Csobbanjunk egy nagyot!

Mártózzunk meg az indián nyárban, csobbanjunk még egyet. Képzeljük el, ahogy belevetjük magunkat a folyó hullámai közé, jótékonyan engedjük ejtőzni, ringatózni a testünket. Néhány órával később már lobog a tűz az alkonyatban, önkéntelenül járjuk a táncot körülötte a csillagos ég alatt. Gyermeki mozdulatok ezek, felszabadultak, minden sallangtól mentesen szépek. A magyar származású Lábán Rudolf tánctanárnak, koreográfusnak, a kinetográfia kimagasló alakjának elmélete ezzel kapcsolatban nem mindennapi. A csaknem fél évszázados Laban-kinetográfia a mozdulat tér- és időbeli vonásainak egységben való megjelenítését határozta meg, aki többet szeretne megtudni, érdemes utánaolvasni. A tréningen nagyon érdekesen tanultuk ezeknek a folyamatoknak a megélését, megismerését. Tanárunk azt kérte, merüljünk alá a képzeletbeli medencékben. Ahhoz, hogy megismerjük mások mozdulatait, előbb a sajátjainkkal illenék tisztában lennünk. Az első medencében a gyerekkori, játékos mozdulatainkat csaltuk elő, melyeket felnőttként is magunkban hordozunk, de csak őszinte, tiszta pillanatokban „szolgáltatjuk” ki őket, vagy olyan helyzetekben, amikor nem érzékeljük a külvilágot. A másik képzeletbeli csobbanóban már azokat a mozdulatainkat tisztáztuk, melyeket a testünk, kezünk, lábunk éretten összehangolt kompozíciója nyújt. Volt olyan „csobbanás” is, ahol egy nagyon nagy képzeletbeli térben, kitárt karokkal birtokolhattuk a magunk igényelte teret és laktuk be mozdulatainkkal. Egyesek számára igencsak nehéz volt „alámerülni” abban a medencében, ahol az érdekérvényesítéssel járó, valamelyest agresszívnak tűnő mozdulatokat kellett gyakorolni. Voltak, akik e helyett inkább visszatértek a tudatosan irányított, egyfajta érzelmi satuban tartandó, koordinált mozdulatok medencéjébe vagy a gyerekkorba. Hamar tisztáztuk, miért léptünk ki néhányan az előbbi térből. Talán mert a neveltetésünknél, tapasztalatainknál fogva ezeket a túl markáns mozdulatokat már bántónak, sértőnek tartottuk. Nem jó érzéssel töltött el, ha velünk szemben alkalmazták őket, és emiatt mi sem igazán szerettük, tudtuk bevetni. A játék során megéltük, milyen az első találkozásunk a valósággal a tüdőn és a bőrön át.

Ha valami szokatlan ér bennünket, megváltozik a légzésünk, nyugtalanokká válunk, akarva-akaratlanul megérintjük a karunkat vagy az arcunkat. Érdemes odafigyelni arra, miképpen változunk a külső ingerek alapján. Egyetlen testbeszéddel kapcsolatos elméletet sem érdemes elsajátítani addig, amíg nem vagyunk tisztában a saját mozdulatainkkal és reakcióinkkal. Felesleges vesződség, hiábavaló fáradozás. Elérkeztünk a közel engedés és a távolságtartás kérdéséhez. Vannak beszélgetőtársak, akik számára az a távolság, amelyet mi határozunk meg, ahogyan mi helyezkedünk el velük szemben, természetellenesnek tűnhet. Mi pedig, amint közelebb lépnek, máris feszültséget érzünk, akaratlanul is azt érezzük, hogy behatolt szűkebb komfortzónánkba, és felgyorsul a lélegzetünk. Tehát még mielőtt érdemleges beszélgetést kezdeményezhetnénk, máris konfliktus alakulhat ki köztünk. Mátyusföldi leány lévén nehezen viseltem, amikor újságíróként a más térségből származó riportalany odajött, megölelt, megérintette a karomat. Sok volt. Mifelénk nem ilyen volt az üdvözlés még baráti körben sem. Kedvesen intettünk egymásnak, érintés nélkül is nyílt beszélgetések indultak el köztünk, ebben nőttem fel. Meg kellett azonban értenem, hogy van, akinek ez így kevés, mi több, akár rideg, barátságtalan, ellenséges megnyilvánulásnak is tekinthetik. Utána kellett néznem, tanulnom, hogyan értelmezzem és fogadjam mindezeket a gesztusokat. Bizony, adódtak olyan pillanatok, amikor egy magas pozícióban lévő riportalany ilyesfajta hátpaskolását – vagy ahogy beszéd közben baráti gesztusként belső ritmusra ütögette a kézfejemet – egyfajta fölérendeltségi viszony folyamatos érzékeltetéseként éltem meg. Alaposan beleizzadva az ilyen társalgás elviselésébe, túlélésébe. A nyolcféle távolságról, az intim, személyes, társadalmi és nyilvános zónákról, az ehhez kapcsolódó hanglejtésekről és tánclépésekről s arról, hogy mindez mennyire meghatározó az életünkben, majd legközelebb.

Mindig, minden nap van mit tanulnunk egymástól.