EGY SZERELMI BALESET igaz története

Gabriel García Márquez előbbi művéből fi lm ugyan még nem született, színházi előadás már igen, utóbbi – Mike Newell rendezésében és a friss Oscardíjas Javier Bardem főszereplésével – most került a mozik műsorára. „Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáznyolcvan oldalon át a szerelemről írjak, és csakis a szerelemről” – mondta 1985-ben, a Szerelem a kolera idején megjelenése alkalmából a világhírű kolumbiai író, aki szerint „semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet”. Márquez, vagy ahogy barátai nevezik: Gabo maga is megélt jó néhány nagy szerelmet. Egy hatalmas jobbegyenes igaz története címmel meg is írhatta volna egyiket. Egészen pontosan azt az ökölre menő nagy kalandját, amelyet Gabriel García felesége, Mercedes Barcha tárt a világ elé. Szégyen, nem szégyen, az ütést, amely az írót azonnal a földre terítette, Márquez perui kollégájától, az ugyancsak világhírű Mario Vargas Llosától kapta 1976-ban. Az idő tájt ugyanis Márquezék és Llosáék egyaránt Barcelonában éltek, és a szerelmi kiruccanásairól is híres perui író egy vonzó svéd fotómodellbe habarodva egyik napról a másikra lelépett a családjától. Elkeseredett felesége, Patricia hol másutt is kereshetett volna támaszt és vigasztalást, mint az írótárs házában, ahol meg is kapott mindent bánatos szívére. Mercedestől a jó tanácsokat, Gabótól pedig még többet is. Titkolni pedig úgy érezte, nincs mit, hiszen amit a férjnek szabad, az a feleségnek is megengedett. Ha már egyszer a dolgok úgy alakultak… Azok pedig alakultak rendesen. Gabo jó szerető, biztos támasz egy nő életében. Vagy egyszerre kettőében. Pár hétig, hónapig. De miután Llosa „hazatalált” a nagy kalandból, felesége is töredelmesen vallott. Elmondta, hogy távollétében Gabo nem csupán szép szavakkal vigasztalta, a hirtelen támadt érzelmi vihartól mindketten elszédültek. A forrófejű Llosa nem rohant azonnal Márquezékhez, kivárta a megfelelő pillanatot, amikor kemény szavak helyett az öklével jelezte, hogy mindenről tud, amiről nem szívesen vett tudomást. Egy nap, amikor házi vetítésre érkezett hozzájuk „a hű cimbora”, ölelésre tárt karjára Llosa egy hatalmas jobbegyenessel válaszolt. De akkorával, hogy Gabót a padlóról kellett összekaparni. Felesége, hogy a kórházi hírverést elkerüljék, baráti segítséggel vitte haza sokkos állapotba került, vérző orrú párját, s otthon látták el sérüléseit. Márquez, miután tükörbe nézett, és szeme alatt meglátta a jókora monoklit, azonnal hívta kolumbiai fotós barátját, hogyörökítse meg Llosa keze liluló nyomát. A fotó tavaly márciusban, Márquez születésnapján meg is jelent egy mexikói lapban, jelezve, hogy a két író az incidens óta már kibékült egymással, sőt a Száz év magány új kiadásához maga Llosa írt előszót. Az ütés jobbról jött, Gabriel García Márquezről azonban köztudott: a hetvenes évektől egyre inkább „balra húzott”, s nézeteit nyíltan vállalta. Fidel Castróval ápolt legendás barátsága miatt az Egyesült Államokban sokáig nem is volt szívesen látott vendég. Őt persze ez érdekelte a legkevésbé, neki sokkal fontosabb volt a kubai rendszerbe vetett hite, amely furcsamód egyszer sem ingott meg az elmúlt évtizedek alatt. Bármekkora támadások érték is őt Castro miatt – akit 1959-ben ismert meg személyesen, amikor a Prensa Latina hírügynökség tudósítója volt –, barátságuk töretlen maradt. Havannából később New Yorkba, majd Mexikóba került, s az írás mellett a politizálással sem szakított. „Védekező állásba” mégsem került soha. Kérése is csak egy volt. Nobel-díjjal a kezében azt üzente a világnak: ne csináljanak bohócot belőle. „Egy olyan kontinensen, ahol sikeres írónak lenni meglehetősen szokatlan dolog, egy férfi számára, aki semmiféle irodalmi sikerre nem vágyik, nincs nagyobb veszély, mint ha úgy árusítják a könyvét, akár a virslit – nyilatkozta. – És ez az én esetem. Ezért tiltottam meg, hogy mindenféle cirkuszi előadás főszereplője legyek. Gyűlölöm a televíziós irodalmi műsorokat, nem szeretem a kongresszusokat, a konferenciákat és az intellektuális életet. Egy író fejére véleményem szerint nem illik a korona.” Illik, nem illik, Márquez az egyetemes irodalom egyik legjelesebb alakja. Regényei közül nem egyet fi lmre vittek már, most Florentino Ariza és Fermina Daza meghökkentő és szokatlan végkifejletű szerelmi története került sorra. Száz év magány után ötven év szerelmi vágyódása. Florentino, a költői hajlamokkal megáldott táviratkihordó egy napon megpillantja Ferminát, aki a Karib-tengeri országok nőideáljának tulajdonságait egyesíti magában. Szép, temperamentumos, és fütyül az előítéletekre. Florentino olthatatlan szerelemre gyúl a lány iránt, de hiába a mindent elsöprő érzés – a lány szigorú atyja megakadályozza az anyagilag előnytelen frigyet. A fi atalok titokban szerelmes leveleket váltanak, a lány azonban nemsokára megadja magát apja akaratának, és hozzámegy egy jómódú orvoshoz. Florentino Ariza ötven évig vár Fermina Dazára. A szerelemről, pontosabban a szerelmeskedésről ugyan soha nem mond le, ötven év alatt több mint hatszáz nővel kerül testközelbe, lélekben azonban örökké hű marad szíve legelső választottjához. S miközben a világ most Newell fi lmjét nézi, Gabriel García Márquez 80. születésnapját ünnepli. Másodszor. Tavaly ugyanis már megünnepelte. Hogy aztán valójában mikor lépett át 81. évébe, akkor vagy most, az maradjon az ő titka. Számunkra sokkal fontosabb, hogy súlyos betegségéből, a nyirokcsomórákból sikerült kigyógyulnia, és életrajzának második kötetén dolgozik, miközben hol Mexikóban, hol Los Angelesben él. Látnivalóként pedig – Antonio Pinto lüktető zenéjével – itt a fi lm, amelyben szülei tragikus szerelmének és házasságuknak állít emléket.