EGY KÉZCSÓK, és más semmi

És már sorolja is a nem éppen
kíméletes jelzőket. „Csúnya,
androgün, furcsa szerzet
vagyok.” Nekünk csak ez marad. Bólintani és
ellentmondani. „Igen, annyira csúnya, hogy
már szép.”
Zseniális színészetéhez azonban nem
férhet kétség. Nem véletlenül lett a
kivételes tehetségű Derek Jarman múzsája,
lecserélhetetlen kabalája. Tőle kapta
első jelentős fi lmszerepét 1986-ban, a
Caravaggióban. Izabella királynőt játszotta
nála a II. Edwardban, ő lett A kert madonnája,
de ott volt a Wittgensteinben és a Blue-ban
is. Virginia Woolf klasszikus Orlandójának
négyszáz éven átvándorló hősét alakítja
Sally Potter rendezésében. Egy idősödő
szénszállító felesége és egy fi atal csavargó
titkos szeretője a Young Adamban. Tim
Roth neki adja Hadszíntér című fi lmjének
zavart Anya fi guráját. Ő a Fehér boszorkány
a Narnia Krónikáiban, Gábriel arkangyal,
Isten földi nagykövete a Constantin – A
démonvadászban. Csupa izgalmas,
a szokásostól eltérő, sok esetben bizarr szerep.
A csúcsra mégis egy hétköznapi fi gurával,
egy kiskosztümben törtető ügyvéddel
jut fel: Karen Crowdert játssza a Michael
Clayton című amerikai thrillerben úgy,
hogy alakításáért a legjobb mellékszereplő
kategóriában pár héttel ezelőtt Oscarral
jutalmazták. Díjazása előtt mélyen meghajolt
a világ. Ízlését annál nagyobb elképedéssel
fogadta. Ha ugyanezen az estén „a világ legborzalmasabb estélyijét viselő színésznők”
sorrendjét is felállította volna az Amerikai
Filmakadémia, akkor Tilda Swinton kiütéssel
győz. Fényes, fekete, ravatali lepelben
ballagott fel a színpadra, hogy az egész világ
lássa: ennél előnytelenebb ruhát nem kreált
még Hollywood. Vagy Skócia?
Tilda (Mathilda) Swinton ugyanis egy
felsőosztálybeli skót család szülötte,
aki gyerekkorát egy több évszázados
kastélyban töltötte. Az iskolapadot azzal a
Diana Spencerrel együtt koptatta, akiből
később walesi hercegnő lett. Az 1961-es
születésű Mathilda Swintont egyáltalán
nem izgatta a királyi udvar, érettségi után
inkább önkéntesnek ment Dél-Afrikába,
majd kisegítőként dolgozott egy kenyai
bozótiskolában. Diplomát Cambridge-ben
szerzett politológia és angol irodalom
szakon, de már az egyetemi évei alatt is több
színpadi szerepet vállalt. Egyetlen évadra a
Royal Shakespeare Companyhoz szerződött,
pályafutásának döntő momentuma azonban
a Derek Jarmannel való nagy találkozás volt.
Minden, ami ezután következett az életében,
az a Caravaggióban nyújtott frenetikus
alakításából eredeztethető.
„Formálható modell vagyok, nem
színésznő” – hangsúlyozza, utalva ezzel
elsősorban arra, hogy minden, ami művi
vagy manírt rejteget, az távol áll tőle. S hogy
őt nem a színészet és nem a dialógus érdekli,
hanem a belső energia, amely minden
szerepével más irányba viszi.
Így találtak egymásra Tarr Bélával is, aki
új fi lmjében, A londoni férfi ban a váltóőr
labilis idegzetű feleségének a szerepét bízta
rá. A vásznon való jelenlét hosszúságát
tekintve nem nagy feladat. Érzelmi töltetét
véve alapul viszont annál súlyosabb. Kiveszi
bolti állásából huszadik éve felé közeledő
lányát a váltóőr, lopott pénzből boát vesz
neki, hadd lássák az emberek, hogy nekik
is telik ilyesmire. Felesége kiborul: minek
ez a színjáték? Nem érti a férfi döntését,
és különben is, minek ez a fl anc? Tilda
Swinton a pillanat törtrésze alatt csúcsra
futtatja magát: a düh, a tiltakozás, a
kétségbeesés hevében szinte felemelkedik
a konyhakőről, s mint egy lecsapni készülő,
veszedelmes keselyű, vijjogva köröz az
asztal felett.
Derzsi János a fi lm címszereplőjeként
kamera előtt egyszer sem találkozott a nagy
tehetségű skót színésznővel. A korzikai
forgatáson szinte váltották egymást. Amikor
Swinton érkezett, ő éppen utazott
haza, pár nappal később
pedig, amikor visszatért
a forgatás helyszínére,
Tilda Swinton indult
a repülőtérre.
Cannes-ban
aztán, A
londoni férfi
díszbemutatóján
több időt töltöttek
együtt.
„A meghajláson és a sajtóbemutatón
is egymás mellett voltunk. Azt megérzi
az ember, hogy kiből mi árad. Tilda
emberként is nagy, nemcsak színésznőként.
Nem tudom, hogyan dolgozik, milyen
módszerrel, mert nem láttam őt forgatás
közben, de Tarr Bélától tudom, hogy nem
sokat beszélgettek a szerepről. Inkább
a világról, az emberi viszonyokról. Ha
az egyik ember nagyon el akar mondani
valamit, a másik pedig nagyon meg
akarja hallani, akkor igazi társasjáték
kerül a vászonra, ebben biztos vagyok.
S ha izgalmas a játék, akkor a néző is
bekapcsolódik, ez a lényeg. Ennyire
egyszerű ez a nagyon bonyolult dolog. A
grófkisasszony pedig, vagyis Tilda úgy
játszik a fi lmben, hogy az tényleg lenyűgöző.
Hatalmas színésznő. És hogy mennyire
közvetlen ember: Cannes-ban találkoztunk,
összenéztünk, kezet csókoltam neki – és
megvolt a kapcsolat. Semmi allűr, semmi
manír. A világ legegyszerűbb embere.”
John Byrne, egy nála húsz évvel
idősebb festő a párja, vele neveli
tizenegy éves ikreit, de van egy
másik párja is. Sandro Kopp,
aki ugyancsak festő, és
majdnem húsz esztendővel
fi atalabb nála. Így élnek
együtt, hármasban. És
harmonikusan, mint egy
igazi család. Tilda, John,
Sandro és a gyerekek.