Életértelmező kéziszótár

Van egy kedvenc könyvem. Mondom ezt teljes nyugodtsággal anélkül, hogy valaha is elolvastam volna elejétől a végéig. Valahogy még sincs bűntudatom, feltételezem ugyanis, hogy igen kevesen vannak azok, akik ezt mégis megtették. A Magyar értelmező kéziszótárról van szó, bár ahogy papírra vetem ezeket a sorokat, rájövök, mintha a Bibliáról beszélnék. Úgy gondolom, megfordult már néhányunk fejében, hogy legalább egyszer az életben tisztességgel elolvassuk a Szentírást, és megpróbálunk úgy viszonyulni hozzá, mint egy regényhez. Merthogy az is lehet, ha nagyon akarjuk. Nyilván akadnak olyan fanatikusok, akik vállalkoznak efféle feladatra, én jobbára véletlenszerűen csapom fel az értelmező szótárt. Ez már önmagában, ha nem is nagy elhatározást, de kellő izomerőt követel meg tőlem, a kéziszótár megnevezés ugyanis eléggé félrevezető, tekintve, hogy egy több mint kétkilós, vaskos monstrumról beszélünk. Avagy hogy egy igencsak olcsó poént süssek el: ez ám a nehéz olvasmány! De nemcsak hogy nehéz, a mi példányunk még öreg is, a maga 1972-es kiadási évszámával korántsem nevezhető mai csirkének. A majd negyvenéves spinének azonban (hogy tovább folytassam a női párhuzamot) meglehetősen jól állnak az évek. Igaz, nem találunk benne olyan divatos frázist, mint például tangabugyi, van azonban helyette tangál, tangazdaság, tangens és még tangó is (lehet, hogy a legfrissebb kiadásból már éppen ezek a szavak hiányoznak). Én kifejezetten élvezem, hogy ilyen régi kötetet emelhetek le a polcról (minekutána, mint azt már mondtam, összeszedtem a maradék erőmet is). Legfőképpen azért, mert a legnagyobb örömet számomra a szótárban fellelhető ábrák szerzik. A vonalas rajzok (összesen 850) egyszerre bűbájosak és szívet melengetőek, ugyanakkor kellően tájékoztató és tudományos jellegűek. A vitorlás szócikk alatt például egy 31 pontból álló vitorlás hajó ábráját találtam, amely a különféle árbocokat és vitorlákat mutatta be. No persze ettől még nem tudok elkormányozni egyetlen hajót sem. Mire jó akkor az értelmező kéziszótár?
Néhány napja láttam egy filmet: egy tinédzserlányról szólt, akiből génmanipuláció útján konkrét gyilkológépet gyártottak, az alcím is ez volt: Gyilkos természet. Mielőtt bárkit elijesztenék, le kell szögeznem, hogy bár elég rendesen folyt a vér a vásznon, és a történet lényege egyetlen mondatban összefoglalható (amit most nem árulok el, hátha kíváncsi valaki rá, én csak ajánlani tudom), a film több ponton is elgondolkodtatja a nézőt. Hanna, a főszereplő a világtól elzártan, egy erdőben él az apjával, aki ezek között a zord körülmények között tanítja meg lányának a harcművészet csínját-bínját. Hanna mindenféle együttérzéstől mentesen, kegyetlenül gyilkol bármi élőt (ha az okot ad rá), legyen az fák között bóklászó rénszarvas vagy két lábon járó ember. Mintha csak egy pontos receptet követne, rezzenéstelen arccal, elszántan öli ki az életet az éppen aktuális, vele szemben álló ellenfélből. Ugyanakkor fiatal életkorából fakadóan kíváncsi természet, és minél többet szeretne megtudni az élet azon oldaláról, aminek semmi köze az erőszakhoz. A kunyhóban esténként apja lexikonból olvas fel Hannának a tűz fénye mellett. Így aztán a lány a dolgok megtapasztalása helyett kénytelen beérni azok pár mondatos leírásával és megnevezésével, ami valljuk be, igencsak nehéz olyan jelenségek esetében, mint amilyen például a zene. A havas tundrán senki sem játszik Chopint! Fellapozva az értelmező kéziszótárt a zene szócikknél a következő definícióra akadtam: „hangoknak a dallam, ritmus és harmónia eszközeivel kisebb-nagyobb művé váló egybekapcsolása mint művészet.” Ez a mondat is ékes példája annak, ami egyébként a nagybetűs definíciókról általában elmondható: valahol mindig sántítanak, kiváltképp olyan megfoghatatlan fogalmak esetében, mint élet, halál, isten, szépség, csók, mosoly, művészet. Elvégre az ezekhez a kifejezésekhez tartozó magyarázó szócikkek abba buknak bele, hogy általános definíciót kínálnak szavak formájában olyan dolgokról, amiket elsősorban tapasztal az ember, és csak másodsorban beszél róluk (ha nagyon muszáj).
A bennünket körülvevő dolgok megismerése nem merül ki puszta meghatározásukban. Mint azt kicsivel feljebb kifejtettem, jómagam nem leszek tengerész, hisz a definíciók bemagolása az adott dolog megismerésének csak egyetlen módja a sok közül. Ennek a tudásomnak legfeljebb akkor veszem hasznát, ha jelentkezem egy kvízműsorba, és legnagyobb szerencsémre épp a vitorlás hajó különböző részeiről kérdeznek. Kétségkívül elengedhetetlen, hogy nevükön nevezzük a dolgokat, így lesz egyre cizelláltabb az a mód, ahogyan a világ dolgairól beszélünk és gondolkodunk.
Hogy visszatérjek Hannához: az esti felolvasásoknak köszönhetően egyre többet tud meg a világ dolgairól, amiket a történet során számos alkalommal képes hasznosítani. Kikerülve az isten háta mögötti erdőből (és ezzel azt hiszem, nem árultam el semmi meglepőt a film cselekményét illetően) arab nyelven elegyedik szóba a marokkói szállodafőnökkel, ám a vízforraló és a televízió számára rémes bestia marad (érdekes, hogy az erdőben csak fegyverrel találkozott, elektromos árammal nem). Sőt egy alkalommal Hannát egy spanyol fiú szájon akarja csókolni, mire a lány a csók pontos definícióját suttogja el (megemlítve a csókolózáskor mozgatott izmok pontos számát – ezt most sajnos nem tudom visszaidézni). A romantikus jelenet vége az, hogy Hanna teljesen váratlanul hátracsavarja a fiú karjait, és testét a földhöz szorítja.
A tudás megszerzésének vágyával nincsen semmi baj, feltéve, hogy nem korlátozódik lexikonokra. Sok mindent meg lehet (és meg is kell) tanulnunk. Nem feltétlenül könyvekből.