Csak állami intézetbe ne kerüljünk!

Voltak már jelek

Annak az igyekezetnek, amit a galántai ügy kapcsán utólag produkált a szociális és családügyi központ, az illetékes minisztérium és a rendőrség, a fele is elég volna ahhoz, hogy működjön a rendszer. Hogy mégsem működik, az emberi érzéketlenség szakmai hiányosságok és a hanyagság olyan keveréke, hogy itt az ideje komolyan beszélni arról is, ki mindenkit terhel ezért a felelősség. Pláne, hogy a galántai intézetben a terapeutával szexelő páciens esetét számos, a szociális hivatalok munkatársainak nemtörődömségére visszavezethető tragédia megelőzte a közelmúltban. Gondoljunk csak vissza a pozsonyi Lucia Luknárová esetére, akit a saját szülei kínoztak halálra, miközben a családügyi hivatal a szomszédok sorozatos beadványai ellenére sem tett semmit. Vagy a galgóci és szepesgörgői javítóintézetekben bottal és pofonokkal nevelt fiatalokra, akiknek az esetében beigazolódott, hogy a nevelők rendszeresen verték őket. De az erőszakhoz nem kell mindig ütlegelés, elég, ha valakit hivatalnokok vonszolnak ki az osztályból, mint a nemrég a kis Marcót, akinek a felügyeleti jogáért édesanyja és nagyanyja pereskedett.

Ki nézi a gyermek érdekeit?

Úgy tűnik, a szabályok és hivatalok útvesztőjében teljesen elveszett a gyermek, akinek az érdekeit mindez a sok törvény és intézmény védeni lenne hivatott. Az egész sokkal inkább a felnőttek egymással vívott harcairól, a fiatalkorúak helyzetével való visszaélésekről és az intézetek működtetői részéről leginkább bizniszről szól. Ez igazolódott be Galántán is, mert mára legalább annyi kiderült, hogy az ottani Tiszta nap (Čistý deň) reszocializációs intézet tízszer annyi állami hozzájárulást kap egy ügyfélre, mint a többi hasonló intézmény. Tavaly például napi 31,50 eurót kapott naponta egy kliensre, míg egy gyermekotthon napi fejadagja mindössze 2,64 euró.

A dolog akkor kezd igazán érdekessé válni, ha azt is figyelembe vesszük, hogy bár az országban tizennyolc, a függőségektől szabadulni akaró fiatalkorú szenvedélybetegek számára fenntartott intézet működik, a bíróságok leggyakrabban Galántára, a Tiszta napba küldték a gyerekeket. Így eshetett meg, hogy bár az intézetben hivatalosan huszonkét hely van, a páciensek száma ennek általában a dupláját is meghaladta. „Tavaly a bíróságok összesen 74 fiatalkorú esetében rendelték el a kényszergyógykezelést. Ebből 48 került Galántára, volt, aki csak hat napra. Nem létezik olyan kúra vagy foglalkozás, ami hat nap alatt képes valakit valamiről leszoktatni, de nem is ez volt a lényeg, mert nálunk senki nem vizsgálja, hogy a javító és nevelőintézetekben töltött időnek van-e értelme” – magyarázza Ida Želinská szociális tanácsadó, aki nemrég még maga is a szociális és családügyi hivatal munkatársa volt, így belülről ismeri a rendszer hiányosságait. A legrosszabb szerinte az, hogy bár látszatra minden a gyermekért történik, valójában pont az ő érdekeit nem védi senki. Mert ha már bekerült a rendszerbe, nincs szabadulás, a védelem sok esetben fogsággá válik.

Szex a terapeutával

A 14 éves Natália édesanyja is jót akart, azért fordult a szociális és családügyi hivatalhoz, mert a lánya rossz társaságba keveredett, csellengeni kezdett, marihuánát szívott. Hogy valóban függő volt-e, az semmilyen dokumentumból nem derült ki, ezért az sem világos, hogy a családügyi hivatal miért nem ajánlott először ambuláns kezelést, miért kellett a fiatal lányt rögtön intézetbe küldeni? Akárhogy is, nem az anyát kell hibáztatni, mert bár bizonyos mértékig a szülő kudarca is, ha a gyermek függővé válik, legalább segítséget keresett. Mindezt illetékes helyen tette, ott, ahol joggal várta el a professzionális hozzáállást, a szakmai tapasztalatot és a törvényes szigort. Csakhamar azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a rendszer kisajátította a lányát, ő már a közelébe sem juthatott, beadványait, amelyekben a szexuális visszaélésekre figyelmeztetett, rendre lesöpörték az asztalról, később már szóba sem álltak vele. Ezen a ponton teljesen mellékes, hogy Natália a hírek szerint maga sem akart találkozni az anyjával – fiatalkorú gyermekről volt szó, akinek a hol- és hogylétéről akkor is tudniuk kell a szülőknek, ha ő ezt nem kívánja. Pontosan ugyanebből az okból, kifolyólag az intézeti szex a szakács-terapeutával akkor sem megengedett vagy bocsánatos, ha ezt a lány maga is akarta, mert egyrészt minden jel szerint még 14 éves sem volt, amikor az aktus megtörtént, másrészt az intézeti növendékeket a szexuális visszaélés ellen 18 éves korukig védi a törvény. Magyarán a nevelők, terapeuták és más alkalmazottak akkor sem közösülhetnek a páciensekkel, ha ezt ők maguk akarják, kezdeményezik vagy provokálják.

Hazugságok hálójában

Ne legyünk persze álszentek, az átnevelő és leszoktató intézetek lakói fiatal koruk ellenére rendkívül tapasztaltak, és minden belső rendszabály ellenére gyakran létesítenek egymással szexuális kapcsolatot. Az is közismert tény, hogy a sérült lelkű, szeretetre éhes, megértésre vágyó fiatalok sokszor túlzottan is ragaszkodnak a hozzájuk kedvesen viszonyuló terapeutákhoz, de annál nagyobb azok felelőssége, hogy ezzel ne éljenek vissza. Natália esetében sokáig azt sem tudtuk, hogy a férfi, akivel kapcsolata volt, az intézet páciense vagy alkalmazottja. Később kiderült, hogy mindkettő, vagy inkább három az egyben: volt páciens, akit szakácsként alkalmaztak és terapeutaként is dolgozott. Azt inkább ne is boncolgassuk, milyen szakmai színvonalon, hiszen mindössze kilenc osztályt végzett, és erőszakos bűncselekményekért ült börtönben. Hogy az igazgató által is emlegetett állítólagos „búcsúszexre” Natália 14 vagy 15 éves korában került sor, az tulajdonképpen mindegy is, mert semmikor nem lett volna szabad. Az már csak az intézet igazgatójának szavahihetőségét illusztrálja, hogy először arról beszélt, a szóban forgó férfi nem volt az alkalmazottjuk, később már csak azt hajtogatta, hogy a férfi nem tudta, hány éves a lány, holott a terapeuták tisztában vannak a páciensek életkorával.

Maga a terapeuta is többször megváltoztatta a vallomását: először beismerte, hogy 2014 októberében volt szexuális kapcsolata Natáliával, később ezt 2015 márciusára változtatta. Ha az utóbbi igaz, a lány tényleg betöltötte a 15. életévét, viszont ez esetben nem ül a búcsúszexverzió, mert a férfit 2015 januárjában bocsátották el az intézetből. Mindez csak azért lényeges, hogy világossá váljon, a történet több sebből vérzik. A legnagyobb hibát azonban mégsem az intézetben követték el, hanem az annak felügyeletét ellátó szociális és családügyi hivatalban, a bíróságon és az ügyészségen.

Nem vizsgálnak, csak ítélkeznek

Elméletben az intézeti elhelyezésnek úgy kellene történnie, hogy azt a családügyi hivatal kezdeményezi, a bíróság pedig megvizsgálja az indokokat. A gyakorlatban azonban a bíróságok nem vizsgálnak semmit, egyszerűen csak jóváhagyják a javaslatot, sőt gyakran a szociális hivatalok munkatársai sem látogatnak el a problémás családokhoz. Figyelembe véve, hogy egy hivatalnokra 352 problémás gyermek jut, nincs is min csodálkozni (ez persze nem menti fel őket a felelősség alól). „Nagyon sokszor épp a felületes bírósági döntések alapján javítóintézetekben végzik azok a gyerekek is, akik épp egy másik intézetből, mondjuk gyermekotthonból szöktek meg, mert a nevelők erőszakoskodtak velük, vagy az iszákos szüleik elől menekülnek otthonról, azért lopnak, mert nincs mit enniük. Ezeket a nüanszokat senki nem vizsgálja, és tény, hogy a gyermeknek nincs hová fordulnia, ha úgy érzi, hogy a szociális hivatal az ő szempontjait nem vette figyelembe. Jelenleg ez a hivatal hivatott felülvizsgálni a családi és intézeti viszonyokat, és egyúttal védeni a gyermek érdekeit is. Ha arra a következtetésre jut, hogy a családban vagy intézetben minden rendben volt, a gyermek számára bezárult a kör” – mondja Ida Želinská.

A rendszerben van a hiba

Elméletben a bíróság és az ügyészség is köteles volna ellenőrizni az átnevelő és leszoktató intézetek működését és az oda küldött fiatalkorúak sorsát, a gyakorlatban az intézmények közelében sem járnak a bírák és ügyészek. A problémás fiatalok a rendőröket sem érdeklik különösebben: ezért történhetett meg, hogy a nyomozó alaptalannak tartotta Natália anyjának feljelentését. Ezt a hozzáállást tapasztalta tavaly a javítóintézetekben tett látogatásai során Jana Dubovcová emberjogi biztos is. „Amint a gyermek egy ilyen intézetbe kerül, a rendszer minden eleme, vagyis a szociális munkások, nevelők és terapeuták számára is megbízhatatlanná, hazuggá válik. Eleve bizalmatlanul tekintenek rá, pedig ezeknek a gyerekeknek megértésre, és nem előítéletekre van szükségük. Az lehet, hogy hazudnának, lopnának, szexelnének is, de épp erről szól a felnőttek felelőssége, hogy felvilágosítsák őket, hol a határok, és ne éljenek vissza a helyzetükkel” – magyarázza az ombudsman.

A galántai intézet jövőjéről a szociális és családügyi miniszter hivatott dönteni. Megvonhatja a működési engedélyét, mert a tárca akkreditációs bizottsága erre tett javaslatot, de meg is hagyhatja, mert az ott rehabilitált gyermekek szüleinek többsége (szám szerint huszonöten), ezt kérik. Akárhogy dönt, a Tiszta nap mindenképp csak a jéghegy csúcsa. Ha bezárják, azonnal felmerül a kérdés, miért nem tették ezt már hamarabb, amikor Natália anyja feljelentést tett, és az intézetben minisztériumi ellenőrzést is tartottak, amely számos hiányosságot állapított meg. Ha engedik, hogy tovább működjön, arra kell majd valakinek választ adnia, mi a garancia, hogy ezentúl minden másként lesz. És ez a legnehezebb kérdés, mert ami Galántán történt, az nem egyedi eset, hanem rendszerhiba.