Édes évek egy békés kisvárosban

„Nagyapuskáék úgy döntöttek, hogy a két fiúból úriembert nevelnek, a lány pedig folytatja a mesterséget. Így lett Laci bácsiból pap, Feri bácsiból meg banktisztviselő. Anyu pedig …tisztességesen leérettségizett, és a vizsga után végleg beállt nagyapuskához a műhelybe. Mindenki csak habos Mancinak hívta, mert szerette a habos tortát.” Az idézet Hunčík Péter Határeset című regényéből való, amelyben a családja történetét írta meg. Manci, aki szerette a habos tortát, nem más, mint a neves pszichiáter édesanyja, Hunčík Mária. A kilencvenéves néni valóban az édesanyja cukrászdájában nőtt fel, és lenyűgöző szemléletességgel mesél azokról az időkről, amikor a tojáshabot még kézzel verték ki, a zsidók keresztényeknél süttették a kuglófot, és Ipolyságon a szlovák szülők is magyar gimnáziumba járatták a gyerekeiket.

„A magyarok szlováknak, a szlovákok magyarnak néztek”
„Édesanyám, Búth Mária Opaváról, egy Nagykürtöshöz közeli falucskából származott, ahová még ma sem jár autóbusz – kezd emlékei felelevenítésébe. – Hatan voltak lánytestvérek, a szülők őt meg a nővérét egy balassagyarmati cukrászdába küldték felszolgálónak. Ott ismerte meg az édesapámat, Révész Ferencet, aki cukrászsegéd volt. 1913-ban, amikor összeházasodtak, megvettek egy öreg cukrászdát Ipolyság főterén. Harmincnyolc évig dolgoztak a saját boltjukban, aztán amikor elvették tőlük, ugyanúgy az államiban. Ott apám volt a raktáros is, és a négy unokája, az én két fiam meg a Feri bátyám két fia naphosszat körülötte téblábolt. Az egyik kollégája nagyon kedvelte őket, dobozszámra adta nekik a süteményeket meg a kakaót. Ott fel sem tűnt a hiány, a szocializmusban soha nem hiányzott sehonnan semmi, de apu előtt ezt titkoltuk, anyukánk csak egyesével osztotta a gyerekeknek a süteményeket. Csupán akkor derült ki a turpisság, amikor az egyik elszólta magát, hogy abból a kilencvenfilléresből kér. Apám nagyon felháborodott, ő az államiban is olyan becsületesen dolgozott, mint a sajátjában. Ha nem volt elég szép a csokoládébevonat, az egész tepsi süteményt kidobta, mert nem akarta becsapni a vevőket. Anyu titokban szedegette össze a gyerekeknek meg a szegényeknek. A saját cukrászdáját apám csak nagykarácsonykor meg húsvét vasárnapján zárta be, de az államiban már nem dolgozott hajnaltól éjszakáig, munkaidő után ment halászni. Mi csak annyi változást vettünk észre rajta, hogy édesanyámmal nem beszélgettek új receptekről. Soha nem panaszkodott, nem sírta vissza a régi időket, pedig lett volna mit, mert az egészen más világ volt. Még a családokban is nagyobb volt az egyetértés: soha nem hallottam, hogy a vallás vagy nemzetiség miatt vitatkoztak volna az emberek. Édesanyám szlovák evangélikus volt, édesapám magyar katolikus. Megegyeztek, hogy a gyerekek annak a vallását fogják gyakorolni, aki templomba viszi őket, ez pedig édesanyánk volt, mivel a papának sokszor vasárnap is dolgoznia kellett. Így lettünk evangélikusok és magyarok, mert mind a hárman magyar iskolában érettségiztünk, és ezen akkor nem csodálkozott senki. Csak Trianon után változott meg a helyzet, amikor a magyarországi rokonaink számára is cseszkók lettünk. Édesanyám egyik nővére egy újpesti tisztviselőhöz ment férjhez, aki az első világháborúban elvesztette a fél lábát. Amikor Ipolyságra jöttek látogatóba, és leszállt a vonatról, azt mondta, hogy azért kellett a lábát elveszítenie, hogy itt Cseszkó legyen. Ott az állomáson úgy összevesztek a szlovák sógorral, hogy többet nem is jöttek. Gyerekfejjel nem értettem, miért csak a lányuk, Micike jár hozzánk látogatóba, a szülei soha. Édesanyám akkor mesélte el ezt a régi történetet, de én csak 1938 után értettem meg, mire képes a gyűlölet. A magyarok szlováknak, a szlovákok magyarnak néztek bennünket, a bátyámat sem vették fel tiszti iskolába, azt írták a papírjaira, hogy tót származású az anyja. Talán szerencséje is volt, mert így életben maradt.”

Kuglófok, parfék, minyonok között
Az első háború alatt a mama egyedül vitte a cukrászdát a cukrászmesterrel meg a segédekkel. Mária lánya, akit mindenki Mancinak hívott, 1921-ben született, saját bevallása szerint a lehető legjobb helyre, mert nagyon szerette az édességet. Kiskorában segítenie sem kellett a műhelyben, ha süteményre vágyott, ingyen rendelt a boltban. Ennyi kijárt a tulajdonos édesszájú lányának.
„Szlovák elemibe jártam, hogy jól megtanuljam a nyelvet, ez volt édesanyám kívánsága. Otthon csak magyarul beszéltünk, de az udvarunkban cseh tisztek laktak, és azoknak a gyerekeivel nőttem fel, a Sokol tornaegyesületbe is tisztviselők gyerekeivel jártam, ezért nem volt nekem idegen a szlovák nyelv sem. A felső tagozatot és a gimnáziumot már magyarul végeztem, mindig ügyeltem azonban arra, hogy jól tudjak szlovákul, mert Feri bátyám azt mondogatta, hogy a szlovákokkal csak akkor tudunk vitatkozni, ha jól beszéljük a nyelvüket. Akkoriban olyan világ volt Ipolyságon, hogy a magyar gimnázium élére szlovák igazgatót neveztek ki, aki ugyanolyan jól beszélt magyarul, mint mi, és a szlovák hivatalnokok gyerekei is oda jártak. Természetesnek tartották, hogy ha itt élnek, megtanulnak magyarul, eszük ágában sem volt emiatt elköltözni. Szerettem volna továbbtanulni, csakhogy 1939-ben a magyar szabályok szerint érettségiztem, és ezzel nem vettek volna fel a brünni polgáriba, ahol pedagógiát oktattak. Belenyugodtam, hogy a műhelyben maradok, szerettem azt a munkát. Hajnali ötkor keltem én is, azzal kezdtem a napot, hogy tizenkét tojásból habot vertem a piskótatésztákba. Kemény munka volt, olyan izmaim nőttek, mint egy atlétának. Az első dolgunk mindig az lett, hogy megsütöttük reggelire a kuglófot, a vajas-túrós tésztát meg a krémest, mert az mindennap friss volt. Napközben teasüteményeket, minyonokat, tortákat készítettünk, diót, mandulát daráltunk, csokoládét, marcipánt főztünk. Cukrászdánk specialitása a suhajda volt párizsi csokoládékrémmel, és az apám nevének a kezdőbetűiről elnevezett RF, egy gyümölcsökkel töltött csokoládés szelet. Nyáron befőttet is raktunk el hosszú üvegekbe, mert akkoriban azt csak cukrászdában lehetett venni. Délután édesapám már nem volt a műhelyben, lement a cukrászboltba, szeretett ott tenni-venni, beszélgetni, kártyázni a vendégekkel. Rögtön az érettségi utáni nyáron több napra elutazott Pestre, és a városban zsidó keresztelő volt. Nálunk rendelték a süteményt, két napig csak a hatalmas kuglófokat sütöttük. Sokat kidobtunk, mire úgy sikerültek, hogy a belsejük nem volt nyers. Rögtön a keresztelő után Rozália-napra rendelt nálunk a helyi bankigazgató a felesége névnapi ünnepségére. Apám még akkor sem volt itthon, ezt is én sütöttem meg az inassal és a segéddel. Rengeteg sós stanglit süttettek, még a tálat is elhozták, milyen hosszú legyen, és nem lehetett ám görbe! Aztán volt még dobostorta, diós puszedli, habroló tejszínhabbal és parfé, melyet tejszínből készítettünk, és jégveremben hűtöttünk. Meleg ételnek hasét, borjúhússal vagy füstölt sonkával töltött vajas tésztát rendeltek – ezt forrón kellett házhoz szállítani. Még ma is emlékszem, hogy mindenből ötven darabot készítettünk, minden vendégnek kettőt. Akkoriban eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha valaki kér még; de úri házban mindenki tudta, mennyit illik elvenni.”

„Mindig a békességet kerestem”
A főtéri cukrászdába magyarok, szlovákok és zsidók is jártak, és Révész mester mindenkinek a szája íze szerint tudott sütni. A magyar tanítók rigójancsit, grillázskarikát, a szlovák fináncok hatalmas lakodalmas tortákat, a zsidó kereskedők kuglófokat rendeltek nála, a szerelmesek minyont ettek az esti mozi után, a hivatalnokok pedig indiánerre és habos kávéra tértek be munka után. Nemcsak a finom süteményekért, hanem a friss hírek, szaftos pletykák reményében is, mert a hangulatos cukrászda a helyi társasági élet fontos helyszíne volt.
„Apámnak az volt a titka, hogy mindent becsületes alapanyagból készített. Másfél évig dolgozott a Gerbaud-nál, és azt mondta, ott sem voltak különleges receptek, de a vajat és a kakaót Hollandiából hozták, valódi csokoládét és tejszínt, válogatott gyümölcsöt használtak. Ő is ehhez tartotta magát, 1939 után azonban már sokat kellett ügyeskednie. A cukor jegyre volt, a kávét Szlovákiából hoztuk, margarint használtunk, vendégekben mégsem volt hiányunk, mert az emberek az édességre és a társaságra is vágytak. Akkoriban nemcsak hölgyek jártak cukrászdába, hanem férfiak is. Sokan nálunk kezdték a napot a reggelivel, és nálunk is fejezték be süteménnyel, likőrrel. Volt egy állandó vendégünk, aki minden reggel lágy tojást rendelt, de nagyon nehéz volt úgy eltalálni, hogy se kemény, se taknyos ne legyen. Három-négy tojást is főztünk, hogy ha visszaküldi, legyen mit kivinni. Nagyon népszerű volt az olvasztott csokoládé tojássárgájával kikeverve, tejjel felöntve, tejszínhabbal a tetején: ez volt ám az igazi forró csokoládé! Rengeteg lakodalmas tortát is sütöttünk, falukra egyszerű ötkoronás vagy egypengős tortákat, ami csak piskóta volt lekvárral megtöltve, rózsaszín vagy csokoládés mázzal leöntve. A tornyos torta volt akkor divatban, őzgerincformában dermesztett, pirosra vagy zöldre festett cukorból félköröket vágtunk, és ezzel díszítettük ki a tetejét. Szlovák falukra olyan nagy tortákat süttettek, hogy édesapám külön vett egy akkora formát, amekkora csak befért a sütőbe. A tetejére cukorhabból formáztunk galambokat, vőlegényt, menyasszonyt, mindenki megcsodálta, amikor vitték haza a szekéren. Gazdagabb városi házaknál már rendeltek grillázst, dobostortát, gesztenyetortát, és a családunkban sem múlt el ünnepség torta nélkül. Kezdetben szaloncukrot is csak a polgári családok vásároltak, aztán már mindenki. Mi főztük a fondánt cukorból meg vízből, különböző ízesítéssel, volt, hogy egy nap huszonöt kilót is. Amikor megfelelően nyúlós volt az állaga, ujjnyi vastag négyzetformára göngyöltük, rizsporba hempergettük, felvágtuk, és selyempapírba csomagoltuk. Gyerekkoromban még kézzel rojtoztuk, később már volt erre gépünk. Az asztal lábához kötöttünk egy zsineget, azzal húztuk össze a két végét, aztán sztaniolt tekertünk, és kimérve árultuk. Néhány megrendelőnek csokoládéba is mártogattuk, az drágább volt, a háború utáni jegyrendszerben pedig cukrot is hoztak, akik szaloncukrot akartak. Erről nem mondtak le az emberek: ha kevesebbet is, de rendeltek, mert szaloncukor nélkül elképzelhetetlen volt a karácsonyfa.”
Manci nénitől sok mindent elvettek az évek: a családi cukrászboltot államosították, az első férje, akivel alig egy évig élt együtt, a háborúban éhen halt, a második a szókimondó természete miatt sokáig csak az otthonától távol tudott munkát találni. Sokat kellett nélkülöznie, alkalmazkodnia és hallgatnia, ő mégis csak a szépre emlékezik. A cukrászműhely illatára, a hajdani színes, békés kisvárosra és azokra az évekre, amikor a fiai, Péter és Pál még kicsik voltak. „Nehéz idők jártak, a háború után semmit sem lehetett kapni, tízen laktunk egy lakásban, mégis jó volt. Ami fájt, arra emlékezni sem szeretek, mert nem akarok haragudni senkire. Annyiszor láttam már, mennyi rosszat szül a gyűlölet, hogy a gyerekeknek még a szocializmusra sem mondtam soha egy rossz szót sem, tudtam, hogy egyszer maguktól is rájönnek az igazságra. Gondoltam a magamét, de annyi meghurcoltatás, annyi felesleges halál tanúja voltam az életemben, hogy a fiaimból nem akartam hősöket nevelni. Az a férfiak ügye, az asszonynak az a dolga, hogy elsimítsa a feszültségeket. A családban sem kerestem soha az igazságot, csak a békességet. Ez segített megmaradni és összefogni akkor is, amikor körülöttünk megbolondult a világ.”