Empátia és alázat

* Miért lett ideggyógyász?

1976-ban végeztem el az orvosi egyetemet, és ott megtetszett az ideggyógyászat. Tudtam, hogy sebész nem lehetek, így ezt a szakot választottam. Éppen akkor nyílt a rozsnyói kórházban ideggyógyászati osztály, Gedeon főorvos vezetésével. A hetvenes években még nem voltak kellő diagnosztikai eszközök (komputertomográfia, mágneses rezonancia), angiográfiát (agyérfestést) alkalmaztunk, amely elég fájdalmas volt. A nyolcvanas-kilencvenes években sokat fejlődtek a módszerek, elkezdtük az ultrahangos érvizsgálatot, amely teljesen magával ragadott, és ezt kezdtem fejleszteni. Persze az ideggyógyászat sokoldalú, és sok módszerrel dolgozik – enkefalográfia, neuroszonológia, mágneses rezonancia. Utóbbival már teljesen belelátunk az idegrendszerbe. Nem beszélve az elektromiográfiáról, amellyel a perifériás idegrendszert vizsgáljuk, és meg tudjuk állapítani, hogy a perifériás vagy a központi idegrendszer károsodott-e egy-egy bénulás esetén. Szerencsém volt, jó tanáraim voltak, mint Daniel Orolín docens, Ľubomír Lisý professzor, Špalek Péter docens, Prágában Svojmil Petránek docens. Meg kell említenem, hogy sokat köszönhetek Budapestnek, ahol a nyolcvanas években az Országos Pszichiátriai Intézetben Nagy Zoltán professzornak volt kiváló stroke-osztálya. Ő a magyarokra jellemző közvetlenséggel fogadott be, és rengeteget tanultam tőle.

* Inkább szakmai körökben ismert, hogy Rozsnyón sok ideggyógyász kezdte a szakmáját.

Kezdetben sok orvost kaptunk, főleg Kassáról és más, nagyobb városokból vettek föl az osztályunkra orvosokat, de sajnos, mihelyt megszerezték a szakvizsgájukat, elmentek egy-egy jobban fizető helyre, főleg az egyetemi kórházakba. Tizennégy idegorvos végezte nálunk a szakvizsgáját, akik különböző klinikákon dolgoznak.

* Úgy tudom, magánrendelést is folytat, Tornalján.

Megengedték, hogy a kórházon kívül is lehet magánrendelőnk, így magam és a helyettesem is folytatunk magánpraxist. Ez egyébként Németországban is így van. Előnye, hogy az orvos figyelemmel tudja kísérni a betegét, betegségének lefolyását. Az osztályra beutalt pácienst visszakapja a körzetébe, s ott figyelemmel kísérheti további állapotát.

* Huszonöt éve főorvos.

Harmincöt évesen vettem át az osztály vezetését, tehát elég fiatalon szakadt a nyakamba a nagy teher. Ráadásul akkor még járási kórház voltunk, és Nagyrőce is hozzánk tartozott, a környező üzemek dolgozóival. Az itteni osztályunk ellátása mellett hetente kétszer ott is rendeltünk. Mintegy ötezer embert láttunk el, beleértve a vendégmunkásokat. Megjegyzem, akkoriban minden nagyobb gyárnak voltak üzemi szakrendelői, tehát kiváló volt az ellátás, és nagyobb hangsúlyt kapott a megelőzés: kötelező volt a szűrés, fogorvosi ellenőrzés, egyebek. Kár volt leépíteni.

* Látva és naponta élve meg az egészségügyben uralkodó áldatlan állapotokat összeszorítja néha a fogát?

Nem panaszkodhatom, a kórház vezetősége pozitívan viszonyul hozzánk, és elegen vagyunk az osztályon. Évekkel ezelőtt rosszabb volt a helyzet; akkoriban előfordult, hogy tizenhárom ügyeletem volt egy hónapban. Akkor már magam is beteg voltam, beolvadtam a páciensek közé. Csak összehasonlításképpen: mostanában 4-5 ügyeletem van. Persze egy dolog az ügyelet, másik a készenlét. Egy főorvos sosem kapcsolhatja ki a telefont, s ha éjjel háromkor ébresztik, akkor is talpra kell ugrania és rohannia be a kórházba. Fiatal orvosainknak szinte a kezüket fogjuk. A legfiatalabb nemzedék szerencsére szorgalmas, zokszó nélkül dolgozik. Nem is lehet másképp, mert itt, a klinikán állandóan stresszben élünk: kopogtatnak, csöng a telefon, a mentők (náluk, sajnos, sok a képzetlen ember) futószalagon hordják a betegeket, olyanokat is, akik nem ide valók. Természetesen rajtuk is segítünk, hiszen néha perceken múlik az élet.

* A laikus azt hinné, hogy a főorvos ül az irodájában, kávézgat, parancsokat osztogat.

Sosem voltam az a típus, aki elvégzi a vizsgálatot, és hátradől. Igyekeztem mindig aktívan alkalmazni a diagnosztikai módszereket, végezni a vizsgálatokat. Vannak orvosok, akik irtóznak a betegtől, ők nem erre a hivatásra valók. Én felemelem a beteget, a hordágyat, lekísérem a vizsgálatra, igyekszem visszajelzést kapni az állapotáról, figyelemmel követni a sorsát.

* Megbecsüli a társadalom ezt az odaadást?

Mindenki tudja, hogy nálunk az orvosi munka nincs megfizetve. De ha az embernek van hol laknia, sínen vannak a gyermekei, már kevésbé érdeklik az anyagiak. Azért amikor éjjel háromkor felébresztenek, néha belegondolok: édes istenem, kellett ez nekem? Nem húzom ki magam a szolgálat alól, sőt, figyelek a kollégáimra, akik lehet, hogy a szüleikkel törődnek, gyereket nevelnek, több a családi gondjuk. Mindig volt bennem empátia, és sosem vontam ki magam a munka neheze alól. A mi hivatásunkban nagyon fontos az empátia és az alázat. Lehet bármekkora tudásom, ülhetek a könyvek fölött, ha nem törődöm a beteggel, és nem ismerem például a családi hátterét.

* Ugyanakkor gyakran hallani olyan esetekről, amikor az idős pácienst agyvérzés után tíz nappal kiteszik a kórházból.

Mi sosem dobjuk ki a beteget a ház elé. Igyekszünk megbeszélni a családdal, mik a lehetőségeik, milyen utókezeléseket, törődést kíván a beteg állapota, s hol és hogyan lehet elhelyezni, ha ez a család számára megoldhatatlan problémát okozna. Az önbizalom és a szakmai határozottság fontos, de az emberség és a párbeszéd legalább ennyire szükséges.

* Ráadásul ezen a vidéken kívánatos, hogy az orvos értse a beteg anyanyelvét.

Volt idő, amikor feljelentettek, mert magyarul beszéltem a beteggel a folyosón. Most elmondhatom, hogy egy-két kivétellel minden orvosom tud magyarul, s aki nem tud, az is igyekszik tanulni. Természetes, hogy a beteg jobban el tudja mondani panaszait az anyanyelvén, és fontos, hogy meglegyen a bizalom. De a folyamatosság is fontos. Idestova harminc éve itt dolgozom, így egy-egy családon belül lassan két-három nemzedék betegségeit ismerem. Ez azért sem mellékes, mert sok betegség öröklődik. Ezen a vidéken, ahol országos összehasonlításban is a legnagyobb a munkanélküliség, nagyon sok az agyvérzés, az agyi infarktus.

* Szóljunk a családról.

Feleségem magyar–angol szakos tanárnő, a rozsnyói református iskolában tanít. Emese lányom fuvolát és népzenét tanul a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Miklós fiam zongora szakon végezte el a kassai konzervatóriumot, majd a Károli Gáspár Református Egyetemet, és református lelkész lett. Most ötödéves a besztercebányai zeneakadémia zongora szakán. Rettentő szorgalmasak mindketten.

* A rokonság és a család múltja is elég tarka képet mutat.

Édesapámnak egyik unokatestvére, Nyéky Szabolcs zeneszerző-zongoraművész ötvenhatban szökött ki Nyugatra, egész életében Chicagóban élt. Hatvannyolc évesen jött vissza Magyarországra, és ott volt még néhány koncertje. Családom kisnemesi-dzsentri gyökerű, sárosoroszi előnévvel; még valamikor IV. Béla idejében kapta a nemességet. A család váci ága őrzi a nemesi levelet. Aztán a sors furcsa fordulatokat produkált: édesapám már szlovákosan írta a nevét, mert a háború után ügyvédként Breznóra került járási bírónak. A bátyja is jogot végzett, a húga pedig Pesten tanított nyolcvanéves koráig.

* Csupa ügyvéd, tanár, zenész, ezek szerint ön kilóg a sorból. Volt affinitása a társadalmi élethez is?

Nem igazán. Inkább szakmai téren vállaltam feladatokat. Két megbízatási időszakban voltam a Purkyně Orvostudományi Társaságban elnök, a Rozsnyói járásban az orvosi kamara elnöke, és igyekeztem mindig az orvosok érdekeit védeni. Úgy látszik, az ügyvédi vért örököltem. Most a kórházban az etikai bizottságnak vagyok az elnöke, a gyógyszerkísérletek felügyelete a feladatunk.

* Egész pályája a betegeket szolgálja. Elégedett a karrierjével, sorsával?

Az osztályvezető főorvos feladata nem nagyon egyeztethető össze a tudományos karrierrel, de azért volt néhány szakmai előadásom, és vannak szakmai publikációim. Ez a hivatás állandó tanulást igényel, ezért most is járok szakmai szimpóziumokra itthon és Magyarországon, ahol rengeteg újat tanulunk, majd vezetünk be a gyakorlatba. És hát állandó feladatot orvosaimnak a szakvizsgákra való felkészítése.

* A sok feladat mellett jut idő kikapcsolódásra is?

Leginkább olvasni szeretek, de van otthon egy futószalagom is, amely azért jó, mert ha ritmusra kocogunk, kikapcsoljuk a stresszközpontot, és regenerálódunk. Kint, a friss levegőn is szoktam futni, kerékpározni, kétszer hetente tíz-húsz kilométert, vagy a kollégákkal szervezünk egy-egy biciklitúrát. A Rozsnyó környéki természet egyébként is csodálatos, semmihez sem hasonlítható a Pozsáló megmászásához. Kell a kikapcsolódás, a rendszeres mozgás, mert borzasztóan sok a feszültség az életünkben.