Hajléktalanok segítője

Ugyanakkor azonban tudnia kell, hogy ez nem azért van, mert a hajléktalanok, drogosok rosszak, hanem mert már senkiben sem bíznak meg. A függetlenség, a kábulat mindennél és mindenkinél fontosabb számukra. Ezekkel az emberekkel csak az érthet szót, és segíteni is csak az tud nekik, aki maga is nagyon mélyről kapaszkodott fel. Kertész Gábort éppen ezért fogadták el és respektálják a komáromi erőd lakói.

Trükkök, hazugságok, önáltatás

A huszonkilenc éves Erika három éve él az utcán, két éve az erődben – hatodmagával. Mindenkinek megvan a külön kuckója, a saját kevéske vagyona és a maga keserves élettörténete. Erika azt mondja, nem jött ki az anyjával, ezért menekült otthonról, és elkezdett drogozni. Párja börtönben van, gyermekei állami intézetben. Ő egy étteremben mosogat. Annyi jövedelme nincs, hogy új életet tudjon kezdeni, de valószínűleg nem is akar. Inkább álomvilágot építget a Lagoszba költözött férjről, vele élő gyerekekről és arról, hogy egyszer gazdagon hazajönnek. Amiben reális és gyakorlatias, az a lábbeli, az ágynemű és az iratok megőrzése; minden más esetleges. Ebben a létformában nincsenek kötelességek és határidők, az egyetlen kapaszkodó az, hogy amikor nagyon nagy a baj, valaki mindig jön és megoldja. Ez az ember pedig Kertész Gábor, akit a vasárnapi ebédtől is ugrasztani lehet, ha egy hajléktalannak eszébe jut, hogy új nadrágra volna szüksége.

Gábort kollégaként, az Új Szó munkatársaként ismertem meg, aztán sokáig nem hallottam róla. Mindenfélével próbálkozott, több-kevesebb sikerrel, végül az alkoholban keresett vigaszt, menedéket. „Nagykeszire kerültem, a Reménység Reszocializációs Központba. Sokat köszönhetek Szőcs Kálmánnak, az ottani igazgatónak. Amikor rendbe jöttem, önkéntesként dolgoztam nála, majd főállásban voltam nevelő. Már akkor azon gondolkoztam, olyan dolgot kellene csinálni, ami több embert elér – azokat is, akik maguktól nem keresik a segítséget. Felvettem a kapcsolatot Kakas Zoltánnal, a komáromi baptista lelkésszel, majd vele és még egy ismerősünkkel létrehoztuk a Porte Polgári Társulást, amely a szegények és hajléktalanok segítését tűzte ki célul. Naiv elképzelésekkel fogtunk hozzá, azt hittük, ha odamegyünk valakihez az utcán, és adunk neki egy téliszalámit, egy időre megoldottuk az életét. Volt egy időszak, amikor a piaci kofáktól elkunyeráltam a zöldséget, amit nem adtak el, és szétosztottam a hajléktalanoknak. Másnap láttam, hogy eladták. Nekik nem vitamin kellett, hanem drog. Ez akkor bosszantott, de ma már sztori. Megértettem, hogy ők így gondolkoznak. Idővel rájöttünk, hogy az emberek bizalmát a legnehezebb megszerezni, elhitetni velük, hogy komolyan gondoljuk. Megkérdeztük tőlük, mire van szükségük, de kikötöttük: ez nem lehet pénz, drog, alkohol, sem cigaretta. Minden rászorulóval leültünk beszélgetni, és megpróbáltuk úgy beosztani a havi jövedelmét, hogy ne kelljen kéregetnie. Van, akik igyekszik, vagy inkább próbálkozik, de ez a munka sosem fog véget érni.”

Mindenkit nem lehet megmenteni

Gábor tudja, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. A komáromi mintegy kétszáz hajléktalan közül alig hatvanat tudnak elérni. A többi visszahozhatatlan a normális életbe, a segítséget sem igénylik. Már megfelel nekik az, ami van. Minél régebben él valaki az utcán, annál alább adja, és annál inkább megszokja, hogy mindenre van ideje, semmi sem köti őt.

„Aki három-négy éve akkor fekszik és akkor kel, amikor akar, az el sem tudja képzelni, hogy hajnali ötkor odaálljon egy gyárcsarnokban a szalaghoz. Egyre több a második generációs munkanélküliek közül kikerült hajléktalan, aki soha nem látta, hogy értelme volna bármiféle rendszernek, fegyelemnek az életében. Amíg eltartják őt a szülők, addig ellézeng valahogy, utána pedig jön az utca, ahol a drogon és pián kívül már semminek sincs értéke. Ezért is beszéltem meg a csapatommal, hogy mindent jelképes áron adunk a hajléktalanoknak. Tőlünk mindig kaphatnak takarót, lábbelit, tisztálkodószereket, de legalább pár centet fizessenek érte, hogy érezzék, nincs ingyen. Úgysem vigyáznak rá, mint ahogy magukra sem. Mindegy nekik, hogy szakadtak, betegek, mosdatlanok – ebben az életformában már nincsenek célok és magunk iránti elvárások, így nagyon nehéz kilépni belőle. A másik nagy probléma a szenvedélybetegség. Többnyire gyógyszerrel keverik az alkoholt, és mindig találnak kifogást, amiért be kell venni az „anyagot”. Ha nem tudunk elég motivációt adni az abbahagyásához, el kell fogadnunk, hogy ilyenek. Különben nem volnánk képesek segíteni nekik abban, hogy legalább túléljék.”

Civil összefogás kellene

A Porte Polgári Társulás a komáromi katolikus, református és baptista egyházzal közösen január 8-ától március 21-éig ezerötszáz adag levest osztott szét a rászorulóknak. Összegyűjtötték a pénzt az alapanyagokra, megfőzték és szétosztották az ételt. Gábor szerint az ilyen konkrét cselekedeteknek van értelmük, ezért próbálja összefogni a komáromi civil szervezeteket.

„Úgy éreztem, sokan evezünk egy irányba, de külön hajókban. A helyi civil szervezetek első találkozóján, december 19-én azt javasoltam, üljünk át egybe, és próbáljuk meg közösen. Gyűjtéseket szervezünk; sokan hoznak be az irodánkba ruhaneműt, tartós élelmiszert, tisztítószereket, könyveket. Az elmúlt egy év alatt megtanultam, hogy érdemes megszólítani embereket, mert akarnak segíteni, csak nem tudják, hogyan tegyék. Igen, igaz, hogy ez sziszifuszi munka, rengeteg kudarccal, de azért vannak megmentett lelkek. Az egyik hajléktalanra például rábíztam lapunk, a Porte árusítását; ennek köszönhetően ki tudott bérelni egy lakást, és munkát is talált. Ő nem volt függő, de van olyan szenvedélybetegünk is, akit nyolc év után vittem el a lekéri intézetbe, és ott három hónap alatt rendbe jött. Hajléktalanszállón lakik, nem iszik, munkát keresünk neki, és a fiával is felvette a kapcsolatot. Van visszaút. Minél hamarabb fordul vissza valaki, annál könnyebb. Most, hogy ismernek bennünket, gyakran keresnek fel a szenvedélybetegek hozzátartozói is, hogy tanácsot kérjenek. Tudok pszichológust ajánlani, de sokkal hatásosabb, ha az érintettet elhozom az erődbe, és megmutatom neki, hová kerülhet, ha folytatja. Nagyon könnyű lejtmenetbe kerülni. Elég egy válás, a munkahely elvesztése, alkoholizmus, és bárkinek ez élete felborulhat. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy velünk ilyen nem eshet meg, mert igenis megtörténhet – ezt kellene tudatosítanunk, és máris másként viszonyulnánk a rászorulókhoz. Ahelyett, hogy leszidjuk a kukánkat felborogató hajléktalanokat, megkérdeznénk tőlük, mit keresnek, és azt legközelebb kitehetnénk nekik.

Egy rossz döntésen múlhat minden

Ezt a személyes viszonyt és figyelmet próbálja kialakítani a februárban meghirdetett Fogadj örökbe egy rászorulót program is, június 21-ére pedig Gáborék megszervezték az I. nyilvános civiltalálkozót, ahol családi piknik keretében kötetlenül lehetett beszélgetni, nem csak a hajléktalanokról, rászorulókról, hanem általában a helyi civilek lehetőségeiről, együttműködéséről.

„Itt szeretném felajánlani a többi civilszervezet képviselőjének is, hogy közösen szervezzünk rendezvényeket, ne aprózódjanak el az ötletek és az energia. Ilyen rendezvény lehetne akár a Porte Kulcsfesztiválja, amelyet október első felében szeretnénk megtartani. Az egyik programpont a hajléktalanok fotóiból összeállított kiállítás lenne. Fényképezőgépeket osztunk szét köztük, és rájuk bízzuk, hogy örökítsék meg, amit figyelemre méltónak tartanak a világban. A nagy álmom, hogy létrehozzunk egy krízisközpontot, ahol orvos, pszichológus, fürdő, mosoda állna a rászorulók rendelkezésére, mert a legtöbbjüket nagyon nehéz elvinni kivizsgálásra vagy valamilyen hivatalba. Mégis, a gyengeségük ellenére nagyon lehet szeretni őket, mert ha az ember ismeri az élettörténetüket, rádöbben: egy hajszálon múlik, hogy valaki képes-e megkapaszkodni, vagy mindent felad. Elég egy rossz lépés, a véletlenek összejátszása vagy mások rosszakarata, és egyik pillanatról a másikra romba dőlhet az élete. Azé is, aki nagyvállalkozó, értelmiségi – sőt az övék még inkább, mert a szégyenérzet miatt bezárkóznak, és nem kérnek segítséget. Őket is meg kell találni, ráébreszteni az embereket, hogy azokkal is törődni kell, akik valamikor valakik voltak, és ma már senkinek érzik magukat.”

Azok adnak, akiknek kevés van

Gábor egy évig a saját szociális segélyéből segítette a nála is rosszabb helyzetben lévőket, mert mint mondja, ő is segítőkész embereknek köszönhette, hogy volt szállása, és ugyanazt ehette, amit a rászorulóknak főztek. Ma egy európai uniós projekt keretében, a Komáromi Városi Hivatallal kötött szerződés alapján szociális terepmunkás-asszisztensként dolgozik. Így nagyobbak a lehetőségei, de ettől függetlenül ma is úgy gondolja, hogy ez a munka elsősorban akarat kérdése.

„Húsvét szombatján az egyik munkatársunk süteményt sütött, azt hoztuk ki. Hétfőn, szerdán és pénteken az FMK pékségből kenyeret kapunk, egy másik üzletből vajat, azt is rendszeresen kiosztjuk. Senki nem szab gátat a spontán akcióknak, mert itt minden segítség jól jön. De a szervezett megmozdulásokra is szükség van, például ha valakit orvoshoz kell vinni, vagy egy kismamának babakelengyére, babakocsira van szüksége. Ilyenkor hirdetést teszünk fel az egyik közösségi oldalra, és órákon belül megoldódik a dolog. Többnyire nem is a rászorulók kérnek, hanem valaki a környezetükből. Amit a hivatalok sokszor hetekig nem tudnak megoldani, mert kérvény, engedély, közbeszerzés szükséges hozzá, azt a civilek perceken belül összehozzák. Nekik elég a jó szándék. Az emberek segítőkészek, csak látniuk kell, hogy van értelme. Többnyire azok adnak, akiknek szintén kevés jut; talán ők jobban értik, érzik, mit jelent nélkülözni és beosztani. Ebbe az állapotba szeretnénk visszajuttatni a hajléktalanokat is, hogy újra rájöjjenek: mindennek van ára, mindenért dolgozni kell. Aki idáig eljut, az már tudatában van a saját emberi méltóságának. Ez az első lépés a helyes irányba. Az első lökést mindig az adja, hogy az ember úgy érzi, tud még valamit adni másoknak. Senki sem elég saját magának – aki ezzel áltatja magát, az boldogtalan. De adni sem lehet végtelenül és visszajelzés nélkül. Itt, szerencsére, van visszajelzés. Elég egy köszönöm, mert az is azt jelenti, hogy észrevették. Hogy valakinek még fontosak.”