Csapjon belé a tüzes istennyila!

Eredetileg a mágia egyik eszköze; a kimondott szó erejébe vetett hiten alapul; kimondása magában hordja teljesülését.” (MNL, I. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. 166.) Az alábbiakban a mátyusföldi Tallós községben felgyűjtött átkokból mutatunk be egy csokornyit. Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy egy részük tréfás jellegű.

Az anyád nemulass, te büdös kölyök! Az anyád ne sirasson, átkozott büdös kölyke, már megint mit csináltál?! Hogy a macska rúgja meg, hát ez meg hogy került ide?! Csípje meg a kánya, már megint kifutott a tej! Nem kívánok én neki semmi rosszat, csak dögöljön meg a lova az eperjesi kompnál!

A mennydörgős istennyila csapna bele ilyen részeg emberbe! Csapjon belé a tüzes istennyila, ha olyan sóher, hogy még azt az egy szál kolbászt is sajnálja tőlem! Érdekel is engem, hogy mi lesz vele, csapjon bele a mennydörgős ménkű! Mennydörgős ménkű csapna belé ebbe a rohadt autóba! De akkor, amikor én nem vagyok benne. Csak nyugodtan mondd meg neki, hogy én üzenem: ott üssön bele a ménkű, ahun van! Vágjon belé a hétmennykő, hát köllött nekem ilyennel kikezdeni?!

No a fene essen a jó dolgotokba! Egész nap csak heverünk?! Mit bánom én, hogy mit csinál, ott egye meg a fene, ahol van! A fene a pofáját, aki ilyen híreket terjeszt! Hogy a frász törje ki a gyomrát, ha még ilyet se tud megenni! Ott üsse meg a guta, ahol van! Hogy a kórság törje ki! Hát előbb ezt nem tudtad mondani?! Hogy a nehézség jöjjön rád, hát nem megmondtam, hogy kapcsold le a villanyt?! Most mehetek vissza. Hogy a nyavalya egye meg ezt a buszt, már megint késik! Hogy a nyavalya vinné el, asziszi, hogy kíváncsi vagyok rá?! A nyavalya törje ki az ilyen sóher embereket! A rosseb egye meg ezt a biciklit, már megint leesett a lánc! Hogy a rosseb vinné el ezeket a büdös kölykeket! Mindig itt kell nekik dőzsölni az ablak alatt. Hogy a ragya verje ki a fajtádat! A ragya verje meg! Hát ezt nem gondoltam volna róla. Hogy a pipula (ördög, csoda) vigyen el, hát mért nem mondtad ezt előbb?! Hogy egyen meg a rozsda benneteket, hát mért nem írtatok, hogy gyüttök?! Én aztán nem mennék el érted a kocsmába, veszekedj meg ott, ahol vagy! „Ne haragudj, elfelejtettem neki szólni. – Akasszanak fel a neved napján, hát most már hogyan üzenjek neki?!” „Brrr, de hideg van! – Ilyenkor fázni e?! Fagyjál meg a neved napján!” Szakadjon rá a magasságos ég az ilyen emberekre, akiknek még a temető se szent! (Ti. onnan is lopnak.) Nem kívánok én neki semmi rosszat, csak szakadjon rá a mennyezet!

Ne tudjak elmozdulni ebből a helyemből, ha nem igaz! (Vagyis: esküszöm, hogy igaz, amit mondok.) „Itt haljak meg ebben a helyben, ha én vettem el!. – Elhiszem neked, csak azt nem tudom, hogy miért léptél olyan gyorsan arrébb.” Így görbüljek meg, ha nem mondok igazat! (Behajlított mutatóujját mutatja.) Aki valamely jelentéktelen pénzösszeget nem akar megfizetni, annak mondják: Örüljön neki, vegyen rajta magának koporsószeget! Az Isten verje meg azt, aki még a sírról is lelopja a virágot! Törjön el a keze, ha még egyszer ráemeli erre a gyerekre! Törött volna el a keze, aki ezeket a kis fákat letördelte! Száradjon el a két karom, ha még egyszer hozzányúlok! Folyjon ki a két szemem, ha nem adom vissza! (E két utóbbi főleg a cigányok nyelvében vagy a cigányokat utánzó beszédben fordul elő.) Tréfás átkozódás: Áldjon meg az Isten öt-hat gyerekkel, hát mért nem szóltál hamarább?! Távozáskor pedig a következő tréfás mondással találkozunk: „No, akkor én megyek. – Jól van, csak menj, Isten veled, meg a gyöngyharmat, aki a fűzfákat hasogatja!” (Vagyis: Isten veled, és üssön beléd a mennykő!)

Egy fiatal korában szőke, kék szemű, öregkorában töpörödött, görbebottal járó, koldulásból élő vezekényi házsártos cigány asszony ajkáról a népi emlékezet (az 1970-es évekből) a következő átkozódást őrizte meg: Nem kívánok én neked semmi mást, csak hogy legyen ömeletes házad, és ne legyen benne lípcső, se lift, és a ménkű csapkodjon téged föl is, meg le is!

A népi hiedelem szerint, akit alaptalanul átkoznak, az az átlagosnál jóval magasabb életkort ér meg: Törődök is vele, hogy átkoznak! Legalább száz évig fogok élni. Elátkozza még a szíve gyökerét is – mondják arról a személyről, aki valakinek a lehető legrosszabbat kívánja. Elgondolkodtató a közmondásba sűrített népi bölcsesség: Az átok kétfelé száll. Biztos, ami biztos, inkább ne átkozódjunk!