Kákát vágtak, gyékényt szőttek…

Az emberek gyékényből már ősidők óta készítenek szövéssel-fonással különböző használati tárgyakat, kosarakat, kasokat, szőnyegeket. Gyékény szavunk honfoglalás előtti ótörök jövevényszó. Honfoglaló őseink nemcsak a növényt, hanem a belőle készült termékeket is így nevezték.
Ott, ahol a növény megtermett, felhasználása igen sokrétű volt. Szövéssel vagy fonással (kötéssel) készültek belőle termékek. A múltban az előbbi kimondottan asszonymunka volt, fonásával viszont inkább férfiak, de persze nők is foglalkoztak. Szövéssel különböző gyékényszőttesek készültek: padkatakarók, falvédők, szőnyegek, szatyrok, lábtörlők. A szőtt gyékényt ágyakba, szalmazsák alá is tették. A vásári sátrak anyaga gyékényponyva volt. Fonással különböző nagyságú és formájú kosarak, táskák, szatyrok, kalapok készültek. Ehhez a munkához általában fából levő formákat használtak, de forma nélkül is fonták a gyékényt. A gyékénykosarak a szalmából levőkhöz hasonlóan spiráltechnikával is készülhettek.

A gyékény aratása
Általában augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján kezdődött, és akár szeptember végéig is eltartott. A növényt zölden vágták, a munkához ívelt pengéjű, kaszaszerű, hosszú nyelű vágóeszközt, nádvágókést használtak. A kivágott gyékényt egy-két hétig a vízparton hagyták száradni, majd kévékbe kötve hazaszállították. Ha a kévék nem voltak eléggé szárazak, kibontva – legfelső kötésüket meghagyták, a másodikat meglazították, az alsó kettőt pedig kioldották –, aljukat szétteregetve az istálló, pajta falához támasztották vagy egymásnak döntötték őket, és tovább szárították. Utána újra összekötözték, majd a felső részüket – az aljuktól kb. 120 cm-es magasságban – favágótőkén fejszével levágva további felhasználásukig száraz szellős helyen tárolták őket, esetleg felhordták a padlásra.

Sző, fon, tanít
A gyékény kitermelését és feldolgozását a gútai Forró Terézia segítségével követjük nyomon. Teri néni fiatal lány korában szeretett bele ebbe a mesterségbe, és a mai napig szövi, fonja a gyékényt, vagy ahogy ő nevezi: a kákát. Nem hiányozhat a környék egyik népművészeti rendezvényéről sem, meghívást kap fesztiválokra, kézműves-bemutatókra, játszóházakba, nyári gyermektáborokba.
A fiatalosan életvidám Teri néni, aki tavaly volt hetvenéves, ma is fáradhatatlanul tanítja a gyerekeket a gyékénymunkák rejtelmeire. Többször tartott tanfolyamot felnőtteknek is. Amikor megnyílt a gútai magániskola, az ottani diákoknak két éven át gyékényszövést és -fonást oktatott.
„A gyerekeket nagyon érdekli ez a munka. Ma már nemigen találkozhatnak ezzel a sokoldalúan felhasználható növénnyel. Most nyáron is dolgoztam néhány táborban, közülük a nagykeszire emlékszem talán a legszívesebben. Rengeteg gyerek volt, voltak vagy ötvenen. De ami a lényeg: nemcsak szépen és pontosan dolgoztak, hanem az anyagot sem bitangolták el. Megértették, hogy már a káka szedése és megtisztítása is sok munkával jár.”
* Terike néni mióta foglalkozik kákával, ahogy errefelé nevezik, és kitől tanulta a mesterséget?
Igen, mi a növényt kákának nevezzük, gyékénynek pedig a belőle készült holmit. Amikor a káka már meg van fonva vagy szőve, az a gyékény. Nálunk a kákával való munka családi örökség. Édesapám és édesanyám, de már a dédszüleim is foglalkoztak vele. A mesterség fortélyairól a legtöbbet az egyik nagybátyámtól tanultam. Fiatalkoromban évekig bedolgoztam az újvári kosárfonó szövetkezetbe, gyékényszőnyegeket szőttem, majd később a Detva kézműves-egyesületbe, Pozsonyba. Ide táskákat, kosarakat fontam. Főleg Németországnak dolgoztunk. De készítettem karácsonyi díszeket is gyékényből, meg szalmából is.
* Hogyan zajlott a kákavágás?
Nálunk augusztus 20-a után kezdtük el. Valamikor csónakokból történt, mostanság, hogy a víz jóval alacsonyabb, elég gumicsizmát húznunk és belegázolnunk a vízbe.
A vágásban részt vett az egész család, segített a rokonság is. Hosszú nyelű sarlóval egyesével vágtuk a szárakat, minél inkább a tűnél [a növény tövénél], a víz felszíne alatt, hogy a szára, a tusa minél hosszabb legyen. Aratás után a kákát szétteregettük a parton, és ott hagytuk száradni egy-két hétig. Száradáskor sárgás-barnás színt kap. Valaha nyugodtan kinn maradhatott, senki sem taposta meg, lopta el. Néha kimentünk megforgatni, hogy jobban száradjon, ne penészesedjen.
Miután megszáradt, még kinn a parton kis kévékbe kötöttük, a tetejét ott, ahol a szár kétfele válik, levágtuk, és a kévéket szekéren hazavittük. Otthon felállítottuk a ház falához, a kerítéshez, a pajtához, szellős helyre, hogy tovább száradjanak. Hetekig is száradtak.
Szellős helyen kellett tartani őket, hogy a káka be ne fúljon, mert különben megpettyesedik, s akkor már semmire sem lehet használni. A kévéket többször megforgattuk, hogy mindegyik oldalukról érje őket a levegő meg a napocska.
* Ma már nem lehet a levágott növényt a víznél hagyni…
Manapság még zölden hazahozzuk, és otthon szárítjuk – mert a partról lába kelne. A kévéket aztán szétteregetjük itthon az udvarban, vagy nekitámogatjuk a ház falának, kerítésnek, s ugyanúgy átforgatjuk, mint régen, hogy jól száradjanak. Aztán felvisszük a padlásra.
* A megszáradt gyékénnyel még nagyon sok munka van a szövés vagy a fonás előtt.
Ha már dolgozni akarok vele, néhány kévét lehozok a padlásról. A munkát a káka szétszedésével kezdem. Először az alsó részéről, az aljától felfelé szerteszedem a leveleket, vagyis a száráról, a tusáról lefejtem a külső, majd a belső leveleket. A legcsúnyábbakat eltüzelem, a szebbeket külön kévékbe rakom, és szövésre használom. Szőnyegeket, lábtörlőket, falvédőket, szatyrokat szövök belőlük. A levelek lefejtése után maradt szár neve bélkáka. Ez a szár belseje, és főleg kézi fonáshoz, szatyrok, kosarak, kalapok készítéséhez, de szövésre is használom.
* Hogyan történik a gyékény széthasítása?
A széthasogatást éles késsel végzem. A bélkákát a közepétől kiindulva hosszában több részre hasítom. Régebben a levelek széléről is lehasítottam néhány millimétert. Ez volt a selem. Két selemszálat a két tenyerem között összesodortam, ez volt az ín. Több inat sodortam, ezek voltak a szövőszék felvetőszálai (hosszanti vetülékszálak), amikbe beleszőttem a kákát. Ma már fonalat használok felvetőszálnak.
* Az egyes gyékényrészeket osztályozza, szétválogatja?
A széthasogatás után a kákát szétválogatom, és a részeket fajtánként összekötöm. Külön kötözöm össze a külső leveleket, külön a belsőket és a bélkákát. Mindent szépen előre előkészítek, hogy a szövés-fonás könnyebben menjen, amikor eljön az ideje, valamikor télen.
* Nem törik a gyékény munka közben?
Nem, mert néhány órára be kell áztatni, hogy megpuhuljon, és hajlítható legyen. Szárazzal nem lehet dolgozni. Áztatás után betakarom, hogy ki ne száradjon.
Egyszerű szövőszéken szövök. A gyékényszövés hasonló a vászonszövéshez, csak fonal helyett kákát kell beszőni a hosszanti felvetőszálakba. Szövéshez a szebb külső és belső leveleket használom, de használok bélkákát is, amit már a szövés előtt hosszában elhasogattam.
* Nemcsak szőttest készít, hanem kosarakat is fon gyékényből. Ez hogyan történik?
Különböző faformákat használok hozzá. A szövőszékemet és a formákat is egy helyi asztalos készítette. Először elkészítem a kosár alját. A kosár nagyságától függően 5–7 gyékényszálat az asztalra helyezek, ezek közé fonom a következő szálakat. Ha megvagyok vele, a kosár alját hozzárögzítem a faformához, körbeszegem, és elkezdem fonni az oldalát. Amikor kellő magasságot ért el, a kosár a tetejét is leszegem. A kosaraimat és gyékényeimet sokan szeretik, keresik, s remélem, hogy a jövőben is lesznek követői ennek a szép mesterségnek.

Gyékény, káka, buzogány
A gyékény vagy buzogánysás, buzogányfű, buzogány a gyékényfélék családjába tartozik. Vízparti növény, a folyó- és tópartokon gyakori. A lápos, mocsaras helyeket kedveli. Könnyen felismerhető barna buzogányáról. Magassága 1–2,5 méter.