Egy életen át kell táncolni

Tavaly visszatért Dunaszerdahelyre, hogy anyaegyüttesét vezesse. Életéről, terveiről, a tánchoz fűződő viszonyáról beszélgetünk.

Szinte felnőtt voltál, amikor kezdtél, vagy gyerekként is volt szerepe életedben a táncnak?

Tudatosan nem, de roma közösségben nőttem fel, ahol minden gyerek életében ott az ösztönös tánc. Nagyon szerettem mindenféle műfajt, de igazából a nyolcvanas években, a dunaszerdahelyi diszkólázban voltam kamasz. A nővéremmel és a haverokkal eljártunk minden szombaton öttől este tízig azokra az alkoholmentes, ingyenes bulikra, ahol szó szerint izzadtak a falak, csöpögött a plafonról a víz.

És otthon?

Vasárnaponként, amikor ment a Jó ebédhez szól a nóta, édesanyám és a nagyanyám egykoronásokat dobált nekem, hogy táncoljak.

Te pénzért táncoltál vasárnaponként otthon!

Igen, így is lehet mondani, pénzért táncoltam.

Mit mutattál be a vasárnapi ebéd mellé?

Nem volt ez még sem néptánc, sem modern, inkább csak összevissza csaptam magam, amit láttam a tévében. De már bánom, hogy nem kerültem előbb a tánc közelébe, ugyanis nem volt szokványos, hogy a roma gyerekek néptáncoljanak. Inkább hegedülni tanultam. Egy átlagos dunaszerdahelyi roma gyereknek az volt az útja, hogy beíratták valamiféle hangszerre, és zenét tanult.

Voltak családi rendezvények, ahol megcsillogtattad a zenei tudásodat is?

Az az igazság, hogy nem voltam tehetséges zenész, ugyanis nem gyakoroltam. Apa nélkül nőttem fel, nem volt, aki adja a példát, aki szigorral lépjen fel; anyám Pozsonyban kereste a kenyeret, nagyanyánk nevelt bennünket a nővéremmel. Sokkal jobban érdekelt minden más. Akkor, a 70-es és 80-as években még rendesen éltek a grundok Szerdahelyen. Focibajnokságokat rendeztünk, és kézilabdáztam is. Nem érdekelt a zene, inkább jártuk a határt, az erdőket.

Azt mondod, sportoltál, 17 évesen mégis úgy döntöttél, hogy táncolni kezdesz. Ez hogy jött?

Arra már nem emlékszem, miért hagytam fel a sporttal. A kézilabda viszonylag jól ment, a tánc pedig, mondhatni, véletlenül lett az életem része…

Nocsak, milyen véletlen kell ahhoz, hogy valaki táncolni kezdjen?

Többedmagammal sétáltunk a városban, és azt láttuk, hogy jó csajok jönnek ki a kultúrházból. Gondoltuk, megnézzük, mi folyik a próbán, és végül ott ragadtam.

Milyen volt a közeg a csoportban, hogyan láttad a Csallóközit akkor?

Olyan jó csapatba csöppentem bele, hogy még mindig azok a legjobb barátaim, akikkel harminc évvel ezelőtt ott kezdtem. Pedig azóta nagyon sok helyre elkerültem, sok helyen táncoltam, de a barátság megmaradt. Az olyan frenetikus korszak volt, hogy két próba után eldöntöttem: én ezzel akarok foglalkozni az életemben.

Hova, milyen fellépésekre jutottatok el?

1989-ben például Bulgáriába eljutni olyan volt, mint később, a 2000-es években Ausztráliába mennem. De talán még annál is nagyobb.

Hogyan fogadott a külföldi közönség?

Nagyon jó hangulat volt, akkor még tömegeket vonzottak az ilyen fellépések, manapság már nem. Persze attól is függ, hol, mert például a szlovákok még többen kíváncsiak a néptáncra. A magyarokról ez már nem mondható el.

A Csallóköziből elvittek katonának, visszatérve a Szőttesben folytattad.

Úgy mentem a Szőttesbe, hogy szinte mindenkit ismertem, ők is engem. Meg nem kezdő táncos voltam, tudták azt is, hogy mit tudok. Egyébként akkor még ott volt válogatás; ma nincs, mert örülnek, ha valaki megy táncolni. A kezdetekben duplán próbáltam. Jártam az előkészítőbe is, ami arra szolgált, hogy valami alapot adjon a kezdőknek, és nem utolsósorban ott tanultuk be az együttes repertoárját. Meg jártam a próbákra is.

Hogy emlékszel az ott töltött 12 évre?

A Csallóközihez mérten ott profibb közeg fogadott. 1991-ben még Richtarcsík Misi vezette, egy évvel később vette át Hégli Dusan, akivel aztán 2014-ig együtt dolgoztunk. Legalább három próbánk volt hetente, plusz az összetartások, a rengeteg fellépés. Dusannal nagyon profi volt a munka, de nem csak vele, azokkal a vendégkoreográfusokkal is, akiket meghívott. Például egyik nagy példaképem Szabó Szilárd. Az ottani táncosok is jó barátaim lettek. Aki magasabb színvonalon akart táncolni, vagy éppen Pozsonyban tanult, és volt táncos múltja, az a Szőttesbe jött, nagyon jó műsorokat csináltunk. Mindenki a táncnak élt, és annak rendelt alá mindent. Volt, aki még az iskolát és a munkát is.

Te mit rendeltél alá?

Éveken át úgy választottam munkát, hogy valamiből meg tudjak élni, de a legfontosabb mindig a Szőttes volt. Kaptam olyan ajánlatot, ami mellett nem tudtam volna táncolni; azt nem is vállaltam el.

Hogy kerültél az Ifjú Szivekbe?

2000-ben már Hégli Dusan volt a vezetője, és ő tudta, milyen táncos vagyok. Annak ellenére kerültem oda, hogy nem akartam hivatásos táncos lenni…

Hogyhogy?

Mert sokkal jobb amatőrként azt csinálni, amit szeretsz, mint hivatásosan, hogy munkának érzed. De el kell mondanom, nem bántam meg. Sőt, igazán a mai egzisztenciámat, a munkámat és a családomat is ennek köszönhetem.

Mi az, amit a Szivekben, mi az, amit Hégli Dusantól tanultál?

Sok táncot tanított meg, s azt, hogy hogyan kell tanulni, hogyan kell tanítani.

Koreografálni mikor kezdtél?

Ez igazából egy folyamat: ha az embernek van affinitása és kedve, meg lehetősége, akkor közben elkezd koreografálni is. Mielőtt bekerültem volna a Szivekbe, már készítettem egy-két koreográfiát, még a Csallóközi Néptáncegyüttest vezetve, 2004 és 2006 között.

Ki az, akitől még sokat tanultál a pályán?

Igazából négy embert említhetnék, az egyik Brandl Ferenc, aztán Hégli Dusan, valamint a Szőttesből Szabó Szilárd és Ildikó, a felesége.

Mi nyújt számodra legtöbbet? A koreográfia, a rendezés vagy a tánc?

Szeretek rendezni is, koreografálni is. De ez három külön része a néptáncművészetnek. Leginkább a táncot szeretem: ott nincs alkotói felelőssége az embernek, csak kiválóan meg kell tanulni az adott számot, szót kell fogadni a koreográfusnak. Mint rendező vagy koreográfus csak magamra hagyatkozhatok.

Melyik csoportban érezted magad jobban?

Igazán két anyaegyüttesem van, vagyis úgy tekintek rájuk. Az első a Csallóközi Táncegyüttes, ahol kezdtem, most pedig a vezetője vagyok, a másik a Szőttes, ahol 1990-től 2003-ig, úgymond, megtanultam táncolni. De a legtöbbet szakmailag mindenképpen az Ifjú Szivek adta. Nagyon szerettem azt a munkát, a légkört, de igazából munkahely volt, míg a Csallóközi és a Szőttes a szerelmeim.

Melyik táncok, műsorok állnak legközelebb a szívedhez?

A legeslegjobban egy Szőttes-műsor, a Hacacáré, Szabó Szilárd készítette. De nagyon szerettem az Ifjú Szivekben például a Felföldi leveleket. Talán ez a kettő, amit legjobban szerettem az életemben.

A Hontalanítás mennyire érintett meg?

Az igazi táncszínház volt, és megvan a maga értéke, de hozzám annyira már nem állt közel.

Tavaly eljöttél a Szivekből. Meguntad?

Negyvennégy évesen jöttem el, és biztos, hogy nincs az országban olyan, aki ennyi idősen hivatásosként még táncolna. Egyszerűen elég.

Most, hogy novemberben a Csallóközi Táncegyüttes megalakulásának 60. évfordulóját ünneplitek, rengeteg munka hárul rád. Műsorterveid vannak, évekre előre, ám ezekhez rengeteg idő is kell. Mennyit tudsz a családoddal tölteni?

Szerencsére nincs gond, mivel a családom is ebben él. A kislányom szintén táncol, az ovis csoportban, jövőre a gyerekcsoportba lép, a feleségem pedig a Csallóköziben, tehát nagyon sokat vagyunk együtt.

Mit csinálsz, amikor nem táncolsz?

Szeretek röplabdázni, sokat biciklizünk, kirándulunk. Minden évben egyszer elmegyünk a tengerhez. De az az igazság, hogy a tánc az életem, vele foglalkozom éjjel-nappal, amikor nem gyakorlatban, akkor fejben.