A film, amely sokunk szívét meghódította már. Adott ugyanis egy nő, aki világmegvető bátorsággal dobja félre jól bejáratott, kényelmes életét, és elindul a nagyvilágba, hogy végre megtalálja önmagát és az igazi boldogságot. Julia Roberts, azaz Elisabeth Gilbert szirupos történetére mégis nagyokat legyintünk, és azt gondoljuk magunkban, hogy ez csak Amerika!
Én is ezt hittem, míg egy hűvös őszi estén megérkeztünk Bátorba, egy alig háromszáz fős kis faluba, Budapesttől 150 kilométerre az Ózd–Egercsehi-medencében. Mi vesz rá négy fiatal nőt, hogy néhány napra elvonuljon ide a világtól? Egy közös barátnő, aki éppen házat újít fel, és elkel nála néhány szorgos kéz a fürdőszoba csempemozaik burkolatának fellendítésében.
Mielőtt belevetnénk magunkat a munkába, ötcsillagos házi pestót vacsorázunk, és megismerkedünk a huncut mosolyú cigány Mona Lisával, aki a falon lógva nézi végig hétvégi csetléseinket-botlásainkat. Az est feketeségében szarvasbőgést hallgatunk a régi ház tornácáról, és nagyokat beszélgetünk. Aztán jöhet a fürdés! Kék öblös lavórban meghitt lámpafénynél a cserépkályha előtt. A hálószoba ágyán és vastag, tollas dunyháin ketten osztozunk. Fülig magunkra is húzzuk őket, mert bár a ház eredeti, festett faablakai igyekeznek ellenállni a kinti szélnek, egy-egy fuvallat beszökik a fejünk felett.
Egy fejedelemasszony udvarában
Reggel terülj-terülj asztalkám fogad minket: mentalevél és paradicsom a kertből, kurkuma és ázsiai fűszerek széles választéka a spájzból. Házigazdánk, Regina nagyon megkedvelte őket Délkelet-Ázsiában. Merthogy másfél évig élt a Távol-Keleten, Indonéziában, de járt Vietnámban, Kambodzsában, Thaiföldön, Indiában és Malajziában is, majd két és fél hónapot töltött a közel-keleti emírségekben. Onnan leste el és hozta magával a keleti konyha fortélyait. Ő egy igazi magyar Elisabeth Gilbert: bár bejárta a fél világot, és kényelmes lakása van a fővárosban, három éve úgy döntött, hogy belép az amerikai filmek valóságába, s mindent hátrahagy. Mert bátran dönteni, és megtalálta helyét ebben a hevesi faluban.
Ülök a téglákig bontott vaskos házban, és csak ámulok Regina keze munkáján: a színes üvegekből készített díszfalon, a háló padlójának szánt pici fakorongokon, vagy épp a majdani ebédlő kövét borító kacskaringós mozaikmintán. Egy-egy kirakott napsárga, piros és narancs hullám vetíti előre a fürdőszoba pompáját. Büszkén mutatja ezerféle képkeretét, amik a nappali egyik falát fedik majd. Udvarán a legfinomabb zöldségfélék és őszi virágok között haladunk a saját építésű lépcsőig, amely a kertet megkoronázó kis erdőbe vezet. Eláll a szavunk a pazar látványtól, mintha csak egy erdélyi képeslap kelt volna életre: alattunk a dimbes-dombos, nyájakat legeltető völgy, a közeli lovas gazdaság, felettünk a szikrázó kék ég. Rövid sétát teszek a környéken: mentősziréna, autóduda, mobilcsörgés és monitorvibrálás helyett csak én és a békés természet járunk kéz a kézben. Megsejtek valamit abból, miért is szeretett bele Regina ebbe a színtiszta és nehéz világba.
Egy világba, amely egyszerre ragad magával és gyönyörködtet, ugyanakkor nehezéket is rak az apró női vállakra. Nem a legegyszerűbb dolog ugyanis egy zárt falusi közösségbe kerülni, pláne ha még a környéken sosem látott színes, feltűnő kalapokkal, retikülökkel és különleges ruhakölteményekkel érkezik a vándor. Nem beszélve az ezekhez illő lelki kincsekről. Míg mi a téglákon ülve csempedarabonként rajzoljuk a jövőt, Regina az udvaron maltert kever, a tetőn jár, vagy éppen favágásba kezd. Letűnt korok fejedelemasszonyaihoz hasonlít testi-lelki erejével, munkabírásával, életörömével, ragyogó szemeivel, mindig vidám mosolyával.
Ezeregyéjszaka meséi, kicsit másképp
A kerítés szélén a nap meleg kezeivel cirógatja arcunkat. Szóba kerülnek a régi idők, a közös emlékek és az ázsiai élmények is. Megjelenik szemünk előtt a Merapi vulkán, amelyet Regina a 2010-es kitörése után mászott meg, amikor még sok helyen hamu borította a tájat. „Napfelkeltére értünk a tetejére. Jáva szigetét beburkolták a felhők, csak a vulkánok csúcsai emelkedtek ki a pihepuha párnákból” – meséli. Azt is megosztja velünk, hogy a helyiek mindenféle tudományos ismeret nélkül már egy évvel korábban jelezték a kitörést, mégis meglepetésként érte a világot a robbanás. Az embereket táborokba evakuálták, az egyikbe Regina is ellátogatott a barátaival. Segíteni akartak, de a rengeteg önkéntes már gondoskodott ételről és ruháról, így ők a helyi gyerekekkel játszottak, és a felnőttekkel beszélgettek. Mint mondja, az embereket már az is boldoggá tette, hogy egy „fehér” nő, (bulé – ahogy ők nevezik) szóba elegyedett velük.
A vulkánkitörés sok emberéletet követelt, és rengeteg családot földönfutóvá tett: el kellett hagyniuk otthonukat, állataikat, földjeiket. Ezért is meglepő azt hallani, hogy a természeti katasztrófa ellenére többségében jókedvűek voltak a kitelepített családok. „Ha valaki tényleg szomorú, mert meghalt egy hozzátartozója, az persze látszik az arcán, de ott valahogy nem illik nyilvánosan kimutatni a bánatod” – avat be bennünket Regina. Hozzáteszi: mi, magyarok hajlamosak vagyunk mindig úgy tekinteni a pohárra, hogy az félig üres, míg az indonézek bandzsítanak egyet, és azt mondják: de jó, hisz lényegében tele van.
Egységben az erő
Emellett nagy hatást gyakorolt Reginára a közösségek összetartó ereje is. A városok kisebb falvakból, kerületekből alakultak ki, amelyek lakosai szoros kötelékben élnek. Elképzelhetetlennek tartja, hogy valaki ott éhen haljon, mert még a koldusnak is ad mindenki kenyérrevalót. „Olyan természetes védőháló ez, amelyben ha megtartod az erkölcsi szabályokat, a közösség kiáll melletted, megvéd, szárnyai alá vesz és segít.” Most, hogy ő is egy apró faluban él, úgy látja, a szabályok nálunk is megmaradtak, de a védelmezés már nincs meg. Még megszólják az embert, ha gazos az udvara, de nem segítenek lenyírni a füvet, hogy a „tiszta udvar” kimondatlan elvárásának a szomszéd is megfeleljen. „Azt hiszem, ha mi is kicsit jobban odafigyelnénk a másikra, és az én helyett a mi kerülne előtérbe, kevesebbet stresszelnénk, és jóval többet mosolyognánk.”
És valóban, alig két napot töltöttünk vendégségben nála – amit olykor időutazásként éltünk meg –, mégis mindannyian kisimult arccal és lélekkel indulunk haza. Több ilyen rendkívüli ember kellene, és akkor talán nem úgy emlegetnének minket, magyarokat, mint a világ legszomorúbb nemzetét.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.