„Egyszerre csak megrázkódott a föld az ő terhei alatt…”

 Ez utóbbiak közül kiemelkedik a 250 évvel ezelőtti, 1763-as „nagy földrengés”, mely mindeddig a várost érő legnagyobb és legpusztítóbb természeti csapás volt.

Gazdasági fellendülés

Komárom hamar kiheverte a török hódoltság alatt elszenvedett veszteségeket, és az oszmán hadak kiűzését követően gyors fejlődésnek indult. Az egykori végvár alatti település a 18. század elejére az ország egyik legfontosabb ipari és kereskedelemi központja lett. A gazdasági fellendülés mágnesként vonzotta a betelepülőket. Lélekszámát tekintve Komárom 1715-ben – Brassó, Buda, Kolozsvár és Nagyszeben után – Magyarország ötödik legnagyobb városa volt, és az egy iparosmesterre számított jövedelem itt volt a legmagasabb az egész országban. A helybeli kalmárok főként a közvetítő kereskedelem révén tettek szert komoly jövedelemre: a fa, gabona, bor szállítása – akár vízi, akár szárazföldi úton – mindenkor jó befektetésnek bizonyult. További lendületet adott Komárom fejlődésének az 1745-ben elnyert szabad királyi városi rang, mely végérvényesen véget vetett a várkapitányok lakosokkal szembeni gyakori önkényeskedésének.

A város életének legfontosabb eseményei közé tartoztak az évente öt alkalommal tartott országos vásárok. Ezek háromnaposak voltak, és rengeteg embert vonzottak. A sors különös kegyetlensége folytán épp egy ilyen vásáros napon következett be Komárom történetének egyik legszörnyűbb tragédiája.

Megnyílt a föld

1763. június 28-án, e gyönyörű napsütéses keddi napon, a Péter-Pál-napi vásár harmadik napján már korán reggel nagy nyüzsgés volt a városban. Az árusok hangosan kínálták portékáikat, a helyi lakosok és a környező településekről bejövő érdeklődők pedig nagyrészt ott sétáltak a szűk utcákban felállított sátrak között, míg mások a templomokban gyülekeztek reggeli áhítatra. Ekkor, negyed hat tájban váratlanul iszonyatos rengés rázta meg a földet. Az emberek fejvesztve menekültek ki az épületekből – nagy szerencséjükre, mert ami ezután következett, az még rettenetesebb volt: „Alig egy negyed [óra] múlva – írja egy szemtanú – még iszonyatosb erővel, borzasztó moraj közt a föld fölemelkedett, alásüllyedt, ismét forgott s visszahelyezkedett; s mindez 3-4 percig tartott, s csoda-e, ha minden ház a hosszú s különnemű ingás folytán rommá változott?! A tornyok helyeikből megindulni látszottak, egymáshoz ütődve, keresztjeik föld felé hajlongva, leestek; a falak, gerendázatok iszonyú ropogás közt megnyiladoztak, kémények földre hulltak, a por mint köd felszállt és elfedé a várost. A Duna partjain megrepedezvén a föld, abból tűz lövelt elő. Vért fagyasztó látvány, melynek iszonyát ott a haldoklók, itt a nehéz sebekkel borítottak fájdalomhangjai növelték.” Gyermekek, férjek, asszonyok keresték eszeveszett rohangálás és kiabálás közepette családtagjaikat, hozzátartozóikat. Az őrült zűrzavarban a jezsuita barátok igyekeztek útmutatást adni. Többeket rábírtak, hogy a düledező épületek közül meneküljenek a Duna-partra, ahol számos hajó volt kikötve, és próbáljanak oltalmat találni ezek fedélzetén. Útmutatásukat sokan követték, csakhogy az újabb rengésektől a Duna vize annyira felkorbácsolódott, hogy számos hajót összevissza dobált, nem egyet össze is roppantott. A város kilenc temploma közül hét súlyosan megrongálódott. A nemrég elkészült új Szent András-templom két tornya leomlott, harangjai beszakították a mennyezetet, ezzel tönkretéve a kor híres festője, Franz Anton Maulbertsch által készített gyönyörű freskókat. A templom mellett található kétemeletes jezsuita rendház boltozata is beszakadt, falai megrongálódtak. A ferencesek templomában éppen reggeli misét tartottak, mikor a mennyezet a hívekre omlott. Sokan közülük szörnyethaltak. A városháza tornya is megingott, majd nagy robajjal a főtéren tartózkodók közé zuhant. A rengések következtében a talaj több helyen megrepedt. A legjobban a Vág-Duna mellett, ahol a föld valósággal megnyílt. A résekből kék színű lángok, kénszagú víz és többszínű homok lövellt a magasba. Az emberek egy része úgy vélte, eljött a végítélet napja. A közelben sátorozó cigányok viszont mindezt az ördögök föld alatti harcának gondolták, és a nyílások közelében pörölyökkel felfegyverkezve várták, hogy ellássák annak az ördögnek a baját, amelyik közülük kidugja a résen a fejét.

Emlékezni a borzalmakra

A rengés okozta veszteségek jelentősek voltak, mind emberéletben, mind anyagiakban. A Richter-skála szerinti 6,3-es erősségű földrengésben hatvanhárman lelték halálukat, százketten pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. 279 ház összedőlt, 785 pedig jelentősen megrongálódott, de gyakorlatilag nem volt olyan épület, mely valamilyen kárt ne szenvedett volna. Az utórengések egy évig tartottak. A lakosok sokáig féltek visszaköltözni a házukba, így a mezőkön és hajókon aludtak; a városi tanács is egy kertben ülésezett. Az uralkodónő, Mária Terézia, hogy segítse az újjáépítést, öt évre felmentette Komáromot az adófizetés alól, és az építkezésekhez ingyenfát juttatott a kincstári erdőkből. A helytartótanács országos gyűjtést engedélyezett a komáromiak számára a károk enyhítésére. A királynő a földrengés után javasolta, hogy a szerencsétlenül járt város lakói települjenek át a Duna túlsó partjára, de ezt a városi tanács – a polgárok tiltakozása miatt – elvetette.

A Magyarországon tapasztalt mindenkori legpusztítóbb földrengés több költő és író fantáziáját is megmozgatta. Fábián Julianna komáromi költőnő három évtized múlva Gvadányi Józsefnek írt verses leveleiben számolt be az eseményről. Baróti Szabó Dávid jezsuita szerzetes tanár, aki 1773 és 1777 között a város gimnáziumában tanított, A komáromi földindulásról címmel terjedelmes epikus költeményt írt az eseményről. Ebben a történteket mitológiai keretbe helyezi: a Hold istenasszonya, Cinthia szövetkezik a szél, a víz, a tűz isteneivel, és bosszút áll Komárom városán, amiért kedvelt törökjeit oly csúfosan megverték. Csaknem száz év elteltével a város nagy szülötte, Jókai Mór is emléket állított a földrengésnek Az elátkozott család c. regényében, de a szlovák Štefan Korbel is verses visszaemlékezésben örökítette meg a rettenetes eseményt.

A katasztrófa ugyan megakasztotta Komárom fejlődését, de csak egy időre; lakói szívós kitartással újraépítették városukat, és az a sorozatos rengések, árvizek és tűzvészek ellenére is tovább gyarapodott. A 18. század végére már nemcsak gazdasági, hanem kulturális értelemben is az ország egyik jelentős központjává vált. E virágzó korszaknak majd csak az 1848/49-es szabadságharc vet véget, melyben Komárom csillaga ugyan oly fényesen ragyogott, mint még soha, de a folyamatos harcok következtében a város romhalmazzá vált, lakosainak száma pedig csaknem a felére csökkent. Az utóbbi pusztítást Komárom már nem volt képes kiheverni, és ezzel mintegy másfél százados virágkorának is vége szakadt.