CSELÉNYI LÁSZLÓ, az örökifjú poéta

Szinte hihetetlen, de idestova ötven éve vitatkoznak életművén a kritikusok, akiknek alaposan feladta a leckét.

Éppen március 15-én lettél hetvenéves. Mégis, ha az ember belelapoz a költészetedbe, látatlanban azt hinné, fi atal költő vagy.

 Ez eléggé meglep. Ugyanakkor Esterházy Péter írta: Cselényi március 15-én született, forradalmár. Az utóbbi időben nemegyszer hallottam, hogy én már kiégtem, túléltem magamat, amit csinálok, mind a múlté. Szerencsére vannak, akik nem így gondolják. Például Bárczi Zsófi a állította nemrég az Irodalmi Szemlében, hogy a recepcióm egyre bővül, és érdeklődés tapasztalható a műveim iránt.

Manapság elvárják az íróembertől, hogy mindig újat és újat alkosson, pedig bármennyire teljesedik is az életmű, az alapokat mindenki fi atalon rakja le

. Az örökös megújulás számonkérése a kritikusok legnagyobb félreértése az én műveimmel kapcsolatban is. Úgy tartom, hogy az alkotásokat újra kell írni, tökéletesíteni, sűríteni. Van tehát min dolgoznom a következő tíz évben, ha megadatik.

Kanyarodjunk Gömörpanyitba, nagy családba születtél.

Cselényi nagyapám még születésem előtt meghalt, 1937-ben, és tíz gyermeket hagyott maga után. Közülük hárman kimentek még a harmincas években Argentínába, ott is maradtak. Tipikus Kárpát-medencei magyar sors: szétszóródtunk az egész világban. A lányom Amerikában éppen most próbálja felvenni interneten a kapcsolatot a szétszéledt rokonsággal. Aztán derékba kapott bennünket a háború, majd a kitelepítés. Nálunk a fél falunak el kellett hagynia otthonát, köztük nagyanyámnak is. Bennünket is kiraktak az udvar közepére, mert a keresztanyámék helyére költözött szlovák család kevesellte a kapott fél házat. Apám Jolsván dolgozott a magnezitüzemben, így otthagytuk Panyitot, és odaköltöztünk a kolóniára. Kilencéves voltam akkor.

 Jolsván szlovák iskolába jártál.

 1944 szeptemberében magyar iskolában kezdtem tanulni a szülőfalumban, ez azonban – bár a front csak decemberben ért el bennünket – alig három hétig tartott. 1945 szeptemberében másodikosok lettünk, de már szlovák iskolában. Tanítónk északról jött, egy szót sem tudott magyarul, mi egy szót sem szlovákul. Engem például megbuktatott. Mai napig bennem él a felháborodás emléke, számomra ezért felszabadulás volt a Jolsvára költözés. Ott érdekes módon gyorsan megtanultam szlovákul, sőt a polgári iskolában már az osztály egyik legjobb tanulója lettem. A Pál utcai fi úkat vagy a Beszterce ostromát szlovákul olvastam, mert az volt meg a könyvtárban. Az idegen környezet mégis jó hatással volt rád. Nemrég a válogatott verseimet állítottuk össze Tőzsér Árpáddal, aki egy 1956-os versem láttán megjegyezte: »Érdekes, hogy mielőtt feljöttél volna Pozsonyba, többet tudtál a költészetről. Itt csak rontottak rajtad.« Bár az emlékeim zavarosak, Jolsván, a szlovák környezetben jó impulzusokat kaphattam.

Minden együtt volt ahhoz, hogy ne szeresd a szlovák nyelvet, mégis a szlovák irodalom jó ismerője lettél.

A gimnázium utolsó éveiben már olvastam a Kultúrny životot. Ennek az lett a hozadéka, hogy Pozsonyban a főiskolán a tanároknak leesett az álluk, hogyan lehetséges, hogy egy gömöri falusi gyerek jobban ismeri a kortárs szlovák irodalmat, mint akár ők maguk.

Mikor tudatosult benned, hogy költő akarsz lenni?

Nehéz megfogalmazni, de az olvasmányélmények nagyban befolyásoltak. 1951 karácsonyára ajándékba kaptam Petőfi válogatott verseit. Feledhetetlen élmény volt, azonnal írtam is egykét költeményt. De valamit a génekkel is örökölhettem, mert Cselényi nagyanyám a tíz gyermek ellenére olvasott ember volt. Ő adta a kezembe a Kárpáti Zoltánt Jókaitól. Az igazi lökést azonban 1953-ban a másik, Benko nagyanyám által hozott könyvek jelentették – a kassai ipari iskola (ahol az unokabátyja tanított) könyvtárából kölcsönözte őket. Az egyik egy zene-, a másik egy fi lozófi atörténeti munka volt. Ez a két mű lett a meghatározó, s a mai napig érvényes. A zene és a fi lozófi a. Egyébként tanultam hegedülni, zongorázni is, tizenöt éves koromban dalokat komponáltam, és Beethoven akartam lenni. Kiderült, ezek hiú ábrándok, de aztán jöttek az irodalmi élmények. 1952-ben visszatértünk Panyitba, és a polgári iskolát már Tornalján fejeztem be. 1953-ban a mi osztályunkkal indult a gimnázium. Micsoda felszabadulás volt az! Ekkor kezdtem járatni az Irodalmi Újságot és a Csillagot.

1953 egyébként is mozgalmas év volt.

Igen, akkor hangzott el a híres Nagy Imre-beszéd, és 1953-tól 1956-ig volt szerintem a háború utáni magyar irodalom legfényesebb korszaka. Ekkor kezdett újra publikálni Weöres, Kassák, ekkor írta legjobb dolgait Juhász Ferenc, Nagy László. Havonta megjelent egy-egy megdöbbentő nagy vers. Hogy akkor, tizennyolc évesen meg tudtam írni a Napének ősváltozatát, nekik, elsősorban Juhásznak köszönhető.

Mi a véleményed mai közállapotainkról?

A politikát hagyjuk, de ami ma zajlik, az elkeserítő. A magyarság biológiailag is pusztul, de legalább ilyen önpusztításnak látom azt, ami a magyar kultúrában zajlik. Huszadrangú emberek kukorékolnak televízióban, rádióban, médiában. Egész életed hadakozással telik, hogy a kánonba »beleférjél«. Az avantgárd költő sosem volt tömegolvasmány. Te ráadásul halmozottan hátrányos életformát választottál, különösen Párizs után. Például 1978-tól szabadúszó voltál. Pomogáts mondta annak idején, hogy ő még ilyennel nem találkozott. Szlovákiai magyar avantgárd költő, ellenzéki, és ráadásul még szabadúszó is! Ez kicsit sok a jóból. Talán csak Simkó Tibor volt hasonló fi gura. De számomra ez volt az egyetlen lehetőség, ha komolyan akartam végezni a dolgaimat.

 Azért a szabad élethez szükség volt egy megértő, ügyes társra is, amilyennel megáldott a sors. Dobos Magda, a feleséged, aki ipolybalogi, azt hiszem, párját ritkítja a maga nemében.

Hát igen. Amikor megszülettek a lányaink, Zsuzsa és Lilla, Magda gyermekgondozási szabadságon maradt, nekem pedig, bár akkor még nem voltam szabadúszó, nagyon kis fi zetésem volt a Madách Kiadónál. Ott szó sem lehetett arról, hogy háromévi Párizs után felvegyenek szerkesztőnek, így sajtóreferens, divatos szóval propagandista lettem. Szóval Magda itthon maradt, egy jóakarótól kapott egy kötőgépet, és elkezdett ruhákat varrni. Talán az is ösztönözte, hogy ő is alkotó ember, s nem csak a kényszerűség vitte rá, hogy divatot kezdett tervezni. Meggyőződésem, ha másként alakul az élete, sokra vihette volna, akár a képzőművészet területén is.

Magdát kérdem: hogyan is teltek ezek a nehéz évek?

 Amikor összeházasodtunk, nagy adóssággal vettük meg a lakást. Laci is keveset keresett, én is. Például bútor kellett. Olcsón vásároltam deszkát, és saját magam gyalultam. Laci dolgozószobájában még mindig azokon a könyvespolcokon sorakoznak a könyvek, amelyeket én készítettem. Magam hegesztettem össze a vasakat, megtanultam kezelni a gépgyalut. Ülőgarnitúrát csináltam. Pedagógiai végzettséggel.

Úgy hallottam, a Cselényi-otthonban sok illusztris ember megfordult az évek során, s nem Laci kedvéért…

 Zora Kolínska, Magda Vášáryová, Paveleková, Královičová rendelt nálam ruhát. Tulajdonképpen mindent másoknak köszönhetek, mert mindig akadt valaki, aki felkarolt. Például Dodek Ilonka néni, akitől varrógépet kaptam, Jandáné és a Nő szerkesztősége, ahol közölték a dolgaimat. Ők jöttek a divatbemutatók ötletével is, amiből több is volt a PKOban. De a bécsi Panoráma Színházban is volt két hétig kiállításom, ahová sokáig hívtak. Azokból a ruhákból egy sem került haza, mind megvették, a színésznők el voltak ragadtatva a modelljeimtől. De hát nyelvtudás nélkül nehéz lett volna külföldön érvényesülni. Meg nem is vágytam többre.

Úgy tudom, a gyerekek is örökölték a világgá menés hajlamát.

Nagyobbik lányunk, Zsuzsa angolt és japánt tanult, de most éppen indián folklórral foglalkozik Amerikában. Lilla pedig Prágában élt, nemrég kiment utána, így most mindkét gyermekünk az óceánon túl él