Elsős a háznál...

Eljött a bizonyítványosztás napja. Ha így visszanézek, rájövök, hogy nem csak a gyerek tanult sokat az elmúlt évben. A szülő legalább annyi tapasztalatot gyűjt, mint a gyerek. Ki túlzott szigorral, ki gátlástalan engedékenységgel, de mind ugyanazt akarjuk elérni: hogy szemünk fénye jól teljesítsen az iskolában.

Tanévzáró
Kezdetnek annyit tudtam: nem engedem, hogy amolyan „rebegős” gyerekké váljon, aki ijedten kapkodja a fejét. Ott volt elrettentő példának az a vitaminreklám, amiben a kislány matekpéldát számol, az anyja meg idegesen rászól. A kislány megrezzen, mintha máris egy csárdás pofont várna.
Felelősségteljesen áttanulmányoztam az idevonatkozó szakirodalmat. Részletesen elterveztem, mit hogyan csinálok majd. Elméletből felkészült is voltam nagyon, a gyakorlatban aztán minden másképp történt.
Feltett szándékom volt úgy kialakítani a tanulósarkot, ahogy a nagykönyvben meg van írva: „Biztosítsuk a lehető legoptimálisabb körülményeket a tanuláshoz! A csemetének kell egy saját, nyugodt kis hely. Asztal, amit jól fölér, és amit jól ér a fény balról, így a gyerek keze nem vet árnyékot, ha ír. Olyan széken üljön, amelyikről a lába éppen egyenesen leér úgy, hogy az egész talpa a földön van.” Enikő választhatta ki, megvettük, berendeztük, aztán mindössze egyetlenegyszer írta itt a leckét. Jobban érezte magát a mama konyhaasztalánál vagy az én íróasztalomnál.
„Legyünk következetesek! Reggelente követeljük meg, hogy maga rakja el a pizsamáját, papucsát, egyedül öltözzön.” De melyik szülő kelti fel ezért tíz perccel korábban a kisiskolást? Inkább hagyja aludni, ameddig csak lehet, aztán gyors tempóban segít neki öltözni, kiszolgálja, és még az iskolatáskáját is cipeli.
„Fontos a ráérős, közös reggeli étkezés. Mert akkor jókedvűen, nyugodtan indul a nap.” Kérdezem én: hány családban van ez így? Hétvégén talán, de a rohanós hétköznapokon? Legtöbbször rég nem is vagyok otthon, mire felébred. Most legyen lelkiismeret-furdalásom?
Azt is tanácsolják a nevelési szakkönyvek: sokat beszélgessünk a gyerekkel. Ám az ne számonkérés, ne faggatózás legyen. Csak haszontalan beszélgetés. A leggyakoribb hiba, ha nap mint nap ezzel indítunk: „Na, mi volt a suliban?” Nem vitatkozom, bár nem igazán értem, miért olyan óriási pedagógiai hiba, és nem is bírom megállni – csak megkérdezem nap mint nap. Ahogy azt is, megette-e a tízórait, hányast kapott, padtársa nem beteg-e… Legfeljebb unja, nem válaszol, hanem valami egészen másról kezd beszélni. Hogy a tanító néninek új kiskutyája van, Szuri, és felugrott a hátára, miközben ő a virágokat ültette, és tudom-e, hogy nálunk él réti sas is, mert voltak sétálni a természetben az iskolából, és láttak egyet…
A legnagyobb nevelési csapda: ha otthon felejt valamit (öltözőkulcsot, füzetet, tízórait…). Az ember nem kezd bele egy pedagógiai célzatú prédikációba a suli folyosóján, hanem hazaszalad, és utánaviszi a holmiját. Mondják: kényszerű, rossz megoldás. Mert így azt érjük el, hogy nem tanul meg a saját feladataira ügyelni. Nem lesz kötelességtudó.
Nem tudja, mi a lecke? Kedvem volna fenyegetni, hogy na várj csak, majd holnap a tanító néni… Mégis őrült telefonálgatásba kezdek, míg valamelyik anyukától meg nem tudom, mi a feladat. Hogy legközelebb megint nem figyel majd? Akkor újra telefonálok. Az én dolgom, hogy mellette álljak és segítsem.
És mégis: előfordul, hogy idegesen felpattanok, és otthagyom a leckeírásnál, mert nem bírom nézni a piszmogást, vagy megfenyegetem, hogy kettest fog kapni magaviseletből, mert beárulom a tanító néninél, hogy hisztizik, esetleg könyörtelenül ismételtetem vele a szlovák versikét, akkor is, ha pityereg…
Mert nincs tökéletes recept. Csak egy hétéves gyerek van, akinek hirtelen kötelességei lettek, pedig ő még elsősorban játszani szeret. Ha szerencsénk van, játék lesz neki az iskola is. Ehhez persze kell egy jó iskola és egy mosolygós tanító néni.
Nekünk szerencsénk volt.