Disznótor böjtben

Írhattam én már erről? Sehol nem találom, pedig érzés bennem olyan bujkál, hogy tán igen. Olybá tűnhet, mintha hatalmukba kerítettek volna az állatok, mintha beleragadtam volna az állatfarm sarába, megtetszettek e nagy politikai csatározásban a disznók (még mindig kisebb állat, és lényegesen honosabb felénk, mint a gorilla meg a tevék), de nem, nem politizálunk. Még nem. Még mindig az orvosokról gyűjtött jóvátehetetlenül keserű tapasztalataikat osztják meg velünk olvasóink. Mi meg velük, Önökkel egy sor jó hírt. Például arról, mennyi szép és reményteljes magyar érettségizője van hazánknak, új és új tehetsége rovatunknak, óvodásunk, akik remélhetőleg ugyanilyen szép és reményteljes érettségizői lesznek majd a magyar középiskolának egykor, s őket is a Vasárnap mutatja majd még mindig meg. Az sem kis dolog, hogy a mi József atyánk, az egykori Új Szó-s Családi kör Mindennapi kenyerünk rovatának társszerzője lesz a Pozsonyi Főegyházmegye segédpüspöke. Aki amellett, hogy a magyar hívek nagyszerű lelkipásztora, egyetemi oktató, egyházpolitikai kérdések komoly elemzője és megválaszolója, rendkívül jó humorú, vicces, kimondottan társasági ember.
Ezt sehogy sem tudom összehozni a fenti címmel, gondolják most sokan, de megmagyarázom: pár éve egy ebédre (amolyan vacsorára) invitált néhányunkat. Hát az a vacsora, az nem az étektől volt emlékezetes (mindenki fogyasztott, amit rendelt), hanem az atya kulináris történeteitől, attól kezdve, hogy mit szeret és hogyan, egészen addig, ő hogy készíti, amit készít. Például, hogy tanulta meg főzni a rizst, sorkatonaként mennyi tálnyi s milyen állagú és szagú tápláló körettel szolgálta ki a tiszteket, miután maga jelentkezett szakácsnak (gondolva, fakanállal csak nem kell lőni). S milyen az ember, szeret boldog lenni, örülni és nevetni, mert mint mondtam, én már sem arra nem emlékszem, mi volt ezen a megtisztelő eseményen a vacsora, sem arra, mi volt az apropója azon túl, hogy a pozsonyi Lourdes-i barlang könyvének megjelenésével függött össze. De az atya disznótoros sztorijaira, hát arra bizony igen. És nem azért, mert úgy szeretném a disznóságot, hanem mert a vicces embereket szerettem mindig is és megint. Erről jut eszembe egy másik (vicces ember), meg esete a disznóöléssel. (Persze, az egész témát a csallóközkürti böllér evokálta bennem, megidézve gyermekkorom köbölkúti és peredi öléseit.) Ez a nem is rokonom (mert nem vér-) nem is olyan rég megírta az én emlékeimet is a disznók feldolgozását illetően olyan viccesen, hogy nekem gratulált a fél világ (pedig, mondom, nem rokonom, nem vérem). Engem meg evett a fene, hogy nem én írtam meg a saját emlékeimet ilyen eszeveszettül remekül. (Jól van, no, meg a büszkeség is, hogy a férjem.) Szóval, aki jót akar olvasni a témában, annak figyelmébe ajánlom: Disznóölés (idegen szavakkal), 2011. február 26., szombat, Új Szó/Szalon (www.ujszo.com). A dátumból kitetszik, ő még a farsangban érkezett foglalkozni a torral, mi meg mire kihozzuk végre a jó böllér meséjét, már benne vagyunk javában a böjtben. Mi mindig mindenről elkésünk. (Én!) Persze, nem tudom, mit szólna ehhez az atya, az egyház, hogy nagyböjtben hurkát meg kolbászt töltünk, szalonnát abálunk, töpörtyűt sütünk, mindenesetre Csallóközcsütörtökben az idei böllérfesztivál is még csak majd lesz. Hát így halad a világ, így változnak az emberek, vetkezve le előbb parancsolatot, aztán csak ünnepet, előbb küllemet, aztán bensőt. Előbb iskolát, aztán templomot.
Végül nyelvet.
Cs. Liszka Györgyi

Dani néhány évvel korábban elköltözött egy csallóközi faluba, s azóta csak ünnepekkor találkoztak, és néha VASÁRNAP.
Grendel Lajos: Négy hét az élet