Cocóba bújva

Keira Knightley egy háromperces reklámfilmben, Audrey Tautou a mozivásznon, Barbora Bobulová egy kétrészes, olasz–francia–amerikai koprodukcióban forgatott tévéfilmben játssza minden idők egyik leghíresebb divattervezőjét, mademoiselle Chanelt. Parádés lehetőség az anyai ágon magyar, apai oldalról szlovák, igazából mégis olasz színésznő számára: a tízes-húszas évek párizsi divatszalonjának bátor újítója, karakán nőalakja lehet egy nemzetközi produkcióban.
Karl Lagerfeld, a Chanel divatház mai főtervezője a következőképpen reagált, amikor meglátta a szerepre kiválasztott Barbora Bobulovát: „Coco sosem volt olyan szép, mint maga, viszont igazi bestia volt.” A tizenegy éve Rómában élő, turócszentmártoni színésznőt azonban ez sem fékezte a figura megformálásában.

Gabrielle Bonheur Chasnel. Így, ezen a néven ma senki sem ismeri. Pedig ezzel született 1883 augusztusában. A Chasnelból aztán – az anyakönyvvezető hibájából, aki egyszerűen kifelejtett belőle egy betűt – Chanel lett, a Gabrielle Bonheur pedig csak úgy „elveszett”. De kapott helyette mást, méghozzá két nagynénjétől, mert ők nevelték az árvaházból kivett kislányt. Tőlük tanult meg énekelni és varrni, s amikor vidéki otthonukból 1905-ben elindult Vichybe, már Cocóként búcsúzott tőlük. Coco Chanel sanzonénekesnőnek állt, de mivel a tánchoz is volt érzéke, kávéházakban és mulatókban szórakoztatta a közönséget. Szeretői között volt snájdig huszártiszt, westminsteri herceg, sőt még egy fiatal német katonatiszt is, aki miatt a második világháború végén komoly bajba keveredett. A kollaboráció vádja alól csodával határos módon végül sikerült kibújnia, s félvilági életét megunva, egyik „támogatója” hathatós segítségével megnyitotta első divatkereskedését, ahol kalapokat, pulóvereket, szoknyákat és különböző kiegészítőket kínált vevőinek. 1914-ben már butikja volt Párizsban, hat évvel később szalont nyitott abban az utcában, ahol ma a Chanel divatház áll.
A Rue Cambon 21. ismert és felkapott hellyé vált, de mademoiselle Chanel nem állt meg a vállalkozás útján. Deauville-ben, a normandiai tengerpart előkelő üdülőhelyén is nyitott egy butikot, ott kezdte el gyártani merész szabású alkalmi ruháit. A fűzőt ő maga is félredobta, haját fiúsan rövidre vágta, elegáns nadrágjaival és dzsörzékosztümjeivel új hóbortot teremtett Párizsban. A Chanel-kosztümhöz azonban – hogy a kép tökéletes legyen – láncfülű, vállon hordozható kézitáska, fekete vagy drapp orrbetéttel díszített, középmagas sarkú cipő, hosszú gyöngyfüzér (de hamis!) és melltű dukált. Az egyszerű vonalú, kis fekete ruha tökéletes eleganciát nyújtott viselőjének, s ha az illető még a parfümök közül is a legpompásabb illatra szavazott, akkor a Chanel No5 mellett döntött, amelyet igazából Marilyn Monroe tett híressé azzal a kijelentésével, hogy éjszakára nem vesz magára mást, csak pár csepp Chanel 5-öt. S bár szerelmei között angol lovaspólós és még orosz nagyherceg is akadt, Coco, az öntudatos nő, a párizsi társasági és művészeti élet egyik legizgalmasabb alakja sosem ment férjhez. A házassági ajánlatokat sorra visszautasította, mondván: hercegné sok van a világban, Coco Chanel csak egy.
És ezt az egyet keltette életre Barbora Bobulová olyan átlényegüléssel, hogy a film amerikai kritikusai szerint valósággal ragyog a kamera előtt.
„Egy készülő olasz film kosztümpróbáján voltam, amikor a szomszédos teremben a Coco Chanel próbafelvételei zajlottak – meséli a vonzó római színésznő. – Kíváncsiságból be is kukkantottam, s miután bemutattak a rendezőnek, Christian Duguaynek, pimaszul megkérdeztem tőle, mi az oka, hogy engem nem hívtak be. Pár nappal később már utol is értek, s a végén enyém lett a szerep – fele. Az idős Coco Chanelt ugyanis Shirley MacLaine, a híres amerikai színésznő játssza. Felkészülni nem nagyon volt időm a feladatra. Alighogy a végére értem Coco életrajzának, már el is kezdtük a forgatást. Hogy mit tartottam a legfontosabbnak e kivételes mademoiselle alakjában? Modern, ambiciózus nő volt, aki mindenben elöl járt, tehetsége, bátorsága, törhetetlen jelleme, egészséges pimaszsága révén jutott el a hírnév csúcsára. Minél mélyebbre ástam a jellemében, annál világosabban láttam: sem lélekben, sem fizikailag nem hasonlítok hozzá. A rendező azonban azzal nyugtatott, hogy nem dokumentumfilmet forgat, tehát nem zavarhat, ha én egészen másfajta nőnek képzelem magamat. Egy valós figurát azonban mindig nehezebb megformálni, mint egy képzeletbelit. Már maga a tény, hogy ez az ember élt, létezett, kötelezi a színészt, egyfajta elvárásoknak kell megfelelnie. Épp ezért nem is engedhettem teljesen szabadon a fantáziámat: ha tetszett, ha nem, már meglévő alapokra kellett építenem. A divat világához egyébként semmi közöm sincs. Nem követem a legújabb trendeket, sőt nem is vagyok az a típus, akit mindenféle irányzatokkal befolyásolni lehet. Én a kényelmes viseleteket, a sportos eleganciát, az alacsony sarkú cipőket szeretem.”
Szinte rímelnek minderre a színésznő Turócszentmártonban élő édesanyjának a szavai:
„A mi családunkban mindenki sportol, ezért senki sem divatozik. A három lány közül Barbora a legfiatalabb, őt is már kiskorától fogva praktikusan öltöztettem. Néha ugyan mérges volt, hogy mindig a nővérei kinőtt ruháit hordja, ami persze részben igaz volt, de ha valami igazán szépet akartam ráadni, akkor éjjel kettőig-háromig én magam varrtam neki. Még dzsekit és nadrágot is, a síversenyekre. De mondom: divatozásról szó sem volt – a mi lányaink szerényen öltözködtek. Barbora aztán elkerült Pozsonyba, a színművészetire, ám ott sem változott a stílusa. Azt a kis fekete ruhámat szerette a legjobban, s azt is hordta a leggyakrabban, amelyben annak idején átvettem a diplomámat. Az anyósom varrta, tőle kaptam. Különben Rómában sincs tele a szekrénye. Ha bemutatóra megy, vagy televíziós interjúra, csinosan felöltözködik, de akkor sem viszi túlzásba. Semmi extra. Otthon meg a kényelmet szereti, és a ruhatára is ezt a célt szolgálja. Épp a múltkor mondtam neki, hogy milyen nagyot fordult a kerék: már ő öltöztet engem. Ha nála vagyok, minden alkalommal megajándékoz valamivel. Egy ruhával, egy nadrággal, egy viharkabáttal… A lányait pedig ugyanolyan helyesen, de egyszerűen öltözteti, mint én őt, régen.”s