Elment a Császár

A magyar labdarúgás legendája – volt. Albert Flórián, a nemzet sportolója, az egyetlen magyar, aki Aranylabdát kapott, október 31-e hajnalán elhunyt.
Három nappal előtte koszorúérműtéten esett át. Ez az orvosok szerint komplikációmentesen zajlott, de az egykori kiváló csatár vasárnap délután rosszul lett, s lábon átvészelt két infarktusa után a harmadikat nem élte túl. „Ő volt az a játékos, aki befért volna az Aranycsapatba is – jellemezte Albertot egy másik legenda, a rádiós Szepesi György. – Nem érte el a 18. életévét, mikor már a válogatott csapat tagja lett, még a Puskás Öcsit is megelőzte ezzel. Már 58-ban, 17 éves korában meghódította a közönséget, mert csodálatosan játszott, és nagyon viharos tapsot kapott a jugoszlávok elleni ifjúsági válogatott mérkőzésen.”

A klubhűség mintaképe
Pályafutása alatt végig, 1958-tól 1974-ig a Ferencváros játékosa volt. Mégsem a Fradi pályáján, hanem a Népstadionban debütált, november 2-án a Diósgyőr ellen, és mindjárt kétszer talált a hálóba. Két esztendőre rá 27 találattal gólkirály lett, s egy esztendővel később újra, akkor Tichy Lajossal osztozkodott a címen. 1965-ben, amikor a zöld-fehérek csak másodikak lettek a bajnokságban, 27 góllal ismét ő volt a legjobb góllövő. Sikeres évad volt ez nemcsak Flóri, hanem a klub számára is, a Vásárvárosok Kupájában a döntőig vitték, aztán pedig a Juventus legyőzésével a kupát is megszerezték. A Ferencvárosnál a bajnoki és a kupamérkőzéseket is beleszámítva 537 mérkőzésen lépett pályára a felnőttcsapatban, és 383 gólt szerzett. Háromszor lett gólkirály, négyszer nyert magyar bajnokságot, egyszer Magyar Népköztársasági Kupát.
17 évesen lett válogatott, 1959. június 28-án mutatkozott be a nemzeti tizenegyben Svédország ellen; harmadik mérkőzésén már három gólt lőtt. Az l962-es chilei világbajnokságon emlékezetes volt az angolok elleni meccse (2 : 1): a bal szélen indított támadást, kicselezve a középhátvédet, elég rossz szögbe került, s mindenki azt várta, hogy Sándor elé pöccinti a labdát, ő viszont „elegáns mozdulattal a jobb kapufa és az angol fiú mellett a hálóba pofozta a labdát”. Az 1966-os angliai vb magyar–braziljára ma is emlékeznek az idősebbek. A portugálok elleni vereséget követően sorsfordító mérkőzés volt, amelyen a liverpooli álomdélután hőse, Albert Flórián élete legjobb játékával vezette győzelemre a csapatot (3 : 1). Még az ellenfél is, pedig címvédőként nem volt könnyű zsebre vágni egy ilyen vereséget, hódolattal adózott a magyar középcsatárnak, meghívást kapott Brazíliából. „Januárban mint magánember tudtam elmenni a Flamengóhoz; ez a brazil klubcsapatok közül az egyik legnevezetesebb. A három hét csodálatos, felejthetetlen volt.”

Övé lett az Aranylabda
Decemberben újabb csoda várt rá: 24 ország fociszakértőinek szavazatai alapján neki ítélték az Aranylabdát. „Rendkívül gazdag esztendő volt, decemberben megszületett a fiunk, a Flores, utána pedig jött a Jézuska, és hozott nekem egy Aranylabdát – szoktam mondani, hogy ez az egyetlen olyan labda, amit egy védő sem tudott elvenni tőlem. Egyébként szenteste tudtam meg a hírt. Együtt volt a nagy család a bátyáméknál, s egyszer csak megszólalt a telefon. A nejem vette fel, Boskovics Jenő hívott. Azt kérdezte: »Európa legjobb labdarúgójának a feleségével beszélek?« Erre a feleségem kezéből kiesett a telefon, szerencsére még velem is tudta közölni a hírt.” „Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség”, „cselezési készsége egészen kiváló, pompásan irányít, mesteri módon készíti elő a helyzeteket társai számára, a befejezéseknél is rendszerint a helyén van. Az ellenfél kapujára fejjel, lábbal egyaránt veszélyes” – hangzott az indoklásban, s a jellemzést kontinensszerte visszhangozta a sajtó.

Epilógus
Nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját. Mivel akkor nem jutottam el Budapestre, úgy terveztük, hogy ő lesz a Vasárnap idei karácsonyi számának vendége – a jubileum és annak kapcsán, hogy épp szenteste kapta élete egyik legszebb ajándékát. Szekeres Tamás barátom, a Nemzeti Sport volt főszerkesztője el is küldte Flóri telefonszámát, de figyelmeztetett, hogy csak valamivel később hívjam, mert másnap műtétje lesz. Rutinműtét...
Az interjúból, a találkozásból nem lett semmi. Hétfőn reggel megszólalt a telefonom, s Tomi barátom elcsukló hangon közölte velem a szomorú hírt, hogy Albert Flórit, a Császárt hiába keresném, nincs többé. Egy pillanatra elhittem, de aztán rájöttem, hogy a hozzá hasonlók sohasem távoznak igazán. Ők a szurkolók emlékeiben, a róluk szóló feljegyzésekben tovább élnek. S azt is hiszem, hogy ott fönn, az égi pályákon is ugyanolyan csodákra képesek, ugyanúgy rúgják a labdát, mint idelent a földön. S talán majd ott összejön az elmaradt karácsonyi riport is.

***
A futballban találta meg élete örömét
„Albert Flórián a déli határon fekvő Hercegszántón született 1931. szeptember 15-én, hatodik gyerekként a népes családban. Korán elhunyt édesanyja sokác volt, és vele hatéves koráig főleg szerbül beszélt, elérve majd az anyanyelvi szintet. A nehéz anyagi körülmények között hasonló korú társaival a futballban találták meg életük értelmét, örömét. Élete nemsokára Budapesten folytatódott, futballtudása pedig a Ferencvárosnál csiszolódott. Jó szemű játékosfelfedezők irányították az Üllői úti zöld-fehérekhez, miközben persze az iskolában is helyt kellett állnia. A Hernádi utcai iskolában az a dr. Lakat Károly volt egyik tanára, aki sikeres játékos volt, és edzői pályafutása során csapatával két olimpiai arany- (1964, 1968) és egy bronzéremmel (1960) gazdagította a magyar sport amúgy is dicső „leltárát”. S a sors úgy hozta, hogy a Ferencvárosnál is edzője lett. Sportteljesítményével már a Madách Gimnázium tanulójaként egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. 1958-ról már az élvonalban játszott, s pontosan tizenhatodik születésnapján a bulgáriai Várnában a válogatott mezét is magára húzta, igaz, ekkor még csak az ifjúsági csapatban...” (Sportmúzeum – Hall of Fame)

***
Albert Flórián
aranylabdás válogatott labdarúgó, a nemzet sportolója
Hercegszántó, 1941. szeptember 15. – Budapest, 2011. október 31.
Becenevei: Császár és Flóri
Klubsikerei: Pályafutása alatt végig, 1958-tól 1974-ig a Ferencváros játékosa volt, 537 mérkőzésen lépett pályára, s ezeken 383 gólt szerzett. Háromszoros gólkirály (1960–61, 1965), négyszeres magyar bajnok, 1965-ben a Vásárvárosok Kupájának győztese (1 : 0-ra nyertek a Juventus ellen), 1962–1963: bronzérmes, 1967–1968: ezüstérmes. UEFA-kupa-bronzérmes: 1971–1972.
Válogatott: Olimpiai bronzérmes (1960); Európa-bajnokság: 1964 – bronzérmes, 1972 – 4. helyezett. 75 válogatott mérkőzésen 32 gólt szerzett. Szerepelt a világ- (1968, 1973) és az Európa-válogatottban (1972).
1974. március 17-én fejezte be aktív pályafutását. 2004 óta volt a nemzet sportolója. Nemrég a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2007. december 21-én délben az Üllői úti stadion neve Albert Flórián Stadion lett.