Hittel és elhivatottsággal

A pályaválasztás kegyelme

Bauer Ferenc professzor 1975 óta az érsekújvári kórház alkalmazottja, azóta foglalkozik az újszülöttekkel. A véletlen vagy inkább a sors irányította erre a szakterületre, de mint mondja, hűséges típus. Elvek, emberi kapcsolatok és szakmai értékek tekintetében egyaránt. „Édesapám magyarbéli, pressburger gyökerű, édesanyám érsekújvári arisztokrata családból származott. A háború alatt Érsekújvárban éltek, de miután a várost teljesen lebombázták, és apám látta, hogy minden barátja, ismerőse sirat valakit, azt mondta, elviszi innen a családját. Magyarbélre költöztek. Ott egy nagyon kicsi, lepusztult házban laktunk. Nehéz életünk volt, mert apámat a magyarsága és a hite miatt kényszermunkára ítélték, édesanyámat a származása miatt közösítették ki. A falubeliek köszönni sem mertek nekik, féltek, hogy bajba keverednek miattuk. Két bátyámmal nagyon korán megtanultuk apánktól az igazsághoz és a tisztességhez való ragaszkodást, édesanyánktól az újra felállás képességét. Húsz év múlva kaptuk vissza Érsekújvárban a családi házunkat, gimnáziumba már itt jártam. Komoly megrázkódtatás volt számomra, hogy itt mindenki jobban tudott szlovákul, mint én, de nagy akarattal megtanultam. Sokat köszönhetek annak a ténynek, hogy értelmes, ambiciózus osztálytársaim voltak, akik felfelé húztak, érdemes volt versenyezni velük. Ugyanis azt, amit az életben elérünk, legalább olyan mértékben köszönhetjük környezetünk hatásának, mint a saját képességeinknek. Koravén fiú voltam, mert felnőttek között nőttem fel, az egyik bátyám hét, a másik kilenc évvel idősebb nálam. Játszótársam nem volt, ezért sok időt töltöttem könyvek társaságában. Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Dosztojevszkijt, gyógyszerészkutató bátyám hatására Fleminget olvastam. Amikor a pályaválasztásról kellett dönteni, az orvosira és matematika–kémia szakra is beadtam a jelentkezésemet, nem volt abszolút hivatástudatom. Folyamatosan alakult ki bennem az erős elkötelezettség, és azt is egyre inkább tudatosítom, mekkora kegyelem, hogy az ember megtalálja azt a szakmát, amelyben nemcsak a saját ambícióit valósítja meg, hanem adni is tud.”

Fontos prágai évek

A prágai egyetemi évek legerősebb élményeként szintén a művelt, polgári közeg hatását említi Bauer Ferenc. Azok között az évfolyamtársak között, akiknek már a nagyapjuk is egyetemi tanár volt, tanulta meg, hogy a tudásnak van értéke. És hogy bármilyen mesterséges ideológia, művileg kialakított világ vesz is körül bennünket, az őszinte emberi kapcsolatokat nem tudja befolyásolni.

„Pragmatikus módon gyermekgyógyászatra jelentkeztem, mert ez a szakterület annyira elnőiesedett, hogy tudtam: itt nagyobb esélyem lesz bejutni. Gyönyörűek voltak az egyetemi évek, ott tapasztaltam meg először életemben, hogy a szocialista világban is létezik tisztességes szakmai közeg. Amint megkaptam a diplomámat, Európa legmodernebb gyermekkórházába, a motoli klinikára próbáltam bekerülni, mivel akkor annyira magával ragadott a tudomány, hogy nagyon szerettem volna Prágában maradni. De mivel nem voltam sem SZISZ-, sem párttag, erre semmi esélyem sem volt, így hazajöttem Érsekújvárba. Pár hete dolgoztam a gyermekosztályon, amikor az újszülöttrészleg egyik orvosnője elment anyasági szabadságra. Engem tettek a helyére, és máig azt hiszem, hogy valahol fent határozták meg számomra ezt az utat. Soha nem bántam meg, mert a gyermekgyógyászat sokkal tisztább, őszintébb világ, mint a felnőtteké, és nap mint nap látom, hogy értelme van az igyekezetemnek. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, csaknem húsz gyermek halt meg ezerből, ma meg kevesebb, mint kettő. Természetesen ez nem csak egy embertől, nem is csak az emberektől függ, de leginkább talán mégiscsak tőlünk.”

Szakmai tudás és megérzés

Bauer Ferenc azt mondja, egész szakmai élete során folyamatosan tanult, mert a vágy, hogy amit tegnap még nem értett, holnap megértse, és a kis betegek érdekében átadja másoknak is, mindennél erősebb. Mára megértette azt is, hogy azt kell biztosan tudni, ami nagy valószínűséggel előfordulhat – a többire ott van a sok-sok könyv és szakfolyóirat.

„Amikor kezdtem a szakmát, az volt a gyakorlat, hogy ha érett, de beteg gyerek született, és kibírta az utat, akkor Pozsonyba szállították a gyermekgyógyászati klinikára. Az éretlen gyermeknél az volt a mérce, megéri-e a következő reggelt, csak azután vitték el Nyitrára. Szlovákiában a gyermek a terhesség 38. hetétől számít érettnek, a 38.-tól a 32.-ik hétig éretlen, 32. hét alatt nagyon értetlen, a 28. hét alatt extrém módon éretlen, és a 24. hét az életképesség határa. A 24.-től a 26. hétig terjedő időszak szürke zóna, itt nagyon sok függ a családi anamnézistől, a terhességi és a szülészeti kockázati tényezőktől. Az újszülöttgyógyásznak mégis elsősorban a megszületett gyermek állapota alapján és a szülők óhaját is tekintetbe véve kell eldöntenie, hogy az ezen a határmezsgyén lévő gyermeket fogja-e éleszteni, és utána intenzív vagy palliatív terápiát alkalmaz-e. Ez életem legnagyobb dilemmája, mert az orvostudomány célja ugyan az életmentés, de az élet minősége ugyanilyen fontos szempont. Sok év tapasztalata mondatja velem, hogy a szülők is jobban elfogadják Isten akaratát, hogy elveszítik a megszületett gyermeküket, mint azt, hogy hónapokig, évekig velük lesz ugyan, de csak a szenvedést és a tehetetlenség érzését hozza életükbe. Az élet, persze, sokszor megcáfolja a mi tudásunkat, volt már olyan esetünk, hogy a 23. hétre született gyermeket a szülők határozott kívánsága ellenére inkubátorba tettük, mert akadozva ugyan, de lélegzett. Fokozatosan rendeződött a szívműködése, rózsaszín lett a bőre, annyira élni akart, hogy láttuk, segítenünk kell neki, ezért lélegeztetőgépre kötöttük. Amikor egyéves volt, a szülők egy hatalmas tortát hoztak az osztályra. Nagyon nehéz, súlyos döntések ezek, akkor is, ha a szülők nem akarnak sérült gyermeket, és akkor is, ha mindenáron ragaszkodnak a megmentéséhez. Ilyenkor mindig elmondom, hogy a remény ellenére is rengeteg betegség várhat a gyermekre. El kell fogadni, hogy egy bizonyos határon túl nem tudjuk befolyásolni a dolgok alakulását, még az sem kell, hogy döntő szempont legyen, mennyire éretlen vagy sérült az újszülött.”

„Mi értük vagyunk”

Az Érsekújvári Újszülöttklinika a kritikus állapotban született gyermekek ellátását biztosító legmagasabb szintű hat központ egyike Szlovákiában. Az egész Nyitrai és Nagyszombati kerületből ide kerülnek a veszélyeztetett babák, és évekig figyelemmel követik a náluk kezelt gyermekek utóéletét. Az újszülöttek életkilátásai sokkal nagyobbak, ha itt is jönnek világra. Más kórházakban ugyanis nagymértékben csökkentheti esélyeiket a megfelelő műszaki és szakmai háttér hiánya, a speciális inkubátorral, újszülött-lélegeztető géppel és szakemberekkel történő szállításra való várakozás és maga a szállítás is.

„A legsúlyosabb következmények négy csoportba oszthatók: gyermekbénulás s a hozzá kapcsolódó szellemi és mozgásszervi fogyatékosság, vakság, siketség és epilepszia. Ezért minden intenzív terápián átesett gyermek visszajár hozzánk ellenőrzésre, hogy idejében megfelelő kezelést kapjon, mi pedig tudomást szerezzünk a lehetséges szövődményekről. Ez nagyon fontos az újabb újszülöttek ellátása szempontjából, hiszen nekünk az a célunk, hogy egészséges gyermekeket engedjünk ki innen. Elég nehéz volt számukra a kezdet, még most, ennyi szakmai gyakorlattal a hátam mögött is meghatódom, mennyit kell küzdeniük ezeknek az apró emberkéknek. Gondoljunk csak bele, mekkora trauma számukra már a megszületés is, mennyi energiára van szükségük az első levegővételhez, milyen nehéz lehet alkalmazkodni ehhez a fényes, zajos, hideg világhoz – hát még ha betegek vagy éretlenek is! Szüléskor mindenki az anyát sajnálja, és nem is szeretnék semmit levonni a kilenc hónapig terhet viselő, kínnal, fájdalommal életet adó nők érdeméből. De az ismeretlen világba érkező, esendő babák szenvedéseire sokkal kevesebben gondolnak. Mi értük vagyunk. Ezen az osztályon nincs hálapénz, aki támogatni akarja a munkánkat, az alapítványunkat ajándékozhatja meg, miután hazavitte gyermekét; de amíg itt fekszik a kis beteg, addig emberellenes, törvényellenes és a kereszténységgel összeegyeztethetetlen, hogy mi bármit is elfogadjunk. Itt nem történhet meg, hogy valaki azt gondolja, a más gyereke jobb inkubátorban van, jobb ellátást kap, mert a szülei többet tudtak adni.”

Az élet csodája

Bauer professzor egész életét a szakmának szentelte, gyermekek ezreit mentette meg – azon az áron is, hogy a családjára kevesebb idő jutott. Ma szomorú mosollyal mondja, hogy amikor még elmesélhette volna a fiainak, miért kék az ég, miért szépek a lányok, amikor a feleségének illett volna otthon segítenie, bent volt a kórházban, és a mások gyermekeit próbálta megmenteni. 

„Talán egyetlen mentségem van: ez volt a kötelességem, a küldetésem. Hiszem, hogy mindenkinek megvan a küldetése, és ha mindannyian becsülettel elvégeznénk a munkánkat, jobb lenne a világ. Számomra még most is hatalmas kaland az emberi szervek és sejtek működésének lenyűgöző összhangja, a szervezet működésének felülmúlhatatlan és felfoghatatlan csodája. Bár tanítom, magam sem értem egészen, hogyan lehetséges, hogy alkalmazkodni tudunk a világhoz, és minden hátrány ellenére életben maradunk. Mert bármennyi magyarázatot ismer a tudomány, a lényeg, hogy az egész mitől működik, még mindig titok. Ezt a titkot próbálom megérteni már negyven éve, és ahogy öregszem, egyre jobban tudom, hogy csak részleteket látok. Az egésznek a megértéséhez nem elég a tudomány, sem itt, a kórházban, sem otthon, amikor hazaviszik a gyermeket. Láttam olyan szülőket, akik kétségbeestek, amikor megtudták, hogy a gyermekük csökkent képességű, és egész életében különleges gondoskodásra lesz szüksége. De láttam olyanokat is, akik amikor arról értesültek, hogy a gyermekük Down-kóros, azt mondták: nagyon jó embernek láthatja őket az Isten, hogy ilyen nehéz feladattal bízta meg. Alázattal fogadták, amit rájuk mért a sors, mert tudták, hogy nem volna tisztességes kibújni alóla. Én is ezt vallom, hogy fokozatosan, kíméletesen, de mindig meg kell mondani a szülőknek az igazat – az ő életükről van szó, jogukban áll tudni, mennyire fog megváltozni, van-e elég erejük ahhoz, hogy vállalják. Legyen szó szakmáról, családról, kis közösségről, hitről, nemzetiségről, a mérföldkő mindig csak az igazság lehet.”