Je suis Charlie!

Én Plavec vagyok. És nem vagyok hős. És nem is akarok az lenni. Nem tépem szét az ingemet, és nem kínálom csupasz mellkasomat a felkiáltással: Ide lőjetek, gazemberek!

Ám mivel az én leveleim – bármennyire igyekszem is leplezni – hemzsegnek a szatirikus elemektől, kutya kötelességemnek tartom elítélni ezt a barbár támadást. Sok elemző a demokrácia és a szólásszabadság elleni támadásnak nevezte ezt az agyament cselekedetet. Én tovább mennék: a gondolat szabadságát támadták meg. A média terroristáknak titulálta a támadókat. Én tovább mennék: nem érdemlik meg ezt a megnevezést. A terrorista és a szabadságharcos között – nézetektől függően – lehet nagyon kicsi a különbség. Ezek meg agyalágyult gyilkosok voltak, nem terroristák. Mohamed próféta becsületének védelmében gyilkoltak. Nem hiszem, hogy Mohamed próféta rá van szorulva arra, hogy ilyen gazemberek védelmezzék az ő becsületét.

Egyre súlyosabb a helyzet, és sokkal rosszabb, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Senki nem szereti, ha kigúnyolják. Én sem, önök sem. Régen a királyok sem azért tartottak udvari bolondokat, mert annyira jólestek volna nekik a gúnyos megjegyzések. Bizonyára azért tartották őket, hogy inkább egy bolond mondja meg nekik az igazat, gúnyolja ki őket, felhíva a figyelmüket hibáikra, hiányosságaikra, mint hogy ezt egy szomszéd uralkodó tegye velük. A bolondnak bármit meg lehetett bocsátani, egy másik uralkodónak semmit.

Manapság az ember elkényelmesedett. Cselekedeteink elgépiesedtek. Hogy ez be fog következni, azt Charlie Chaplin már 1936-os filmjében, a Modern időkben megjósolta. De Jack London 1907-ben megjelent regénye, a Vaspata is valami hasonlót vázol fel. Legalábbis abban az értelemben, hogy a gépeket és a hatalmat birtoklók elveszítik józan ítélőképességüket embertársaik iránt.

Tudomásul kellene vennünk, hogy a világ nem csak a gombok nyomogatásából áll. A világ nem csak fehér és fekete, nem csak jó és rossz, nem csak szép és csúnya. A világ ennél sokkal színesebb, változatosabb. Léteznek árnyalatok, ízek, illatok. A művészeteknek – beleértve a szatírát is – ezt kell feltárniuk és bemutatniuk azok számára, akik önmaguktól képtelenek észlelni az ilyen részleteket. Mert ha továbbra is így fogjuk folytatni, az emberiség gondolatvilága teljesen elsatnyul, elsivatagosodik. És ezt még maga Mohamed próféta sem akarhatja.

Nem tudom megítélni, milyen emberek voltak azok az újságírók és karikaturisták, akik áldozatul estek ennek a merényletnek. Bármennyire furcsának tűnik is, én nem olvasok szatirikus lapokat. Igaz, volt idő, amikor olvastam, az egyikbe még vicceket is küldöztem, de már évek óta nem olvasok ilyeneket. És főleg nem francia nyelvűeket. Már annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy egy kukkot nem értek franciául. Mégis, látatlanban is azt kell mondanom, hogy azok az emberek, akik mások szórakoztatásának, embertársaik kedélyállapota javításának szentelték életüket azzal, hogy rámutattak bizonyos túlkapásokra, szélsőséges dolgokra, és kifigurázták őket, azok nem érdemeltek ilyen kegyetlen halált. Senki sem érdemel ilyen kegyetlen halált.

Plavec Gyula, Vilke

Szirmot bontottak az ököl formájú dáliák a Városligetben, ahol András VASÁRNAP délutánonként sétát tett Tibor, József és Polaner társaságában, és közben azon morfondíroztak, még mennyi időnek kell eltelnie, amíg Németország kapitulál, és végre-valahára befejeződik a háború.

Julie Orringer: Láthatatlan híd