...hogy ne kopjon Lelesz fénye

Az egykori premontrei kolostor, amely egy lejtő peremén épült, messziről látszik. Erről híres a Királyhelmectől hat kilométerre fekvő Lelesz.

Kiszáguldok Kaponyára. A vegyesbolt előtt álldogáló helybeliek oda irányítanak, amikor a községháza felől érdeklődök. Nem a rossz szándék vezényelte őket, átmenetileg ezen a Leleszhez tartozó, körülbelül 150 lelket számláló településen székel a hivatal. Az új, ahová visszasietek, hogy megtaláljam Zurbola Mihály polgármestert, a réginek az átépítésével most készül. „Csicsás” lesz – ahogy errefelé mondják.
A hatalmas ház előtt négy-öt ember tanakodik, méricskéli a deszkákat. Köztük az egyik ismerősnek tűnik. Az is: a szobrász Ferenc György. Ő készíti a belső faragásokat, faborításokat. A községházát 2006 októberében kezdték felújítani saját költségükre („Nincs dáridó, mindent erre költünk” – mondja a polgármester), Makovecz Imre tervei alapján. A régivel sok gond volt, beázott. Ha kész lesz, visszaköltözik ide a községi hivatal, s itt marad a posta. Négy esztendeje ebben rendel a körzeti orvos. Őt most is ott találjuk a rendelőben. Mellette gyógyszertár működik. Van itt még fodrászat, nyugdíjasklub és könyvtár is.

Készül a községháza
Lelesz a harmadik legnagyobb falu a Tőketerebesi járásban: 1845 lakosa van. Érdekessége a premontrei kolostor; ez a harmadszor is megválasztott polgármestert idézve, nagyon rossz állapotban van. A levéltár Pozsonyba költözött belőle, jelenleg üresen, kihasználatlanul tátong. A szomszédságában lévő katolikus templomba ma is járnak az emberek, s református istentisztelet is van a községben.
A vizet több mint negyven esztendeje bevezették, gáz is régóta van a faluban, csatornarendszer viszont nincs. Egyelőre nem is nagyon várhatják, mivel Leleszt kétezernél kevesebben lakják. Építettek ravatalozót, utat, járdát, felújították az óvodát, részben pályázatok segítségével, de ezektől valahogy fanyalog a polgármester. Azt panaszolja, hogy sokszor pofára adják a támogatást. Nem lehet mindig mindenkinek a kedvére tenni, de a falu első emberének azon kell igyekeznie, hogy megtalálja az előrevivő kompromisszumot. „Az a dolgom, hogy felépítsem a falut” – mondja olyan ember módján, aki inkább cselekszik, mint beszél róla.
Bár ez itt sem könnyű, ez a helység is öregszik. Többen halnak, mint amennyi a születések száma, és innen is sok fiatal menekül. Nemrégiben számolták össze: negyvenen voltak Angliában, és ma is harmincan lehetnek ott. A polgármester azt fájlalja, hogy épp azok mennek el, akikre itt is nagy szükség volna, mert tehetségesek, ügyesek. Csakhogy lehetőség híján nem érvényesülnek. Az elvándorlás a helybeli társadalmi életre is hatással van: lehetne több rendezvény, esemény. Igaz, működik a nyugdíjasklub, híresek az itteni cserkészek, van három focicsapatuk.

Ma is vannak mesterek
Működik egy építőcég is, ennél sokan dolgoznak, főleg fiatalok. „Örülök neki – mondja a polgármester. – Akik nem akartak elmenni, legalább megtalálják a számításukat.” Igaz, ezek vállalnak munkát külföldön is. Lelesz, a környék falvaitól eltérően, valamikor inkább ipari jellegű település volt: kevesen gazdálkodtak errefelé, mivel a föld a premontreiek birtokában volt. „Egy mezőgazdász mondta nekem – idézi Zurbola Mihály –, hogy ha valakinek húsz hektár földje volt, már nagygazdának számított.” Az emberek zöme napszámosként dolgozott, vagy iparosként járta a világot. Ezt viszik tovább a mai ács- meg építő mesterek. Sajnos, a jelenlegi hazai helyzet nem könnyíti a sorsukat, inkább nehezíti. Pedig a válság idején, a növekvő munkanélküliség közepette nem volna haszontalan, ha egy kicsivel több támogatást kapnának. „Kedvem volna azt mondani – szól közbe a polgármester –, hogy »jóemberek, Szlovákia úgy fest, ahogy fest, lehet, hogy Pozsony gyönyörű, vetekszik az európai nagyvárosokkal, de nézzük meg a vidéket: mert az igazság az, hogy ez az ország a falvakra épül«. Adjanak a településeknek pénzt – nyugodtan odaállhatnak a polgármesterek mögé, hogy ellenőrizzék őket, de építsék fel a falvakat, adjanak az embereknek munkát, s meglátják, hogy mennyit változna az ország. Nálam körülbelül 250 ember van munkanélküliként nyilvántartásban; ez körülbelül 40 százaléka a munkaképes lakosságnak, és a környéken sem jobb a helyzet…”

A vén Latorca partján
Sokszor emlegetik, hogy Lelesz a kolostoráról híres. Azt már kevesebbszer hallani, hogy a környéke is meseszép: a vén Latorca partja gyönyörű hely. „Sok ott a madár, már magában a védett természet érdekes. Én olyat nem tudok alkotni, mint a természet – hallom kísérőmtől –, s manapság a falunak sincs olyan fénye, mint a kolostor idejében.” Persze, nem is csoda, ha megkopott az évszázadok során. A leleszi apátságot 1180-ban alapították, erődítései a 16. században épültek. Egyébként 1213-ban az itteni templomban helyezte el II. Endre király a meggyilkolt Gertrúd királyné jobb kezét, amellyel gyilkosai ellen védekezett. A király által kibocsátott leleszi alapítólevél fontos nyelvemlékünk.
Azóta megváltozott a világ. A kolostor, amely az egész vidék történelmére meghatározó jelentőségű volt egész a 19. századig, tette azzá a falut, amivé vált, s ezt valahol folytatni kellett volna. Hogy ne kopjon a fénye. Így vélekedik Zurbola Mihály is.
Az alapiskolában magyar tagozat csak a 4. osztályig van. A 183 tanuló közül (Nagy Judit igazgató türelmét, munkáját a polgármester csak dicsérni tudja) ha húsz a magyar, az óvodában még mindig nagyobb az arányuk. A lakosságnak mintegy harmada roma származású. Még a premontreiek hozták ide őket, az iskolában az ő gyermekeik vannak túlsúlyban. „Vannak köztük rendesek, dolgosak. A községi hivatalnál is dolgoznak néhányan; ezeknek a fiúknak sohasem kellett szociális segélyt adni, ők reggeltől estig gürcölnek, tudtak házat venni, s ha kell, a szomszédoknak is segítenek. Arra, aki nem akar, akármennyi pénzt költhetünk, mégis gond lesz vele. De ez nemcsak a romákra jellemző…”
A lakosság megoszlását tekintve a többi kétharmadnak a kilencven százaléka magyar nemzetiségű. A polgármester is keverék: édesapja helybeli magyar, édesanyja szlovák. Ennek ellenére gondosan ügyel, hogy Lelesz magyar falu maradjon. „Így kaptam, így szeretném egyszer majd átadni az utódomnak – jegyzi meg. – Olvasom a Vasárnap faluriportjait, azt kell, mondjam, mi olyan nagy dolgot nem csináltunk itt. Azon kívül, hogy jók az emberek, és szeretem őket…”
Ez azért nem akármi!