Hervad már...

Egyebekről is számot adhatnak a krónikák, mégpedig a teljes megosztottságtól a kisebbik rossz választásáig, különböző szobrok (ellentengernagy és mátraaljai betyár) piedesztálra emeléséről, avagy nem emeléséről, de most nem ez a lényeg. Ezek a dolgok percemberkék világi hívságai, nincs közük az örökkévalóhoz. Hanem inkább van köze a lehullott díszű kertnek. Az bizony része volt és marad az örökkévaló körforgásnak. Csak most éppen ténylegesen lehullott egy dísze. Egy a kertet ápolgató, hajnali hattól estig a virágokat, palántákat pátyolgató, kezében mindig vagy kapával, vagy más kerti szerszámmal a lejtőn felfelé ballagó alak múlott ki e világból. Csak egy egyszerű öregasszony.

Nem egy nagy történet ez, sok ilyen van, vagy lehet. Ez csupán egy egészen egyszerű, olyan jellegzetesen huszadik századi történet, semmi mesés nincs benne. Borzalmak viszont igen. Milyen is volt? Megélni gyerekként háborút, ínséget, hiányt. Félni, féltve lenni, tapasztalni a győztesek hatalmát, ráébredni arra, hogy semmi nincs, mindent újra kell pörkölt romokon kezdeni, puszta kézzel. Megtapasztalni kellett azokat a silány, lőporszagú, félelemtől bolyhos éjjelekkel támadó háborús éveket. A dúlásokat. A felszabadulást. Ha az volt. Utána megélni fiatal felnőttként az értékrendek teljes felfordulását, templomok lebontását, Krisztus-szobrok kidöntését. S ha ez sem elég, ott volt jutalomnak a látvány, végignézni egybeszántását a kuporgatott pénzecskéből vásárolt nadrágszíjparcelláknak mások ugyanilyen, kuporgatott pénzből vásárolt parcelláival, mert az új rend ezt kívánta. Még a pénzt, azt a kevéske, nehezen összekuporgatott pénzt is átváltotta a rendszer, persze hogy nem az ő javukra játszva. Valahogy mégis próbáltak túlélni, ők, a nyolcvanon felüliek korosztálya. A mindennapok maradtak apró örömökkel, mindig a sok munkával, mindig a kevés vidám perccel. Valami mégis előbbre vitte, megtartotta ezt a korosztályt. Hittek magukban, hittek az utódokban, hitték az unokák szabadságát. Ami el is jött, ezzel a 89-es novemberi bársonyosnak nevezett jelenséggel, amit egyre többen ma már rendszerváltás helyett némi fanyar malíciával gengszterváltásnak mondanak. Mindegy, élni kellett, ez volt a jelszó, s ha élt az ember, akkor dolgozott. Ő, a már említett kertápoló és korosztálya. Közülük a zöm nem törte, törhette a fejét világi hívságokon, nem múló dicsőségre, kerti törpére, víkendházra, újabb autócsodára, svéd gránittal kirakott kriptára gyűjtött, csak megélni, élni szeretett volna. Mi mást is kívánhattak volna maguknak, mint békét, biztonságot, jó időt, azaz hol napsütést, hol meleg esőt. Mit kívántak volna többet ápolt kertnél, kedves udvarnál, meleg szobánál, hol a napi munka után jólesőn kinyújthatják tagjaikat, s tiszta kézzel kenyeret csipegethetnek, meg hozzá szőlőt és szilvát a kertből. Mi más is kéne? Valamennyi ebből is megadatott.

Ez az öregasszony, aki maga volt a kertjének dísze, mert munkája a rögből zöldséget, gyümölcsöt, jóízű ételt varázsolt, most elmúlott. Időzónám pontos mutatója volt, reggeli kávézásom szereplője, aki a nyárfák felé lejtő hosszú kertbe már korán, szinte a harmat felszállásával együtt indult. Csendes motozása egyfajta bizonyosság volt a másoknak talán nyűgnek számító és elutasított munka értelméről, a mindenkinek sajátságosan beosztott idő múlásáról, és a tettek, a rossz, avagy jótettek múlandóságáról, az érzések örökkévalóságáról. Lám, ennyit a bizonyosságról! Minden múlandóságra tesz esküt, még a galaxisok is. Lejárt hát a kertek ápolója számára mért idő. A test pihenni tért, az emlék már másnap fakulni kezdett, a gyász elmunkál még egy évig a szeretteiben. Nekem meg, az alkalmi ismerősnek, a kertben szintén motoszkálónak, kevesebb igazodásom, tanácsom lesz ezután, mit s hogyan, miért tegyek. A tél beállta előtt ezt mérlegelem, már ehhez igazodom. Ember, mulandóság a sorsod, a neved. Ne állíts hát magadnak méltatlan fából faragott szobrokat, ha már az Úr a maga képére teremtett! Hervad már ligetünk…