Fába szorult szentek – a saját képünkre

 Micsoda egy unalom lenne a világban, ha csak csupa szép és tökéletes formájú ember lenne mindenki. Kell a viszonyításhoz olykor egy kevésbé sikerült darab is!

Mostanság avatunk, haj de sok minden szépet és jót leplezünk le! Szobrot, főleg. Bronzból, ami nehezen s drágán megdolgozható, a legkevesebbet. Jóféle kőből már többet, de az szikrát hány, el-elpattan, macerás vele a munka. Meg persze fából! Abból a legtöbbet, mert ugye viszonylag tartós, meg viszonylag olcsó. Megdolgozni viszont ezt sem olyan könnyű, mint azt sokan hiszik, bizony mondom, csak keveseknek adatik meg, hogy igazán jót, nemeset, szemnek, szívnek tetszőt, anatómiailag is hitelest bírjon belefaragni, avagy kifaragni a fába, fából. (Egy ilyet ismerek csak, Ulman Istvánt, Várhosszúréten!) Öröm a szemnek minden új alkotás, persze, jó az, ha igénye van ilyenre egy településnek, mert vannak, akiknek kellenek a szimbólumok, a jelhelyek. Ám azért olykor mégse vegytiszta az örömöm. De miért is? Úgy gondolom – és ez az én ízlésem, s az ízléssel nem szokás vitatkozni – nem mindent, nem mindenkit kellene a magunk képére formálni, öntömjénező emlékműveként saját kisszerűségünknek. Kéne valamivel több tisztelet, ha már, akkor pont a legnagyobbak, a megfaragandók, avagy fába faragottak iránt. Védett és megszentelt példaképeinkről, tisztelt és óvott jelképeinkről. Mint például Szent István király vagy a Szent Korona! De miért is? Mert közterületen, vélem én, nincs nagy szükség rosszul, ízléstelenül, anatómiailag torz, méltatlan pozíciókba kényszerített, fába szorult kerti törpékre, igazi szentek és hős királyok helyett. Tessék csak végiggurulni e bájos déli országrészen, s egyre több faluban, városban feltűnnek a magukat művésznek kikiáltó, a közízlésre magukat ráerőltető önjelölt titánok, akik telefarigcsálják gnómokkal, sakkfigurára hajazó alakokkal a köztereket. Pénzért adva a szobrot, rosszabb esetben ingyen és bérmentve, csupán magáért a dicsőségért. Ilyenkor vélem azt, de jó, hogy fából faragtatott az a bizonyos Szent István, Szent László, meg a magyar korona, melynek – aranynak híján olcsó megoldást választva – bádogcsüngőit bájosan tehénkolompként birizgálja a szél. Ilyen is akad, csak nyitott szemmel kell járni kies szép szülőföldünkön, avagy ahogy nagyra becsült tanult kollégám mondja, „züllőföldünkön”!

Züllik az ízlés, ezért állítom, hogy jó, hogy csak fából faragtattak a kerti törpére hajazó, lapos és idomtalan gnómokká silányított szentek, s nem készültek időtállóbb anyagból. Így talán hamarább megeszi őket a természet, fagy, szú, szél és nap, s pár évtized múlva, mikor már korhadva omolnak ki a közterekre, nem tartják majd az ezredforduló utáni két évtizedet a „fába szorított szent királyok” korának kései utódaink. Kiknek remélem, jó ízlésük lesz! Mert ugye az még csak rendben volna, hogy aki tud festeni, az fessen freskót, s a háttérben, egy mellékalakban tán még önarcképét is megörökítheti, s ki bronzot tud önteni, az ismeri a test formáit, tudja, miként mutat jól a kard, jogar a kézben, hogyan kell illeszkednie koronának a fejhez. Ki kőből csiszolt Pietát, megálmodott és tökéletesnek faragott Krisztus-testet helyezett sirató anya ölébe, az tette azt alázattal, hittel, szépen, tisztán, nem öncélú magamutogatásért. Magáért az isteni ajándékért, hogy maga képére teremtette az embert az Úr. Így szentjeink ábrázolásakor ember formájú alkotást hagyjunk a jövőre, ne primitív totemre hajazó bumfordiságokat. Bizony nem gnómot meg fába szorított szerencsétlenséget! Tudom én, persze tudom, így adta ki! Már a kard, az a jogar nem volt benne a fában. Mert valami el lett ám faragva. El ám, de nagyon! Biztosan ismerik sokan a székely viccet, amikor kocsirudat farag a székely ember, s a fia néhányszor belekérdez, hogy mi lesz abból, édesapám? Hát valahogy így van ezzel az egyszeri fafaragó, aki hirtelen Michelangelónak képzelte magát! Ezt adta ki a fa! Pedig! Lehetett volna más! Például kocsirúd.

Végszónak hangsúlyosan írom, érted haragszom, nem ellened, kedves szobrot néző, netán szobrot faragó! Meg kéne kímélni magad, magunkat attól, hogy az utódok a fába szorított szenteket – amelyeket minden bizonnyal igen lelkesen farigcsáltál, s amit lelkesen néznek egyesek – a térdüket csapkodva kinevessék, milyen otrombák ormótlanok és esetlenek. Mert gondolom, nem azért faragtál hetekig. Az a baj, önjelölt Michelangelók, hogy mégsem azok, amiknek szántátok őket, bizony nem Szent Istvánok, Szent Lászlók, hanem csupán torzók azok. Torzói egy ízlésficamos korszaknak! Amit majd talán elseper egyszer valami. Mikor lesz s mi lesz az? Látnok nem vagyok, csak egy a reménykedők közül. Azt meg határozottan állítom: a szentek meg az igaz emberek holtuk után a jó szobrot megérdemlik, meg a tiszteletet is, ha hisz bennük, hitt nekik az emberfia!

Hiszek a szépben, és hiszek a tiszteletben. A királyok mellett még a Szent Korona is megérdemelne egy kicsivel többet abból a fogyatkozó tiszteletből. Mert nem léggömbként kell annak felettünk lebegni, egyesek szerint afféle visszafoglalást szimbolizálva! Ezt bizony sem lufiként, se szimbólumként nem tartom jónak, ahogy azt se, ha papírból kivágva minden menő lovagkori étterem vendégének a fején díszeleg evés közben. Jobb lenne nemzeti jelképként tisztelni.

Amúgy meg szabadság van! A hír szent, a vélemény szabad. Kinek-kinek hite szerint akár még a fába szorított kerti törpe is lehet jelkép, tőlem aztán bádogból is lehet koronára hajazó fejdíszt kreálni! A csuda az ízlését neki! Majd az idő eldönti, mi s hogyan legyen!