évszázadokig a helyiek, az mindenképpen látogasson el ebbe a városkába. Az új fővárost, Pothiát az 1850-es években kezdték beépíteni a meredek sziklaoldalba, amikor a kalóztámadások alábbhagytak, s a lakosok leköltözhettek a partvidékre. Sétánya ma olyan, mint sok más görögországi üdülővárosé, tele színes kávéházzal és tavernával. Érdemes megnézni a helyi múzeumot is, amely a tenger mélyéről előkerült leleteket őrzi, és egyben ismerteti a búvárkodás gazdag történetét. A fővárosból az út a tengerparton, majd falvakon és hol zöldellő, hol pedig kopár völgyeken keresztül folytatódik. Ott, ahol ma a kalimnoszi Mirtiesz, illetve Masszuri és a szemközti kis Telendosz sziget közt vízi taxik közlekednek, valaha réges-régen egy nagyváros állt. Kr. e. 534-ben azonban egy földrengés eltemette a várost a tenger mélyébe, és Telendosz levált Kalimnoszról. A két szigetet csupán 700 m választja el...”
Idáig jutok; az arkansasi görögök sztorija tűnik izgalmasabbnak. Az előző napi felejthetetlen utcai mulatságról beszélnek. Egész Masszuri kint volt a főutcán, ahol – autó, nem autó – nagy körben ropta a szirtakit mindenki, aki merte és tudta. Biztos, hogy e fesztivál miatt órákra megbénult az egész nyugati parti forgalom, de egyetlen járművezető sem tülkölt eszelősen vagy üvöltözött honi módi szerint, hogy hordd el már az irhádat, te marha, az útról. Ilyen hangulatot még sosem éltem át, ilyen fergeteget még sose láttam, csak azt éreztem, hogy ez a görög zene annyira jó, annyira tüzes és szexis, hogy belebizsereg a lelkem és a testem.

***
Szóval... „a két szigetet csupán 700 m választja el, Telendosznak egy pici kikötője van, néhány hajója, két tavernája és mindössze 60 lakosa.”
Ilyen helyre el kell menni a kiadós délelőtti lustálkodás után. Félóránként jár a kis pöfögős hajó Telendoszra, 1,5 euróért visz át a kapitány, aki épp feleségét és pöttömnyi csecsemőjét is velünk együtt szállítja a túloldalra. „Bevásárolni voltunk, de megszoktuk már a jövés-menést, nem költöznék el innen semmi pénzért – elegyedik szóba a kapitány felesége. – Majd meglátja, magának sem lesz kedve elmenni innen.”
Igaza lehet – gondolom, amikor kiszállunk Telendoszon. Hihetetlen nyugalom van e tenyérnyi mesebeli szigeten. Olyan érzése támad az embernek, mintha a 21. századból egy időgéppel hirtelen valami régi, Krisztus kori időbe érkezett volna. Juhok és kecskék legelésznek szanaszéjjel, a vízi taxival érkezett pár turistán kívül két ember múlatja az idejét a közelben: a nagy, pödört bajszú tavernatulajdonos és egy apró, ráncos néni. Nincs itt üzlet, mint ahogy autó, motorbicikli sincs. De kinek is kellene, ha kényelmesen, a templomot és a parányi éttermet elhagyva, a sűrű oleanderrel szegélyezett szűk utacskán pár perc alatt át lehet sétálni a sziget egyik oldaláról a másikra? Építkezni nem nagyon építkeznek errefelé, csak a helyi iskola poros udvarán rendezgetnek valamit, s ha nehezebb terhet kell szállítani, a szamarat pakolják meg. Autó helyett bizony szamár áll a ház előtt, no meg egy csomó macska lustálkodik mindenütt.
A kis temetőn túl, a sziget legelhagyatottabb szegletében van a régi nekropolisz. Különös, kicsit félelmetes világ, főleg alkonyatkor, amikor a nap barnába rejt mindent. Teljes csend, hőség, kiszáradt fű, régi korokat idéző impozáns sírhelyek – hamar megfeledkezik itt az ember a létező civilizációról, amelyet csak a szemben levő két üdülőtelep fokozatosan kigyúló fényei hoznak vissza.
Telendosz kis kikötőjében a pödört bajszú görög invitál a tavernájába egy finom vacsorára. Georgiosznak hívják – mondja, s azt ígéri, olyan halat süt, hogy az ember megnyalhatja mind a tíz ujját. Így van, meg is nyalom a fenséges sült tonhal után. Akkora volt, hogy lelógott a tányérról.
Jóllakva, elégedetten mélázom, bámulok a tenger felé, amelyet már nem látni, csak hallani. Arra gondolok, nem bánnám, ha úgy járnék, mint Bill Murray abban a filmben, amelyben mindig ugyanazt a napot élte meg.