Intim szobában

Orgonamuzsikával született az ötlet: Szemes Mihály filmjében, az 1959-ben forgatott Kölyökben, amelynek címszerepét Törőcsik Mari játssza, Varnus Xaver édesapja zenészként van jelen.

„Mari és Garas Dezső szerelmes kamaszként rohangálnak a Dunai Vasműben és a dunaújvárosi Vörös Csillag Szállóban – eleveníti fel a filmet a világot járt orgonaművész. – Miközben futkosnak, többször átszelik a szálloda éttermét, ahol egy sárga zakós úr zongorázik: az édesapám. Innen az ötlet. Elkezdett érdekelni a filmzene, a húszas-harmincas-negyvenes évek filmzenéje. Csináljunk akkor egy zenés osztálytalálkozót – gondoltam. Marinak, Dezsőnek és az édesapámnak. Dezső közben elszerződött az égi társulathoz, Mari pedig kapitulált. Neki nincs hangja, nem tud énekelni – mondta. Semmi baj – nyugtattam –, a jelenlétének is nagyon örülünk. Erre elkezdett félni, hogy ha ő nem csinál mást, csak mesél és beszélget velem, hogyan reagál majd erre a közönség. Erre megszavaztattam a nézőket, hogy ha választhatnának, Törőcsik Marit hallgatnák-e a saját történeteivel, vagy inkább a Lear királyt néznék a közreműködésével. Természetesen mindenki Marira szavazott. Így született meg egy páratlanul jó hangulatú este a Művészetek Palotájában.”

Budapest után a nyíregyházi közönség válthatott jegyet e rendkívüli estre, most pedig Pozsonyba is eljut. Szabad zenélés pár száz kukkolóval – fogalmaz tréfásan Varnus Xaver. Falak nélküli intim szobává válik a koncertterem.

„Nagyon kedélyes zenélgetés, csevegés ez. Ha Marinak kedve van, még dalra is fakad. Megmutatom neki, mire képes a hangszer, ő pedig témát ad a társalgásunknak. Legelőször én is a Körhintában láttam őt. Az nagyon erős élmény a gyerekkoromból. De ami ugyancsak erősen rögzült az emlékezetemben, az Szabó István filmje, A napfény íze. Egy idős cselédasszonyt játszik benne. Személyisége erejével annyira túlfeszíti a határokat, hogy abban a néhány másodpercben, ahogy megjelenik az ajtóban, és megáll a kandalló mellett, minden mást leradíroz a filmvászonról. A színpadon is olyan pici, hogy alig látni őt, mégis olyan kisugárzása van, mintha egy láthatatlan nagyító folyamatosan nagyítaná minden gesztusát, mozdulatát.”

Első személyes találkozásuk a kilencvenes évek elején, egy televíziós show-műsorhoz kötődik. Ott beszélgettek először, a színfalak mögött. Aztán mit tesz a véletlen?

„Fél éven belül háromszor is megtörtént, hogy az Oktogon közelében, a piros lámpánál egymás mellett álltunk meg. Mintha ott beszéltünk volna meg találkozót. Ültek az autóban, és a mellettem lévő sávban húzott be Mari, Maár Gyulával az oldalán. Bólintottunk, átmosolyogtunk egymásnak, s már hajtottunk is tovább. De azóta is bele-belefutunk egymás életébe. Első közös fellépésünk egyetlen próbája egy autószervizben volt. A gumiműhely hátsó részében ültünk két hokedlin, amíg a szakemberek gumit cseréltek, ott várakoztunk a sarokban koszos, olajos rongyok között, kezünkben műanyag poharas kávéval, és megbeszéltük a részleteket.”

Pár héttel karácsony előtt már ünnepi koncertsorozatára készül az íróként is jeleskedő orgonaművész. Mivel gyerekkori barátságok kötik több püspökhöz, templomi koncerteket vállal ezekben a napokban.

„Szeretem is meg nem is a karácsonyt – vallja. – Borzasztóan aránytalannak érzem, amit a képünkbe vágnak. Az év 365 napjából egyetlenegyet szánunk a szeretet ünnepének, a többi 364 napon pedig üvöltözünk egymással. Nem lehetne változtatni ezen? Legyen egy nap a gyűlölködés ünnepe, az alatt mindenkivel leszámolhatnánk, a többi napon pedig szeretnénk egymást. Ha máshogy nem megy, akkor kötelezően.”

Törőcsik Mari semmiféle munkát nem vállal a karácsony közeledtével. Ezeket a napokat jó ideje egyedül a családjának tartogatja.

„Amióta megszületett Teréz, a lányom, azóta kivonom magam a karácsonyi forgalomból. Olyankor két hétre eltűnök. Nem vagyok. Anyámék-apámék csináltak csodás karácsonyokat. Én még csak hasonló hangulatot sem tudok teremteni. Amíg nem volt gyerekem, az öcséméknél jöttünk össze karácsonykor. Mindig ott, ahol a legtöbb gyerek volt. De most a fiam és a felesége Saigonban él, a lányom viszont itthon van, nem Londonban, és a párjával lejön majd Velembe, a vidéki házunkba, ahol pulykát sütök.”

De addig is itt ez a koncert, amelynek sztárvendége. Amikor megtudja, hogy így szerepel a plakáton, kacagva kapja fel a fejét.

„Nem normális ez a fiú! Amúgy egy kedves svihák, szeretem őt nagyon, csak irgalmatlanul szégyellem magam, mert a közönség biztos valami produkciót vár tőlem, én meg csak ülök ott, és időnként beszélgetünk. A közönséget mindenütt megénekelteti, de én csak beledúdolok, hogy… »de ne küldjön virágot nekem!«. Amúgy nem is emlékszem, honnan ismerem ezt a fiút. De azt sem tudom, hogyan ismertem meg Pilinszky Jánost vagy Fejes Endrét. Ki emlékszik erre? Az édesapjára viszont emlékszem Dunaújvárosból, a Kölyök forgatásáról. Nagyon jókat mulattunk mi akkor, alig aludtunk. Fiatalok voltunk. Mulatoztunk. Engem minden városhoz emberek kötnek. Pozsonyhoz Karol Machata, akivel a Szent Péter esernyőjében játszottam, és Jozef Kroner, aki a Végülben, Maár Gyula filmjében volt a partnerem. Nagyon szeretem Pozsonyt. Nyáron csak úgy át szoktam ugrani Velemből, de Ausztrián keresztül, mert úgy közelebb van. Mint sok helyen a világban, Pozsonyban is van kedvenc kávézóm. Beülök a kocsiba, és megyek. Még most is, a fájós kezemmel. Beült mellém a múltkor egy szerelő, hogy lássa, hogyan vezetek. Hát, így – mutattam neki. Automata sebváltóval. Csak irgalmatlanul fáj ez a görcs! A jobb kezemen egyedül a hüvelykujjam jó, de már ebbe is beletörődtem. Visszajöttem, itt vagyok. Élek. Hát kell ennél több? A múltam meg mindenütt visszaköszön. Párizsban is, Moszkvában is, Karlovy Varyban is, Cannes-ban is, Pozsonyban is.”