Iránytaxival egy gyönyörű félszigeten

A Kánaán még várat magára, hiszen az utcai események hatásaként a turistaforgalom is megcsappant, és ez alapjaiban rázta meg a gazdaságot.

Hammamet és Nabeul

Az utazás nagyon olcsó Africa provincia legősibb részén, a Cap Bon félszigeten. A taxi is megfizethető, és a menetrend szerinti buszjáraton Hammamet és Nabeul közötti tíz kilométeres útért 20 centet fizetünk. Az iránytaxi, a louage szintén gyors, és gyakran közlekedik. Egyórás út nem sokkal került többe, mint Pesten egy villamosjegy. Hammametbe, a félsziget fővárosába, ha másért nem, azért megy a látogató, hogy az óvárosban alkudjon. A kereskedők, különösen így válság idején, igen rámenősek, és az ismerkedés jegyében egy tucat nyelven érdeklődnek a betérő származása felől. Ha szerencsésen túljutottunk a rohamon, akkor az óváros mesebeli világába csöppenünk. Aki a hely egykori életére kíváncsi, az egy kis magánmúzeumba térhet be. Viaszfigurák keltik életre a történelmet, a mesterségeket, a mindennapokat, melyek meglehetősen véresek voltak. Erről a XII. században épült erődben, a kasbában szerezhettünk bizonyságot. A sokat látott falakat a XV. században erősítették meg, majd az idegenlégió állomásozott közöttük.

Messze a belváros nyüzsgésétől építette fel George Sebastian román származású amerikai milliomos a rezidenciáját. Szerethette az életet, antik és arab hagyományok ötvözésével tervezett villájával iskolát teremtett. Nem rejtette véka alá mesterművét, házában olyan hírességek adták egymásnak a kilincset, mint André Gide, Paul Klee. A második világháborúban Rommel tábornok telepedett bele, őt követően békeidőben Churchill sem szégyellte a korábbi bérlőt. Napjainkban nemzetközi kulturális központként szolgál, fonnyadt báján egy alapos renoválás sokat frissítene.

Nabeul városa a római időkben a Neapolisz nevet viselte. A városközponttól másfél kilométerre elhanyagolt romterület emlékeztet az elődökre. A település kikövezett útjain egykor halászok szállították árujukat a halfeldolgozó üzembe. E manufaktúrákban készült az ókori ínyencek kedvence, a garum. A folyékony ételízesítő-csemege az egész birodalomban keresett volt, az üzem tulajdonosai és a kereskedők a haszonból fényűző villákat építettek. Minden bizonnyal a gyártás mellékhatásaként mindenütt kellemetlen szag terjengett, ezért a lakóházakat egy domb másik oldalára tervezték. Az épületek egykori gazdagságáról az itt feltárt mozaikok tanúskodnak. Az ékeiktől megfosztott romok látványa illúzióromboló, a látogató a mozaikok eredeti darabjait a nabeuli múzeumban tekintheti meg. A gyűjteményt 1984-ben nyitották meg, s a világ nagy múzeumai is megirigyelhetnék.

Nabeul óvárosa kevésbé festői, mint Hammameté, viszont a tágabb utcákon a kereskedők diszkrétebbek. A települést fazekasai tették híressé, a portékák az egész Mediterráneumba eljutottak. Az izraeliták a XVII. században telepedtek meg a városban, s nagy békességben éltek a muzulmánokkal. Sokszor egy házban laktak a mohamedán és a zsidó családok, a két temető is egymás mellett van. A zsinagóga is a központban áll, a közösség még a háború után is több mint kétezer fős volt. Mára csak néhány család maradt belőle.

A punok nyomában

Utunkon észak felé megállunk Kelibiában. Eddig hozott az iránytaxi, itt kell átszállnunk egy másik járműbe. Előtte felmászunk a város nevezetességébe, az erődbe. A település már a föníciaiak idejében kulcsfontosságúnak számított, abban az időben Apszisznak (magyarul pajzs) nevezték. Fekvésénél fogva a pun időkben is fontos szerepet töltött be a birodalom védelmében, s a római uralom alatt szépen fejlődött. A hegyre épült vár ma is tekintélyt parancsoló. A kapukon átlépve viszont romos épületek tárulnak elénk. A falakat körbe lehet járni, az elénk táruló kilátás kárpótol a hegymászás fáradságáért.

Tovább folytatva túránkat hamarosan Kerkouane-ba, a félsziget legértékesebb feltárásához érkezünk. A punokról számtalan közhely és legenda kering, életüket olyan romantikus írók, mint Flaubert, és zeneszerzők, mint Muszorgszkij színezték ki. A katonanép hétköznapjairól mégis vajmi keveset tudunk. Noha pun romok és emlékek Karthágóban, Nabeulben, Uticában is maradtak ránk, összefüggő romterületet csak Kerkouane-ban találunk. 1952-ben kezdték a város feltárását, az ásatások leleteiből következtetni lehet az egykori polgárok életére. Halásznép lakott itt, és a tengerben honos tüskés bíborcsiga feldolgozásából élt: e puhatestű rothasztásából nyerték az ókoriak a drága festékanyagot. A szabályszerű utcák mentén álltak a lakóházak, s mivel a kagylófeldolgozás itt is kellemetlen bűzzel járt, a város életében fontos szerepet tölthetett be a közfürdő. A földbe mélyesztett kényelmes kádak most is megvannak, a padlót kötőanyagba ágyazott kőtörmelék borította, mintegy mozaikként. A várost tornyokkal védett vastag fal vette körül. Karthágó bukása e kétezer lelket számláló település sorsát is megpecsételte. Az ízlésesen berendezett múzeum tárgyai bizonyítják, hogy a várost kereskedelmi szálak fűzték a görög városállamokhoz és Egyiptomhoz. A kiállítás legértékesebb darabja egy fekvő nőt ábrázoló, citrusfából faragott szarkofágfedél. A ritka tárgy a Krisztus előtti 3–4. századból származik, a település melletti nekropoliszban leltek rá. A turisták csoportokban érkeznek, az idegenvezetők néhány érdekesebb épületmaradványra hívják fel a figyelmet, de sietnek, mivel minden bizonnyal még sok kipipálandó program vár a vendégekre.

A bánya bugyraiban

Másnap a félsziget legészakibb pontján, az Európához legközelebb található El Haouariában fejezzük be körutunkat. A kis település kőbányájáról híres: jól megmunkálható sárga homokkövét már a föníciaiak is nagyra becsülték. A pun időkben Karthágó, Kerkouane építői használták szívesen, a rómaiak El Djemig szállították el köveit a hatalmas amfiteátrumhoz. A kőbánya fénykorában háromezer ember dolgozott a tárnákban. Viszonylag korán érkeztünk a bányához, a jegypénztár még zárva van. Egy vállalkozó szellemű helyi lakos rögtön felajánlja, hogy végigkalauzol bennünket az „ipari műemlék”-en. Gyakorlottan lépi át a kőomlást jelző korlátot, s beinvitálja a csapatot a hegy gyomrába. Gyér zseblámpafénynél mutatja az egykori szerszámok nyomait és a denevéreket. Amikor szemünk megszokja a sötétet, már magunk is látjuk a méretes termeket, a szabadba nyíló kürtőket, amelyeken csörlőkkel emelték ki a köveket. Vizitünk végeztével egy hegyi ösvényen hagyjuk el a bánya területét; mint később kiderül, ennek oka az volt, hogy ekkor már megjött a hivatalos pénztáros.

Közben a nap delelőjére ér, egy kis étteremben hűsölünk. A tulajdonos készséggel mutatja az étterem nevezetességét, a „vízi teraszt”. A vendégek, fürdőruhában, az egykori rámpákon felállított asztaloknál, félig a tengerben ülve kóstolják a helyi specialitásokat, isszák a hideg üdítőt, a sört. Nagy melegben is mindig van egy kellemes fuvallat, amely enyhíti a kánikulát. Ha kedvük úgy kívánja, megmártóznak a hűs tengervízben, majd visszaülnek asztalukhoz, hogy élvezzék a gyönyörű félsziget eléjük táruló szépségét.