Emberekről és állatokról szólnak a történetek, mert most, amikor a témával foglalkozom, épp egy fiatal szoptatós macskaanyát figyelek. Öt cicája mellé befogadott még egy erdei kölyökmacskát, és ugyanúgy szoptatja, gondozza, ahogy a sajátjait. Élet írta történeteimből levonható a tanulság, hogy gonosz mostoha csak a mesékben létezik, én legalábbis édes mostohát jóval többet ismerek.
Árvaházból vissza a nagy családba
Családi történetek hosszú sora szól arról, hogy a háború után teljesen egyedül vagy félárván maradt gyerekeket vettek magukhoz a rokonok.
A fiatalabb nemzedéket sokszor csak érintőlegesen tájékoztatták arról, hogy az édesapa meg a nagybácsi nem is édestestvérek, vagy hogy a nagymama testvére, az tulajdonképpen az unokatestvére. A háborút követő időszak bonyolultsága, az emberi kapcsolatok szövevényessége gyakran nem is engedte, hogy a család megtudja a teljes igazságot. Eltűnt, óceánon túlra kivándorolt dédapákról, sietve csomagoló és elutazó nagynénékről, akiknek végül nyomuk veszett. Megtörtént, hogy árvaházba kerültek a gyerekeik. Időnként azonban akadt néhány olyan rokon, aki nem adta fel a keresésüket. Eszter, akivel erről beszélgettem, elmondta: valahányszor rákérdezett a család különösen kalandos, már-már regénybe illő múltjára, mindig az volt a válasz, hogy ez túl bonyolult, úgysem értené. Amikor aztán adódott néhány olyan meghitt alkalom, gyertyafényes beszélgetős este, mikor váratlanul mégis megnyílt volna a nagymamája, megint csak olyan körmönfontan adta elő a történetet, hogy végül ő is belekeveredett. Máig sem érti, ki kinek a testvére, unokatestvére, csak annyit fogott fel az egészből, hogy a nagypapája testvérének hitt derűs, kedélyes nagy-nagybácsi mégsem a papa édestestvére, hanem az unokatestvére. Kicsi koruktól együtt nevelkedtek. A rokonokból nevelőszülőkké vált családban több figyelmet kapott a kislegény, mint az édesgyermek. Talán azért, mert a nevelőszülők úgy érezték, mindenért kárpótolniuk kell a fiúcskát. Féltek, hogy nyomot hagy rajta az a néhány, gyermekotthonban eltöltött kíméletlen év. Szerencsére a nagy-nagybácsiból szeretnivaló, a rokonságban rendkívül népszerű ember lett, aki izgalmas történetekkel traktálta a gyerekeket. Sajátjaiként siratta el a nevelőszülőket, amikor eljött az idő, és később is úgy mesélt róluk, mintha a saját szülei nevelték volna fel.
Eszter annyit tett a történet végére, hogy a szeretett nagy-nagybácsi sosem firtatta azokat a borzalmakat, melyek a szüleivel történhettek. Mindenért végtelenül hálás volt, elsősorban azért, hogy ép családban nőhetett fel. Nem akart fájdalmat okozni kérdezősködésével a nevelőszülőknek sem, ezért övezi a mai napig nagy titok az ő háborút követő örökbefogadását.
Ajándék ikrek és egy új élet
Nevezzük őt Pálnak. Kőművesként dolgozott tizennyolc éves kora óta. A becsülettel végzett munka eredményeképpen takaros háza lett a szülei udvarában, sportkocsit és motort vásárolt, ám a lányokkal nem volt szerencséje.
A látszólag vagány fiatalemberre hamar ráuntak a lányok, amikor rájöttek, hogy nem fogja rájuk költeni a pénzét. Pál tovább hódolt a kedvteléseinek, kijárt a meccsre a barátokkal, és esze ágában sem volt megnősülni. Amikor elmúlt negyvenéves, a szülei szóvá tették, hogy most már igazán családot alapíthatna, és hozhatna egy jóravaló menyecskét a portájára. llyenkor mindig az volt a válasz, hogy minden nő számító, majd ha megtalálja a hozzá valót, akkor lesz saját családja. Egyszer falazás közben barátaival már a másnapi gulyáspartit tervezték. Az idős asszony, aki a nyári konyha felújításával bízta meg őket, egyszer csak megállt mellette. Arra kérte, tartsa egy kis időre rajta a szemét ezen a két gyereken, mert neki a délutáni busszal be kell utaznia gyógyszerekért a városba. Pál akkor már majdnem végzett a munkájával, gondolta, besegít a barátainak. Ám a két kisfiú annyira kérlelte, hogy focizzon velük, hogy végül kötélnek állt. A férfi nem sokat értett a gyerekekhez, mindig is nyűgnek tartotta a gügyögő csöppségeket. Most azonban önfeledt játékba kezdett a srácokkal. Legközelebb a falu boltjában találkozott a fiúcskákkal, de ekkor már egy ismeretlen fiatalasszonnyal voltak az ikrek. Kitörő örömmel üdvözölték felnőtt, rég nem látott barátjukat. Néhány hónap elteltével Pál félénken nyitott be szüleihez a választottjával és a fiúkkal. Idős szülei nagyon nehezen fogadták el a helyzetet, hogy minden előkészület nélkül két hétéves gyerek nagyszüleivé válnak. Hümmögtek, mondogatták, hogy bizonyára már van nagymamájuk, nagypapájuk a fiúknak. A nő elmesélte, hogy csak a szüleire számíthat, ezért is költözött vissza a városból. Miután kiderült, hogy két gyermeket is vár, a külföldi társ szakított vele. Pál szüleit végül a fiuk átlényegülése győzte meg, aki élt-halt a srácokért, és asszonya kedvéért bővítette a portát úgy, ahogy az szerette volna, egy tágas pályával.
„Fogadj örökbe!”
Állatvédőként nagyon sok olyan családdal találkoztam, amely a befogadott kutyát családtagként, már-már egy újabb gyerekként gondozta.
Átalakították miatta a lakásukat, változtattak addigi életmódjukon. A menhelyről érkező állat hálásan fogadott minden megnyilvánulást, és az öröm kölcsönös volt. A gazdira vágyó állat éppolyan nagy ajándékot kapott az új családjával, mint a kutyust befogadó házaspár, amely nehezen barátkozott meg a helyzettel, hogy felnőttek a gyerekek, és csendes, üres a ház. Az ilyen módon örökbe fogadott állat a család minden figyelmét, szeretetét birtokolhatta. Bécsi barátaim egy kis vöröses, rókaképű kölyökkutyát fogadtak örökbe, aki nálam volt házi gondozásban, nehogy fertőzést kapjon a kutyamenhelyen. Saját kis házat kapott a nagyvárosi lakás teraszán, a kanapé egyik fele is az övé lett. Félévente meglátogattak, elárasztottak szebbnél szebb fotókkal a közös kirándulásaikról, minden felvételen Emi kutyus volt a sztár.
Az egykor menhelyi kutya az időnként hazaérkező felnőtt gyermekek nagy kedvencévé vált. „Emi a miénk, mindig is az volt” – mondogatták mosolyogva.
Száz Ildikó, a szerző az Új Szó munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.