Becsülettel, intenzíven

Hajdu Szabolcs a Délibábba hívta, Nemes Jeles László a Saul fiába, Pálfi György a Mindörökkébe. Polgár Tamást napjaink élvonalbeli magyar filmrendezői foglalkoztatják.

Itt ülünk egy budai társasház teraszán, előttünk fák, virágok, cserepekben miniparadicsomok, és van két vizsla meg egy cica is. Csak a párja és a kisfia hiányzik.

Főállású anyuka most a szerelmem, hat hónapos terhes volt, amikor ideköltöztünk. Itt minden az ő lelkét dicséri. Augusztus első hetében vettük bérbe a lakást, november 22-én született meg a fiunk, Zsiga. Most a nagyszülők gyönyörködnek benne.

Megbízható, maximalista, nem ismer lehetetlent. Bárkit kérdezek, mindenkitől ezt hallom, akivel kellékesként kapcsolatba került. Mi ennek a szakmának a szépsége?

Nem tudok mit kiemelni belőle. Teljesen irreális világ a filmkészítésnek ez a szelete, ahonnan én látom, amibe én bekerültem. Mesterséges úton, mesterséges térben, mesterséges csapattal kell létrehozni azt, amit a történet kíván. A tárgyak tekintetében mindent ahhoz kell igazítani. Egy mosóporreklámnak is van sztorija: a rossz mosópor tönkreteszi a gépet. Ehhez is kell szaktudás, felkészültség, itt például a villanyszereléshez kell érteni. Más egy középkort idéző játékfilm. Ott iszonyatosan részletgazdagon van megteremtve a képi világ. Reggel hétkor elindulok itthonról a forgatás helyszínére, és megérkezem 1502-be, más esetben egy repülőgép pilótafülkéjébe, ahol olyan információkkal dolgozom, mintha a diplomámra készülnék. Ezért szeretem ezt a munkát. Minden film új téma, új helyszín. Kell hozzá rutin, de minden feladathoz teljes tisztelettudással kell hozzáállni. Arról nem is beszélve, hogy bármikor kérhetnek olyat, ami kifog rajtam. Ha a rendező azt mondja, márpedig én ezt szeretném, én akkor sem stresszelhetek, ha kevés eszköz van hozzá. Nem mondhatom azt, hogy nem fog menni. Megcsinálom. Nekem az a feladatom, hogy működőképes kelléket adjak a színész kezébe, ami nem zökkenti ki őt a játékból. Vagy a rendezőt a saját hullámhosszáról. Érdekel ez a munka, azért szeretem annyira. Sokáig elképzelhetetlen volt számomra, hogy találok ilyet.

Szédítő az út, amelyet megtett. Tizenöt évesen bekerült az aszódi nevelőintézetbe, ott fedezte fel Mundruczó Kornél, később szobafestő-mázoló lett, majd jöttek az újabb és újabb filmszerepek, Baden-Badenben már a legjobb férfialakítás díját kapta, többször is eljutott Cannes-ba, a Boszorkányvadászatban Nicolas Cage kezébe adta a kellékeket, sonderkommandósként bekerült az Oscar-díjas Saul fiába.

Tizennyolc és húszéves korom között egy olyan szobafestőmester mellett dolgozhattam, aki türelemmel kivárta, míg termelek neki. Melóm volt, fizetést kaptam, de sosem gondoltam, hogy az lesz életem munkája. Később lakóparkokat festettem, aminek monoton a textúrája. Nem tetszett. Nem láttam az irányvonalat. Aztán jött a színház. Bútoros lettem, majd kellékes, így jutottam el a filmhez. Sok mindent megtanultam menet közben, aminek most hasznát veszem. Időbe telt, míg észrevettem, mi az eredmény, hol tartok, és ez elképesztően motivált.

Most egy tízrészes amerikai sorozat kellékese.

Hollywoodi szakemberek munkáját láthatom közvetlen közelről. Van sok minden, amit én másképp csinálnék, de nem tehetem, mert más a rendszer. Bajtársa vagyok egy hollywoodi kollégának. Ez már a szakma legmagasabb foka. Az amerikai főnök asszony azonban azt is kimondja, ha valamivel nem elégedett. Viszont mindent megköszön. Tiszteli a munkánkat. Időt, instrukciót, információt ad, de a szükséges kelléknek a helyén kell lennie. Igen, szárnyalok az ilyen munkában.

Dakota Fanning vagy Daniel Brühl, a sorozat főszereplői tudják, hogy kivel dolgoznak? Elárulta nekik, hogy voltaképpen kollégák?

Nem, dehogy! Furán venné ki magát. Munka közben egyébként sincs barátkozás. Nem vonhatom magamra a figyelmüket. Amikor a Borgiákat forgattuk, a pápa fiát alakító kanadai színész, François Arnaud, aki eleinte elég hisztisen viselkedett, és nemcsak velem, írt, hogy New Yorkban látta a Fehér Istent, és „hogy az micsoda mozi, és te szerepeltél benne!” Aztán visszajött Budapestre, pótforgatásra, látta a Saul fiát, és ott állt a csávó tátott szájjal, nem hitte el, hogy én adom a kezébe a kelléket. Elég sok időt töltöttünk együtt, hiszen a sorozat három évadja készült nálunk, és az háromszor százhuszonkét forgatási nap. Nyilván vannak emberek a külföldi sorozatokban, akik tudják, ki vagyok, szóba is hozzák, de én nagyon szűkszavúan beszélek erről. Tizenhét éve, hogy az Aftában először álltam kamera elé. De még azután is irreálisnak tűnt, hogy bekerülök a filmes közegbe.

Ha hosszabb ideig kellékesként dolgozik, érez valami olyat, hogy most már jó lenne játszani is?

Nagyon érdekes ez nálam. Mindig azt mondom, hogy nem, nem, nem, aztán vannak pillanatok, amikor úgy érzem, jó lenne. S olyankor jön is mindig valami. Ez a gondolat teremtő ereje.

Nemes Jeles László új filmjébe, a Sunsetbe is meghívta.

Én nem tudok játszani, de jó filmben, jó rendezővel dolgozni, aki megmutatja az utat, és azt mondja, Tomikám, neked ez menni fog, nagyon jó. Pálfi Gyurinak nemrég úgy mondtam igent a felkérésére, hogy veszni hagytam egy nizzai forgatást. Ugyanis szeretem Gyuri filmjeit. A Mindörökkét Tar Sándor novellája alapján készítette forgatókönyv nélkül. Ocsenást játszom a filmben, aki mindig ott van a legnehezebb helyen, elvégzi a legnehezebb munkát, és mindenkinek segít. Kézzel fogható angyali teremtmény, akiről senki sem tudja, mitől ilyen jóságos, honnan a hite, az energiája.

Mintha csak a saját történetét mesélné, hiszen eljött egy pont az életében, amikor azt mondta: innentől kezdve másképpen élek, s el is indult egy egészen más irányba. És most itt beszélgetünk egy rózsadombi ház hangulatos teraszán.

Minden egyes új nappal új helyzet jön, a lehetőségekkel pedig asszimilálódik az ember. Én már nem abból a szemszögből nézem az életem, hogy mi lett volna, ha nem így alakulnak a dolgaim, hanem egészen máshogy. Engem nem a múlt foglalkoztat, és nem is az, hogy mi lesz, hanem a most. Én a mának élek. A jelenben vagyok, annak a felelősségét élem meg. Arra vigyázok, hogy ne fecséreljem el az időt, mert minden olyan gyorsan történik. És én ott akarok lenni, meg akarom élni. A munkám pedig pont az ellenkezője ennek: nem létező világokban barangolok. Közben férfivá értem. Harmincnégy évesen apa vagyok. A forgatásokon mindig alakulnak a dolgok körülöttem. Itthon minden fix. És ezt a kettőt kell összehangolnom. Egyéves múlt a kisfiunk. Ha meglátom a szerelmem kezében, egyszerűen megfogalmazhatatlan, mit érzek. Nem találom a mértékegységet a jóra, amit én kapok ettől. Nem tudom, miért döntött úgy a sors, hogy ezt adja nekem, de nagyon hálás vagyok érte. Vannak az életben dolgok, amelyek aggodalommal töltenek el, aztán meglátom Zsigát, és az annyi erőt ad, hogy még a félelmet is feloldja bennem. Ha együtt vagyunk, megszűnik a világ. Nem létezik semmi más, csak a fiam és a szerelmem. Mi, hárman. És ez nagyon jó. Halkan mondom ki: csoda!

Eszébe jut még olykor-olykor az aszódi intézet?

Mindenre élesen emlékszem. Speciális helyzet volt az, speciális közeg. Jó magaviseletemre való tekintettel 2000. október 29-én, a kiszabott idő fele után két hónappal kiengedtek. Nem vagyok rá büszke, hogy ott voltam, de szerettem ott lenni. Nagyon sokat tanultam a nevelőktől, rendesek voltak hozzám, akárcsak az intézet igazgatója. Ha keményen kellett bánni velem, nem az volt, hogy egyedül behívtak egy szobába, ahol senkii nem látott, és jól megvertek, hanem a lelkemet balanszírozták. Vezettek egy irányba. Felébresztették bennem a vágyat, hogy ha kikerülök az intézet falain kívül, valami olyat csináljak majd, amire büszke leszek. És hogy az édesanyám is büszke lehessen rám, tudja meg, hogy én igazából ki és mennyi is vagyok. Éreztem, hogy nem lesz velem baj, nem leszek visszaeső bűnös hülye kis stiklikkel, csak olyan labilisnak látszott a folytatás.

És akkor, a lehető legjobbkor megjelent Mundruczó Kornél.

Mentem fel a csoportba, jött a nevelő, és azt mondta: „Van itt egy főiskolás filmrendező, aki szereplőt keres a vizsgafilmjébe.” „Hagyjon békén ezzel, nem érdekel, hülyeség!” – hárítottam el. „De ha kiválaszt – folytatta a nevelő –, akkor egy hétig csak este kell itt lenned, mert elvisz forgatni.” „Ja, akkor megyek!” – feleltem. „Milyen Kornél vagy?” – kérdeztem fölényesen. „Mundruczó!” – mondta. „Milyen hülye neved van!” – csodálkoztam. És tessék! Mi lett ebből az egészből?! A szabadság illatát hozta be egy elzárt szigetre. Ilyen csak egyszer történik meg az ember életében. Kornél segített, mert hitt bennem. Azt mondta, még akármi lehet belőlem, s nekem jó érzés volt ezt hallani tőle. Hihetetlenül jó emberekkel ismerkedhettem meg általa, bevezetett egy egészen különleges világba, majd elengedte a kezemet. A többit rám bízta. És most itt vagyok.

-------------------------------------

Pálfi György filmrendező:

„Erő, érzékenység és tehetség. Ez ő. Nem is hívtam őt castingra. Többször megbizonyosodtam a tudásáról. Azzal mentem el hozzá, hogy gyere forgatni! Örömmel jött. Kellékesként lemondott egy melót, pedig nemzetközi produkció lett volna. Nagyon megkapó benne, hogy önazonos. Azt a törekvést érzem benne, hogy állandóan jó ember akar lenni. A múlt démonaival, egy intézeti léttel kell megküzdenie, apa-anya nélküliséggel. Vissza kell fognia a nagyon erős temperamentumát, hogy másokkal jól tudjon kommunikálni, együttműködni. Nagyon tud ölelni, de nagyon tud haragudni is. Hatalmas erőket mozgat magában, ettől válik olyan szuperizgalmas karakterré a filmvásznon. Ocsenás szerepére nekem olyan színész kellett, hogy amikor azt mondom, felvétel, tessék, hozza a saját lényét. Aki nem változik meg. Ilyet ritkán látni. Semmiféle lámpalázat vagy önkontrollt nem érezni belőle. Hagyja magát belefolyni az adott szituációba. Szerepben van, és egy pillanatra sem válik hamissá. Úgy adja önmagát, hogy közben színészi eszközöket is használ. Nem képzett, hanem tapasztalt filmszínész. Mindent rá lehet bízni. Mindenhonnan azt hallom, hogy kellékesként is nagyon jó. Hogy abban is nagyon intenzíven, becsülettel ott van. A színészet alapvetően koncentráció, Tamás pedig nagyon pontosan és erőteljesen tud koncentrálni. A jó színész igazából azt tudja, hogy az egyéniségét hogyan árassza ki abban a pillanatban, amint elindul a kamera. Tamás személyisége mindig érdekesen hat a vásznon. Ma már természetesen érettebb, tapasztaltabb, tudatosabb színész, mint Mundruczó Kornél első filmjében. Bátor játékos lett belőle, aki gyorsan megold helyzeteket. Bízni lehet benne. Magas az érzelmi intelligenciája. Született filmszínész. Nincs benne eltartás a szerep felé. Ott van. Megcsinálja. Szereti őt a kamera, és én is nagyon szeretek vele dolgozni.”