Bicikli fából

Nehezebb hajtani, mint a rendes kerékpárt, eddig még az utcára nem nagyon merészkedett vele, bár a méretei ugyanolyanok, mint annak, amelyet az üzletben kapni. Amikor rájött, hogy meg lehet oldani az elképzelést, az volt a következő cél, hogy működésképes legyen. Egypárszor már rá is ült, s most az udvaron bemutatja, hogy mit tud a csoda; de ha vasárnaponként elkerekezik Bősre vagy Gútára, azért csak az igazi kerékpárt veszi elő. Abból is van három.

Mindennek van helye

Fotós kollégámmal mustrálgatjuk a furcsa alkotmányt, szemügyre veszünk minden darabját, s nem győzünk csodálkozni. Az ékszíjon és a kerekekre ragasztott lefutott bicikligumin kívül minden fából készült. Bükkfából, tölgyből, kőrisből, fenyőből – sorolja a bicikli megalkotója, s hozzáteszi: „Gyakorlatilag minden maradék. Egy centiméter fát nem vettem.”

A legnehezebb az egészben a kerekek összeeszkábálása volt. „Egy hétig dolgoztam rajta. Először meg kellett rajzolni, aztán kivágni, s hogy ráadásul valahogy ki is nézzen. Végül az egészet összerakni.”

A méreteket rendes kerékpárról vette, egy 26 colos kerekűről. A keréktengely gyertyával van megkenve, hogy jobban forogjon, igaz, már elkelne egy újabb kenés. Hogy milyen a terhelhetősége, készítője pontosan nem tudja megmondani, de 150 kilót biztosan elbír. Erre akár garanciát is hajlandó vállalni. Arról, hogy mennyire kényelmes, nem mond véleményt, felajánlja, hogy próbáljuk ki.

Megrendelést még nem kapott, hogy a párját is elkészítse. Kicsit távolabb álló édesanyja jót nevet a kérdésen, maga a mester is mosolyog rajta, s töredelmesen bevallja, hogy az alkotmányt látva a legtöbben meghökkennek.

Az anyagot fatelepen vagy a komáromi szaküzletben szerzi be. Sorolja, hogy milyen tiplik kellenek a játékokhoz: hatos, tízes... „Ez egy bicikli elülső villája, annak készült, de maradék lett – mutatja. – Mind el van rakva, mert egyszer még valamire jó lesz.” Csupa kincs. Belenyúl az egyik dobozba, előszed valami mütyürt, s magyarázza, hogy mi akar lenni. Egy icipici kerék, egy kicsi lámpa. Apróság, ami a mi szemünkben csak amolyan fadarabka, de nála megvan a maga helye, rendeltetése.

Műhely, tele kinccsel

A kis műhelyben millió dolog, a polcokon, dobozokban, felfűzve, felakasztva, körbe-körbe lerakva. Ha rossz az idő, s nem tud kimenni, vagy nincs munkában, ott benn fúr-farag. Gyerekjátékokat, mindenféle apróságot készít. „Inkább ezzel szórakozok, mint hogy kocsmába járjak” – mondja. Vajon az édesanyját mivel lepte meg? – érdeklődök, mert a mama, Erzsébet asszony ott kukucskál az ajtóban. „Nekem nem kell semmi – szólal meg –, nekem az apám megcsinált mindent, amire szükség volt. A gyúrótáblától, metélődeszkától kezdve a bútorokig. Konyha- és hálószobabútort, mindent, nem volt vele gond. Sőt: méhészkedett, s a kaptárokat is maga készítette. A fiam a szerszámait a nagyapjától örökölte, minden itt maradt neki.” „Vésők, gyaluk, menetvágók, a gépeket gyakorlatilag félre tudom tenni, ha nincs villany, akkor is tudok dolgozni. Mindent meg lehet csinálni kézzel. Sok minden, amit itt lát, még az övé volt – szól közbe Béla –, s a mai napig használom. Szinte újszerű állapotban maradtak meg, csak vigyázni kell rájuk. Ez viszont új” – mutat egy alkalmatosságra.

Amikor már mindent szemre vettünk a pici műhelyben, beinvitál a házba. A szobában óriási fekete zongora, alatta karosszék, meg egy szekér mini változata. A szekrényen kisautók, kamion, vonatok, mozdonyok, traktor, talicskák, biciklik, motorbiciklik, még oldalkocsis is. Van itt minden. Igaz, a legtöbbjének már a gyerekek örülnek, nekik osztogatja el Béla. Nem árulja, nem adja el, mert akkor a dolog elveszti a lényegét – véli. Ha valaki megérdemli, kap. Jó nézni, ahogy a gyerekek örülnek a játékoknak – mondja –, mert a kis bicikli vagy mozdony egynapi munkával működésképes.

A zongora nem csak dísz, Erzsébet annak idején szívesen megszólaltatta, Béla és a Nyárasdon élő lánytestvére is tanult zenélni. Béla iskolás korában a Tátika együttesben játszott, nagybőgőzött. Annak idején a Hétben írtak is róla. Ma is néha-néha leül a zongorához, de az anyja elárulja, hogy legtöbbször inkább csak a rádióból hallgatja a zenét. 

Munka és szórakozás

Béla szenvedélye a mesterségébe vág: A komáromi bútorgyárban dolgozik. Ő maga úgy mondja, hogy „az a munka, ez meg itt a szórakozás”. A gyárban, bár asztalos a szakmája, nem éli ki a kreativitását, a csomagoló részlegen már a késztermékekkel van dolga. Valamikor a Priemkónál kezdte – ott tanulta a mesterséget –, irodai bútorokat gyártottak, majd egy kis kitérőt téve biztonsági őr volt.

Az elődök mindkét részről iparosok voltak, fazekasok, asztalosok. A mesterség apáról fiúra szállt, ebben az esetben nagyapáról az unokára. A nagyapa asztalos volt a komáromi hajógyárban, ott dolgozott Béla édesanyja is. „Királyi hajóácsok leszármazottja – meséli a komáromi születésű Erzsébet, akinek a lánykori neve egy másik mesterségből, a szakácsoktól származik. – A nagyapa Ácson született, s ha jól tudom, ez a királyi hajóácsok faluja.” Béla is sok mindenre képes asztalosként, bútort is tudna készíteni, de a mama soha nem rendelt semmit. „Senki nem próféta a saját hazájában” – jegyzi meg sokatmondóan. – A ház körül amit kellett, mindent megcsináltam. Bútorra viszont nem volt szükség.”

Hogy a hagyományokhoz hű maradjon, most egy hajón dolgozik. Még valami ajtó hiányzik, erre az anyja fellapoz egy könyvet, s megmutatja az Aranyemberben található rajzot, hogy arról kell mintázni. Csodálkozásunkra, hogy a fia egy ilyen pici rajz alapján el tudja készíteni a hajó kicsinyített mását, megjegyzi, hogy nagyító is van a világon. Elképzeléseit először általában kicsiben valósítja meg, mint a biciklit vagy a szekeret, talicskát, s aztán lát neki a nagyobb darabnak. Papírra nem rajzol, nem készül terv. Addig fúrja-faragja, csiszolja a fát, amíg el nem nyeri az alakját. Ha nem úgy adja ki magát az anyag, ahogy elképzeli, ha nem tetszik neki, ami elkészült, az megy a tűzbe. De nem veszti el a kedvét: előveszi a következő darab fát, és kezdi újra…