Búcsú az Államoktól

Grand Canyon

Ezt nem szükséges kommentálni. Csak egy kicsit. Elmondanám például azt, hogy roppant szép. Meg ilyeneket.

Új-Mexikó

Tele van indiánokkal. Volt olyan város, ahol csak indiánokat láttunk. Indiánok szolgáltak ki az üzletekben indián vásárlókat, indiánok takarították az utcákat és a restroomokat az indiánok után, indiánok bíráskodtak az indiánok felett a törzsi gyűléseken.

Az indiánokat nehéz megkülönböztetni a japánoktól, a kínaiaktól és a mongoloktól. Főleg, ha nincs kiírva rájuk.

Az indián rezervátumokban – némelyik akkora, mint Magyarország vagy Szlovákia vagy a kettő együtt – fél mérföldekként ki van téve egy tábla: ha iszol, akkor ne vezess. El bírjátok képzelni, ez mennyi tábla? Az indián rezervátumokban ezenkívül a táblák szét vannak lőve. El bírjátok képzelni, ez hány feleslegesen elpazarolt töltény?

Az indiánok roppant szimpatikusak. Mielőtt a fehérek beköltöztek volna Amerikába, benépesítették a kontinenst. Sok törzsük volt, melyeknek tagjai sok nyelvet beszéltek. Indián törzsek: hopi, puebló, sziú, apacs, irokéz, hualapi, navahó… A hualapik élnek a Grand Canyonnál. Ők voltak a békés indiánok. Soha nem harcoltak. Fura módon a többi indián törzs nem bántotta őket, elfogadta, hogy ezek békések. Mellettük éltek a navahók. A navahók tanácsért az apacsokhoz jártak, mert bölcseknek tartották őket. Az apacsok sem tépték agyaraikkal az ellenség húsát, azonban jó stratégák voltak. Nem úgy, mint a sziúk, akik kitépték a fehérek szívét s megették – bármiféle megfontolás és indok nélkül.

Utah

Itt kígyók és skorpiók élnek. A világ egyik legveszélyesebb skorpiófajtája is őshonos a Windows képernyővédőjén. Kígyók is élnek. Gondolom, gyakoriak, mivel mind a kettőt lencsevégre kaphattuk. Persze mi szeretjük a kígyókat és a skorpiókat, direkt olyan helyre építettük a sátrunkat, ahol kígyót láttunk, s készakarva építettük a sátrunkat egy skorpióra.

Miami Beach

Megérkeztünk utolsó állomásunkra az Államokban. Tíz napot töltöttünk Miami Beachen, utána repültünk Limába. Miami izgalmas hely: úszkálhatsz kosárlabda méretű medúzák között, ehetsz hamburgert 10 dollárért, lebukhatsz az anyahajó méretű sirályalbatroszok elől, leégetheted tested puhább részeit tested keményebb részeiről, nézheted a napot, stb.

Az időeltolódás következtében roppant fáradtan és érzékeink szerint roppant hosszú út után érkeztünk meg Miamiba – pontosabban Hollywoodba, ami kicsit északabbra van. Mivel aznap reggel kellett leadnunk a kocsit, előző este belevetettük magunkat a Salt Lake City-i forgalomba, hogy autómosót keressünk. Szép új Toyota Corollánkat teljesen leépítettük a háromhetes nemzeti parkozás és indián rezervátumozás alatt. Nagy nehezen ráleltünk egy autómosóra (kb. 5 percnyire a szállásunktól), a hazaút azonban másfél óránkba tellett, mivel az amerikai városok utcái mind ugyanolyanok, mivel az amerikai városokban 10 Broadway, 10 8th Street, 10 200th Street van, mivel a GPS-t otthon felejtettük. És mivel ez történt, nem foglaltunk szállást Miamiban. S mivel ez történt, a reptéren kellett éjszakáznunk egy arizonai testépítő, egy kínai házaspár (Amerikában minden éjszakai reptéren és pályaudvaron van egy alvó kínai házaspár sok kofferrel – ha őket látod, telepedj melléjük, a kidobók téged sem vesznek észre… nem tudom, miért van ez így) és egy folyamatosan öltözködő, McDonald’s-ban nevelkedett kopasz fekete társaságában.

A reptéri wifin sikerült olcsó szállást találnunk a Miami Beachen. Mint kiderült, annyira olcsó, hogy tele van szlovák turistával. Egy remek, nyolcágyas szobában foglaltunk le két ágyat. Lakótársaink: egy lisszaboni fiú, aki szerencsét akart próbálni, de nem jött össze neki, meg még halálra is unta magát, ezért pár nap múlva repül Amszterdamba, merthogy az ingerdúsabb; egy húsos orosz ikerpár, akik távozáskor terhességi tesztet hagytak az ágyukon; két húsos lengyel lány, akik folyamatosan készülődtek valamire, majd mikor elmentek, üresen maradt a szoba, s akkor rájöttünk, hogy csak bepakolták az életüket (aminek része például egy negyed köbméternyi rózsaszín plüssmajom is); egy angol fiú, aki eddig két hetet töltött diznilendben, majd három nap Miami után visszament még egy hétre; egy surinami fekete (nagyon becses, a világon igencsak kevés surinami él, Surinam nagy része ugyanis lakatlan); egy hosszú, fekete hajú, roppant szimpatikus japán srác, akitől megkérdeztem, hogy dél-amerikai indián-e (majd pedig szégyelltem magam, de hát perui népviseletben üldögélt a szobában, amikor benyitottam… meg amúgy is…)

Szóval Miami… Miami egy marha nagy kertváros egy nagy sós víz partján, amibe mellesleg az emberek valamiért nagy előszeretettel másznak bele.