Elnémulásnapló

Eszedbe jutnak áldott vagy átkozott lelkek. Az egykori veled lévők, azok a vezető szellemek és kedves jó emberek. De a gonoszak is. Eszedbe jutnak. Nekem szerencsém volt! Az áldott emlékű Hubay Miklós arca derengett fel, aki idén volna százéves április 3-án. Drága jó Miklós bácsi – így szólíthattam kitüntető engedelmével őt még életében rövid ismeretségünk ideje alatt – lám, micsoda dolog is az emlékezet, látod, az alatt a pár nap némaságom alatt, míg nagyra becsült orvosok rakták rendbe megtámadott és sérült alkatrészeim, a Te Elnémulás című drámád járt az eszemben. Amelyet – az egyik erre a darabra vonatkozó írásod szerint – egy francia tudóssal való megismerkedésed ihletett, aki egy kihalóban lévő s azóta kihalt szamojéd nép, a kamasz vagy kamaszin nép utolsó élő, az ősi nyelvet még beszélő képviselőjével találkozott.

Egy nép utolsó tagjának lenni, utolsóként bírni a nyelvet, a szellemi hagyományt olyan, mint akire azt bízták rá, hogy temesse el ősei isteneit magával, ám e gyászos és szomorú szertartás előtt még másoknak érthetetlennek tűnő, de neki a mindent és semmit jelentő nyelven panaszolja el az új isteneknek a vég, az elmúlás, a pusztulás, megsemmisülés fájdalmát, és egyben figyelmeztesse őket arra, hogy rájuk is sor kerülhet! Egyszer minden véget ér. Elgondolkodtam tehát azon, hová lettek az eltűnt kamaszin igék, főnevek és melléknevek. Senki nem számolja már meg a tajga erdőjének fáit ezen a nyelven, nem sirat holtat, nem ünnepel születőt, nem mesél, nem álmodik így. Mintha egy világ szűnt volna meg, mintha egy csillagrendszert mohón felzabált volna egy fekete lyuk. Megszűnt egy világ. „Ha meghalok, az Isten behunyja egy szemét” – ezt is Te írod a dráma végén, amikor arra figyelmeztetsz, hogy vigyázzunk! Kórházi kényszerhallgatásom, elnémulásom alatt lassan forgattam magamban a szavakat, megfontolva, mi legyen majd az első. Igét akartam kimondani, azt a szót, hogy lenni. Olyasmire sikerült, hogy inni. Aztán kortyoltam kevés vizet és a fájdalomból is mélyet, s tovább forgott fejemben ez az elnémulás, elmúlás.

Hogy igen, persze, most még biztató, nagyon szép számadat ez a 470 ezernyi. Majdnem félmillió, huh, mily sok, s ez de jó! Ha annyi még persze az annyi, mert ez változó adat, s inkább hajlamos csökkenésre, mint gyarapodásra. Bizakodni lehet ám, de aztán rájöttem, nincs miért, legalábbis felhőtlenül, ölbe tett kézzel és hátradőlve meg fütyörészve egyáltalán nem lehet! Fenyeget az elnémulás! Nem is a rettentő csend, az eltemetésre váró szavak, az elfeledésre váró utolsó mese és rege fázósan didergő soraira gondolok itt most. Hanem a gondolatok, az ideák nélkül tengő-lengő, megtévesztett és becsapott, elidegenedett és elállatiasodott, elanyagiasodott és istentelenné, hitetlené vált, agyban lepusztított elbutult embermassza jövőbeli képe pillanatokra nagyon valósnak tűnt! Az embermasszáé, melynek akkora nincs saját nyelve már, és saját gondolatai sincsenek. Mely úgy elaljasul majd, hogy önként öl, s nem parancsra. Mely kitaszító és gyalázatos lesz, arctalan, semmilyen, szívtelen, nyelvtelen, gondolattalan, személytelen és arctalan, uszított és támadó anyagba merült lesz, s megsüti a könyvek lángjánál mindennapi pecsenyéjét majd. Ez rémisztene, ha nem olvastam volna a biztatását és szigorú üzenetét áldott emlékű Hubay Miklósnak az Elnémulás című drámájában. Ne várjon senki váteszi dolgot vagy eget rengető nagy pátoszos prédikációt. Ennyi Hubay Miklós üzenete: Vigyázzatok! Ahogy a vele egy városban, Nagyváradon naggyá váló Adyé is csak annyi: őrzők, vigyázzatok a strázsán! Mert ti, a szellem emberei, betű és gondolat hű szolgái, felelős tollforgatók, kikre hallgatnak még néhányan, rátok van bízva az IGE. Vigyázzatok, és szóljatok azért, hogy ne elnémulás, eltűnés legyen a vége egy népnek. Hogy ne fogyjon el a gyermek, ki még a nagyapja nyelvén tanul. S ne higgye magát hősnek, nálatok különbnek s magyarabbnak az, akinek már csak őse magyar, de utóda nem, ám ő ma még megélhetési kisebbségi. Jól szervezett kapcsolatokkal élő érdekmagyar! Aki magát szórványban, sőt diaszpórában élőnek mutatja hivatalos pályázataiban. Ezt állítja magáról, s bőszen, durván hazudik, mert hogyan lehet szórvány és diaszpóra, aki nyíllövetre él az anyanemzettől? Milyen jogon kiált nemzetárulást az, ki vak komondorként vakog, s szajkóz botor propagandaszövegeket, melyeket gondolkodás, tények ismerete nélkül szentírásnak tekint? Elnémulásom alatt ezek jártam a fejemben. Aztán elmúlt virágvasárnap, s utána húsvét, s felkelt a nap, és felkel még sokszor. Látják az igazak, de rásüt a hamisakra is. S nincs más lehetősége az embernek, mint a nagyokra feltekintve, azok írásaiból sorokat csemegézve létezni és tenni a dolgát becsülettel. Vigyázni, ahogy azt rábízták. Próbálok vigyázni, ahogy azt Hubay Miklós rám is bízta.