Egy szuszra nyolc fát

Tartogat néhány meglepetést. Negyven évvel azután, hogy átvette színészi diplomáját, azt mondja: „rendes szakmája” szerint erdésztechnikus. Ki gondolta volna? Majd hozzáteszi: nyolc fát egy szuszra kivág. Nagyapja Besztercebányáról származik, ott kezdte evangélikus lelkészi pályafutását, aztán lekerült Ipolyságra, és onnan került át 1920 után Magyarországra. Cserhalmi György tanult is tőle pár szót szlovákul. Sőt egy dalt is, amelyre még ma is pontosan emlékszik.

Kezdjük a „pár szóval”, aztán jöhet a dal.
Ha rossz voltam, nagyapám azt mondta: Pozri sa mi do očí! A szemébe kellett néznem, miközben dorgált. A dal szövege pedig úgy hangzik, hogy: Ja to urobím, ja sa ožením, ženu pošlem do roboty, a ja poležím.
Gratulálok. Még a kiejtése is hibátlan. Hasznát is vette nem egy szlovák és cseh filmrendező. Dušan Trančík és Martin Šulík mellett Drahomíra Vihanová és Ondřej Trojan. Az édesanyja is büszke lehet nagyfiára, hiszen nem felejti ősei nyelvét.
Debrecenben volt operaénekesnő a mama, ott él ma is, kilencvenegy évesen. Pár nappal ezelőtt jártam nála, lenyomta az egész Pillangókisasszonyt – de az összes szerepet, kórust, mindent. Már ki voltam merülve három óra után, akkor még mondott két Adyt. Szemüveg nélkül olvas, mindennap lemegy az utcára, hogy megmutassa a városnak: ő még van. Nevetnem kell. Emelt fejjel megy száz métert arra, százat vissza, aztán beáll a liftbe, felmegy az emeletre, be a lakásba. Minden délben az egész önkormányzat összes titkárnője ott ebédel nála, hozzák a kaját, és ott esznek, mert annyira szeretnek vele lenni. A debreceni operabarát-kör elnöke, díszpintye egy társaságnak, amit imád, mert kiöltözhet hozzá. De másféle ünnepek is vannak az életében. Ott a kazalnyi unoka, dédunoka. El van foglalva ezekkel a dolgokkal, de legfőképpen önmagával. Most is azt mondta: »Kisfiam, én még úgy szeretnék fellépni! Intézd el valahogy!«
Helyesek lehetnek együtt, ahogy így társalognak.
Ördögi mulatság, mondhatom. Öt-hat évvel ezelőtt szólt, hogy meg kellene műteni a bal lábát, mert fáj neki. De ne Debrecenben műtsék, hanem Pesten. Mondom: mama, nem biztos, hogy műteni kell! De igen, igen! Jó, rendben! Felhoztam őt az idegsebészetre, az ortopéd klinikára, és megállapították, hogy tényleg van ott egy nagy kopás. »Jól van, Magdi néni, nekiállunk!« – mondja az orvos. Mire a mama: »Nem Magdi néni, művésznő!« Egy hét múlva már vittem is haza. Pár hónappal később azt mondja: »Kisfiam, ez annyira jól sikerült, hogy meg kellene csinálni a másik lábamat is.« Felhívtam az orvost, hogy anyám mit szeretne, azt mondja: »Jöjjön!« És megműtötték a másik térdét is. Nem állítom, hogy szalad, de nem csoszog. Rövid kis léptekkel körbeéli a territóriumát. Két éve halt meg az új apuka. Mogorva bácsi volt. Húsz évet éltek le együtt, de amióta elment, anyám teljesen felszabadult. Órákig tudnék mesélni róla. Hihetetlen téma.
A Barackliget témáját milyennek találta? Úgy üti le a hangot a film első öt percében, hogy az végig kitart, az utolsó képsorig.
Elolvastam a forgatókönyvet, és majdnem eldobtam. Olyan szép volt! Marhára sajnáltam, hogy nem vagyok harminc évvel fiatalabb, hogy valamelyik fiút játszhattam volna. Végül ez is jó volt, mert valamilyen pici folyamatosságot a Barackliget is képvisel a Szlovákiában forgatott filmjeimben. Húsz éve már, hogy a szlovák rendezők is hívnak, de ami ebben a történetben érdekes: ha nem halok meg az elején, semmi esélye nem lett volna a két fiúnak. Így viszont megöröklik tőlem a szerelmet. Abszolút biblikus história. De ami ugyanennyire tetszik a filmben: a víz alatti világ. Az én szememben az elképesztő naggyá nőtte ki magát. Gyerekkori olvasmányaimat juttatta eszembe, a Tisza egyik holtágában egy harcsával birkózik meg a regény hőse. Hatalmas dög a hal, vagy másfél mázsa. És ahogy Mokos Attila úszik a víz alatt… én baromira szeretem az ilyen jeleneteket, amikor a színész, sőt már a kaszkadőr számára is szinte befoghatatlan a teljesítmény. Szívesebben vagyok ilyen helyzetekben, mint egy kávéházi beszélgetésben. Ilyen lehetőség azonban, mint ebben a filmben, nálunk már sajnos, nem adatik meg senkinek.
Túl a hatvanon még mindig ilyesmire vágyik? Higgadt, megfontolt értelmiségi hősök helyett szilaj, betörhetetlen, robbanékony alakok megformálására?
Nagyon nehéz szembenézni azzal, amire már nem vagyok képes. Drahomíra Vihanová filmjében, a Kígyók várában fel kellett emelnem egy 150 kilós olajos hordót. És nem ment. Meg sem bírtam mozdítani. Egészen elmebeteg állapot színésznek lenni, mert amikor felvétel előtt azt hallod, hogy AKCIA, azért is nekigyürkőzöl. De most már csak tényleg sajnálni tudom mindazt, amire nem vagyok képes.
Pótolja valami ezt a felismerést?
Szöveget tanulni még tudok, és viszonylag értelmesen el is tudom mondani. Ha nagyon ügyes és nagyon cseles vagyok, még bele is rakok valami egyénit, de hogy azt ki a fene viszi haza? Kijön a pasas a moziból, vagy a hölgy a színházból, és azt mondja: »Hú, de álmos vagyok!« Én mindig azt szorgalmaztam, hogy legyen valamilyen akció is a szövegben. Az a nézőre is erősebben hat. Nálunk most színházban is, filmben is minden olyan elharapott, félig elmondott – csak olyan nagyon kicsit bátor, de ez a bátorság is jobban hasonlít a sunyiságra. Most valahogy minden a megúszásról szól. Innentől kezdve pedig csak egy létminimum-neszesszer az élet. És mint színész, én is ebben tengődöm. Visszatérve a Barackligetre: itt ez az apafigura a filmben, egy kelet-közép-európai Zeusz, aki hatvanévesen veszi magának a bátorságot, és lenyúl egy nőt. Hattyúvá változik, és magához öleli Lédát. Nagyon erős költészet volt a forgatókönyvben, és én nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyek ilyen módon szakadnak el a valóságtól vagy emelkednek a realitás fölé, mert példává válnak ezáltal. Aztán majd eldöntöd, hogy követed-e, vagy sem. Mindenesetre előtted egy lehetőség.
Rájött már, vagy egyáltalán elgondolkozott már valaha azon, hogy mivel tudta érdekessé tenni magát a cseh és szlovák filmesek körében?
Egyszerűen hívnak. Valamiért hívnak. Annyira pofátlan azonban nem vagyok, hogy megkérdezzem: miért? Ha meg véletlenül elmondanák, megijednék, hogy az bennem mind nincs is jelen, amit belém látnak. Ilyenekbe nem érdemes belekérdezni. Maradjon csak rajta a jótékony homály. Ami viszont tény: a magyar filmekben sokáig csak baromhősöket játszottam. Vagy én öltem, vagy engem öltek meg. Kezdett veszélyessé válni a magánéletem. Jött is jó pár szigorú figyelmeztetés a Gondviselőtől, de az legalább megóvott sok bajtól. A nővérem pszichiáter. Szakmájának nagy professzora. Vele sokat beszélgetek erről. De megvan neki is a maga kínja. Augusztusban, a születésnapján ráborul a vállamra, és az első pohár bor után azt mondja: »Régóta vagyok már pszichiáter, de még soha senkit nem sikerült meggyógyítanom.« Értem őt. Én is úgy érzem: egyszerre vagyok jó színész és rossz színész. Jó akkor vagyok, amikor meg tudok bolondulni a kamera előtt.
Lánya, Sára diplomafilmjében, amely a közelmúlt ügynökhistóriájára épül, milyen szerepet vállalt?
Egy kutatót játszom benne, aki szintén érintett a dologban. És akkor el kell mondanom, hogy öt évvel ezelőtt engem is ocsmány módon megvádoltak. A haláleseteken kívül ez volt az egyetlen esemény az életemben, ami teljesen kiforgatott magamból. De mint egy zoknit, úgy kiforgatott, hogy a politikai pártok azt képzelik, pillanatnyi érdekből bármit megtehetnek az emberrel. Az egész családom kénytelen volt végignézni, mibe kevertek. Sára pedig csinált ebből egy majdnem kétórás filmet, amely nagyon megcsavarta a lelkemet. Az a nagy leleménye a filmben, hogy kihagyja a politikát a történetből, amire egy férfi rendező képtelen lett volna, és azt vizsgálja: hogyan válik semmivé, külső nyomásra, egy író és egy kutató negyvenéves barátsága. Ez nem egy tanmese, nincs benne oktatószöveg. Sára filozófiát végzett, ebből eredően máshogy gondolkozik, a rendszerváltáskor pedig tizennégy éves volt. De hogy a múlt, az elmúlt rendszer engem személy szerint mennyire frusztrál, azt a vonalat kizárta a filmből. Teljes mértékben. Ez nagy előnyére vált a munkának. Nem lehet ráfogni, hogy ez egy Cserhalmi-történet. És mégis! Ugyanannál a jelenetnél kétszer is elsírtam magam.

Jiří Menzel Cserhalmi Györgyről
„Van nekem egy elméletem: a színész valódi kvalitása nem is annyira a játékban, mint inkább az egyéniségében rejlik. S most nem a morális értékeire gondolok, hanem a személyiség erejére. Találkozom valakivel – és megfog, érdekel. Jobban, mint a körülötte lévők. Gyuri is ilyen. Egyéniség. Ha a színész nem érdekes, a film sem az. Lehet bármilyen zseniális a forgatókönyv, ha rossz a szereposztás, ha nem izgat a színész, rengeteget veszít értékéből a történet. Nem tudom, hogy van ez. Vannak kevésbé érdekes és nagyon vonzó emberek. Van, aki a fejlődése, a műveltsége révén lesz az, más már a születésétől fogva magára vonja a figyelmet. A fizikai szépség megtévesztő olykor. De ha egymás mellett áll két színész, az egyik valamitől mindig jobban magára vonja a tekintetemet. Gyuri remek színész, és még jó megjelenésű is. Én a Mephistóból is rá emlékszem a legélesebben: számomra abban is ő volt jelen a legintenzívebben.”