Ideális páros: hegedű és zongora

A Lovász ikrekkel, a 16 éves Ákossal és Bálinttal megbeszélt találkozóra sietve, összefutottam egy ismerősömmel. Kérdésére, hogy hová megyek, elmondtam, milyen sokoldalú, tehetséges gyerekekkel készítek beszélgetést; erre ismerősöm összecsapta a kezét: „Szegény fiúk! Ennyi zeneóra, nyelvlecke és sport mellett mikor játszhattak? Hisz ezeknek nem is volt gyerekkoruk!”

„Tényleg nem volt gyerekkorotok?” – kérdezem az ikrektől. „Á, dehogynem, normális gyerekkorunk volt!” – mondják egyszerre.
Annak ellenére, hogy ötévesen kezdtek karatét és szinte ugyanakkor németet is tanulni, s nyolcéves koruktól járnak zenére, nem érzik úgy, hogy valamiről lemaradtak volna. Még most is, amikor már jóval többet kell tanulniuk, hisz jövőre érettségiznek, találnak időt a kikapcsolódásra. „A barátainkkal focizunk, szeretünk futni, és nagy biciklisták vagyunk: hosszabb túrákra járunk” – mesélik. Igaz, hogy csak a hétvégeken, mert hét közben nagyon zsúfoltak a napjaik.

***
A karatét időközben a vívás váltotta fel, a privát némethez az iskolai angol társult, és maradt változatlanul a zene: Ákos hegedűre, Bálint zongorára jár. Mindketten korán belekóstoltak a versenyek hangulatába, de egy idő múlva szétváltak az útjaik, már ami a zenei megméretéseken való részvételt illeti. Ákos egy rezignált bölcs tárgyilagosságával indokolja ennek okát. „Voltam két versenyen, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem az én területem. Vannak ott olyan gyerekek, akik gyakorlatilag hegedűvel születnek, és ha nem kifejezetten az a célom, hogy hegedűs legyek, akkor semmi esélyem sincs mellettük. Nagyon szeretem a zenét, most a somorjai zeneiskola zenekarában játszom, és a hegedűtanárom, Hegyi Brigitta vezette, volt zeneiskolásokból összeállt Harmonia Classica zenekarban. Később is szeretnék zenélni, de nem akarok belőle megélni.”
Bálint is úgy gondolta, hogy nem akar hivatásos zenész lenni, de a versenyekről nem mondott le, tízéves korától évente kettőre-háromra elmegy. Két éve a nyitrai versenyen tarolt mint kategóriagyőztes, abszolút győztes és különdíjas. A lévai Kadosa Pál Zongoraversenyen először harmadik, másodszor második, legutoljára első díjas lett, különdíjakat is kapott. Pozsonyban az Ifjú Zongoristák Versenyén két éve elvitte az összes díjat, egy éve a második helyen végzett, és különdíjat kapott. Első lett Győrben az utolsó Nemzetközi Chopin Zongoraversenyen, amely azóta versenyjellegét feladva fesztivállá szelídült. Tavaly Budapesten a rendkívül nívós és erős mezőnyű Bartók Béla Nemzetközi Zongoraversenyen, amelyen konzervatóriumi növendékek is részt vehetnek, bejutott a döntőbe. „Sajnos, ott már nem sikerült eredményt elérnem, két magyarországi zongoristát díjaztak. Húszan voltunk a kategóriánkban, de bárki kaphatott volna díjat, olyan jó volt a színvonal: apróságokon múlott minden” – mondja Bálint.
A teljesség igénye nélkül felsorolt helyezések hallatán joggal feltételezhetnénk, hogy ez a fiatalember a versenyek előtt el sem mozdul a zongorától. Ám kiderül, hogy általában napi egy-másfél órát gyakorol, verseny előtt kettőt. „De az már nekem sok. A tanárnőm szokta is mondani: gondolkozzam el azon, hogy ha kevés gyakorlással ilyen jó eredményeket értem el, többel még magasabbra tehetném a mércét. Kezdek rájönni, hogy igaza van. Óriási szerencsém, hogy a somorjai zeneiskolában Domsitz Erika a tanárnőm. Ő nem úgy tanít, mint sokan mások, akiknek ötig van a munkaidejük, aztán kész. Volt, amikor este nyolcig gyakoroltunk. Hivatalosan hetente kétszer van egy-egy órám, de valójában szinte mindennap járok hozzá, pluszban foglalkozik velem. Kívül-belül ismer, tudja, mikor mit kell mondania, elkísér a versenyekre, rengeteget ad nekem.”

***
2007-ben a Közép-európai Alapítvány (CEF) a Slovnaft részvénytársasággal közösen tehetségtámogató projektet indított, és a több mint 250 pályázóból kiválasztott 21 ifjú tudós-, sportoló- és művészpalánta között Lovász Bálint is ott volt. Ha minden résztvevőnek csak annyira változtatja meg az életét ez a projekt, mint az övét, már akkor is nagyon kell szorítani, hogy soha ne fulladjon ki. Bálint ugyanis ennek a támogatásnak köszönhetően megváltoztatta a jövőjére vonatkozó terveit. Ez nagyon nagy szó. Miért is?
„Azért – közli –, mert soha nem akartam hivatásos zenész lenni. Aztán amikor részt vehettem a CEF és a Slovnaft pályázatán, édesapám azt tanácsolta, hogy mesterkurzusra kérjek támogatást. Így kerültem el a Balaton melletti Tamásiba, ott kezdődött az egész. Olyan mesterek foglalkoztak velünk, mint Ludmila Lazar, a chicagói Roosevelt Egyetem zongora tanszakának vezetője, Ábrahám Mariann, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia zongoratanára és Rév Lívia, az 1946 óta Franciaországban élő, most 93 éves tüneményes zongoraművésznő. Neki köszönhetően mentem ki Párizsba, hogy nála folytassam a mesterkurzust. Egy fantasztikus hetet töltöttem ott, nagyon családias volt az egész, egy napot Lívi néninél kosztoltunk. Heten voltunk, hat magyarországi zeneakadémista és én, a legfiatalabb, az egyetlen nem akadémista és nem magyarországi. A Magyar Intézetben laktunk; mindig megbeszéltük, ki mikor gyakorol, együtt jártunk be a városba. Ez a tamási és párizsi egy hét volt az, ami elgondolkoztatott, ennek köszönhetően kezdtem egész más szemmel nézni a zenére. Én addig nem ismertem a zenei világot, mindig csak azt hallottam, hogy zenélésből nehéz megélni. Ott jöttem rá, hogy Nyugaton rettentő sok koncert van, sok a lehetőség, és nagy a kereslet a zene iránt. Eldöntöttem, hogy elvégzem a rendes egyetemet, mellette pedig levelező tagozaton a konzervatóriumot és a zeneművészetit is. Az utóbbiakat valószínűleg Budapesten, mert Magyarország még mindig zenei nagyhatalom, főleg zongorában. Most legalábbis így tervezem” – teszi hozzá józan óvatossággal.
Hogy milyen lesz az a „rendes” egyetem, azt Bálint egyelőre még maga sem tudja. Csak abban biztos, hogy valamilyen technikai szak lesz. Ákos ugyanígy van vele, de neki már konkrétabb elképzelése is van: talán építészetire megy. A matematika és a fizika kedvenc tantárgya, ezekből érettségizik.

***
Nem túl eredeti az a kérdésem, hogy miért nem Pozsonyban járnak gimnáziumba; ezt ugyanis mint mondják, nagyon sokan megkérdezték tőlük, mivelhogy magyar–német szakos édesanyjuk a Duna utcai iskolában tanít. Mindketten azt állítják, hogy épp ezért nem lett volna jó megoldás. A somorjai gimnáziumba járnak, mert Somorján laknak – helyben van, így könnyebb. No meg szeretnek is oda járni. „Jó iskola ez, jó tanáraink vannak, itt ugyanúgy le lehet érettségizni, mint bárhol másutt” – mondják. Tény, hogy agilis iskolák ezek a somorjaiak: a gimnázium egy holland tanintézménnyel tart fenn szoros kapcsolatot, és minden évben látogatják egymást, a zeneiskola pedig egy osztrák zeneiskolával szervez közös fellépéseket, a legutóbbi koncert épp nemrég volt Hainburgban.
Amikor hallom, hogy Ákos és Bálint rendszeresen részt vett tanulmányi versenyeken, eszembe jut sopánkodó ismerősöm, aki szerint ezeknek a fiúknak nem volt gyermekkoruk, és nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek: „Gyakran hallottátok édesanyátoktól, hogy a pedagógus gyereke tanuljon jobban az átlagnál?” „Ilyet anyu soha nem mondott. Inkább apu vágja a fejünkhöz, ha valamit rosszul mondunk: »Anyád magyar szakos, apád újságíró, és te így beszélsz?« Az viszont igaz, hogy nem engedték elbliccelni az órákat. Olyan nem volt, hogy ma nem akaródzik zenére menni, és szépen otthon maradok. Ha nem ilyen következetesek, akkor ma már talán nem is zongoráznék. Rengeteg mindenből maradtam volna ki. És ki tudja, miből maradnék ki a jövőben” – fejtegeti Bálint. Ákosnak ugyanez a véleménye: „Jó, hogy ilyen következetesek voltak, még ha kiskoromban megjegyeztem is néha, hogy minek annyit gyakorolni. A szülők mindig jót akarnak a gyerekeiknek.” No, tessék, elmulasztott gyermekkor miatt sopánkodó ismerősöm!
„Ti jóban vagytok?” – firtatom. „Hát persze. Miért, nem látni?” – kérdez vissza Ákos. De, látni. Érezni. Már csak a gyakori egyszerre kimondott, teljesen azonos válaszokból is. „Amíg kicsik voltunk – mondja Bálint –, voltak összebunyózások. Olyankor a szüleink bejöttek rendet csinálni, mire abban a pillanatban ismét mi voltunk a legjobb barátok, és közösen ellenük fordultunk.”
Faggatózásomra megtudom, hogy a somorjai iskolában színvonalas angoloktatás folyik, és aki akarja, érettségiig ott meg tudja tanulni a nyelvet, nem kell különórákra járnia. Viszont angol nyelvű filmet nézni, ezt-azt angolul elolvasni nem árt, sőt szükséges. „Foglalkozni kell a nyelvvel, csak úgy, hogy a heti három órára tessék-lássék készülök, nem fog menni” – válaszolják.

***
Ilyen aktív muzsikusok mellett ezer szerencse, hogy Lovászék a vékony falú panellakásból négy éve családi házba költöztek. Itt senkit sem zavar, ha Bálint éjfélkor vagy hajnalban veri a zongorát, mert saját bevallása szerint ez is megesik. A szülőket nem zavarja különösebben, Ákost sem, a négylábú kedvenc, a kis keverék kutya is türelmesen hallgatja: ennyi muzsika mellett ő is zenekedvelő lett.
A két értelmes, rokonszenves kamasszal beszélgetve egy pillanatra cserbenhagy nagy munkával kifejlesztett fatalizmusom, és sokért nem adnám, ha valami csoda folytán megtudhatnám, mi lesz belőlük. Bárhogy hozza is a sors, egy biztos: ügyesek, sokoldalúak, nem vesznek el az életben. Már csak azért sem, mert mindig ott lesz velük az örömadó, vigasztaló zene, amely – ezt a szakemberek mondják – a fájdalmas, nehéz időszakokban minden pszichoterápiánál többet ér.