Azt a betyár rézangyalát!

Az alábbiakban egy kis mátyusföldi ízelítőt adunk, többnyire a Tallós község lakói által használt káromkodásokból és szitkozódásokból.

Káromkodás magyar szokás – mondja a közmondás. A nagyon dühösen káromkodókról hallottam a következő megjegyzéseket: Fújja a latin miatyánkot. Káromkodik egész a csillagos égig. Leszedi még a szenteket is az égről. Nem is tudtam, hogy a Pityu annyi szentet ismer; hisz az úgy káromkodott, mint a záporeső. Megyek oda, hát már messziről hallom, hogy káromkodik, mint a jégeső. Ha hallottad volna, az úgy káromkodott, de úgy, hogy még a levegő is szikrázott. Káromkodik, mint a kocsis, de mikor zörög az ég, hát csak úgy hányja magára a körösztököt.

Tréfás mondás, ha valakitől megkérdezik, megy-e gyónni: Gyilkolni nem gyilkoltam, lopni nem loptam, ami kellett, azt elvittem, káromkodni meg muszáj, akkor mit gyónjak, bűnöm nincs. Vagyis: tiszta lelkű, ártatlan ember vagyok. Kisebb káromkodás esetén az illetőt ekképpen figyelmeztetik: Mindjárt zörög az ég, és mondhatod, hogy bocsánat, Uram!

No, de nézzük hát a káromkodásokat és a szitkozódásokat tartalmazó mondatokat!  

Az apád teremtésit, te büdös! Hát mit gondolsz, ki vagyok én neked?! Az apád mindenit! Még egy szó, és találkozol a tenyeremmel! Az apád kiskésit, te büdös! Az apád erre meg arra! Ha én egyszer azt mondtam, hogy nem mész sehova, akkor nem mész sehova!

Az anyád erre-arra, már megint itt vagy?! Az anyja köcsögit, már azt hittem, hogy sikerül! Az anyja szemit, elfelejtettem föladni a levelet! Az anyjuk keserves kínszenvedésit, hát nem elvitték a biciklimet! Anyád kínját akarsz ilyen későn este?! Az anyja iskoláját! Hát nem elszakadt?! Az anyád iskátyulóját, ilyen sáros cipőbe be ne gyere! Az anyátok hétszázát! Anyátok teremtésit, többet ide nem gyüttök!

A kutya angyalát, majd otthon még számolunk! A kutya hétszázát! Ha egyszer azt mondtam, hogy gyere ide, akkor gyere ide! A kutya istállóját, ezt el nem felejtem neki, ezt még háromszor visszakapja tőlem. A kutya mindenit neki, hát ezért gyüttél ide?! Ne bújjál el, a kutya mindenedet! Kutyagumi az orrodra, még mi nem köllene?! A kutyafáját, le onnan, de gyorsan! A kutya monyogóját neki, no várjál, most kapsz! Azt a kutya- meg a macskafáját, hát neked mindent kétszer kell mondani?! Azt a kutya meg a macska, hát hova a fenébe tehettem?! Kis szépítéssel: Battya kutya kiskertajtó, hát ezt most jól elszúrtuk!  

Számos esetben találkozunk a következő mondatban található tréfás káromkodással is: Szedtevette teremtette, a bukorba bekergette! Szedtevette teremtette, még mindig itt vagytok?!

Egy idős, ma már nem élő adatközlőtől gyűjtöttem fel a következő káromkodást: Azt a pogány magyaróját annak a turbánnal körülkerített kopasz koponyájú, zabon nevelt ökörbőrű ábrázatodnak! Vajon minek az emléke maradhatott fenn ebben a szólásban? A turbán említése sejtésre ad okot. És minek az emléke él az alábbi, szintén idős adatközlőtől származó, versnek is beillő szitkozódásban?

Azt a hétszáz gulás, paprikás,

Harmanikás, muzsikás,

Sípos, hegedűs, dudás,

Szómán ballagó, vízen tocsakodó

Öregapádnok a’ unokajánok a’

Öccsinek a rézangyalát!

Érdemes idéznünk a „latin miatyánk” további két változatát is:

Fűzfán fütyögő,

Jégen csúszó-mászó, kopogó,

Poros pocsolábo való

Bikapáncélos rézangyalát a pofádnok!

A másik pedig:

Jégen járó, fűzfán fütyülő,

Pocsolábo tipegő-topogó

Mendergő baka, a rézangyalát!

Hogy állsz abba’ a sorba’?!

A harmadik változat tanúsága szerint e mondások valószínűleg az egykori katonaéletből veszik eredetüket. De nézzük csak további mondatainkat!

A betyár rézangyalát, hát hányszor mondjam még, hogy gyertek ki onnan?! Azt a rabló rézangyalát, hát ezt meg ki törte el?! Azt a fűzfán fütyülős rézangyalát, hát búsulni jöttünk ide, vagy mulatni?! A betyár mindenit, már megint hogyan nézel ki?! Fölkelek én, fél hét, a szent lábát, tíz perc múlva megy a busz! A hét szentjit a zsugorijának, annyi pénze van neki, de egy féldecit nem fizetne! A hét szentjit a fejednek, hát hová a fenébe tetted?! A hétszázát a talján fejednek, már megint nem értesz magyarul?! Hányszor mondjam még, hogy gyere ide?! A hétszázát a fejednek, ha rendesen kérdezlek, hát rendesen válaszolj! Az istállóját neki, hát ezt meg ki törte el?! Az istállóját a jó dolgotoknak, hát ilyenkor kell fölkelni?! Istállóját a fejeteknek, hát elrakodni nem tudtok magatok után?! Azt a hét szent istállóját neki, hát nem elfelejtettem?! Azt az erre meg az arra! Tűnj a szemem elől, de gyorsan! Menj a búsba, hagyjál engem békibe! Hát bizony, túró a fülibe, én nem maradtam ott, mondjon, amit akar. A mindenit neki! Hát neked hiába a szép szó?! Basszorkányos Varga János, már megint mit csináltál?!

Nyelvi leleményességre vallanak az obszcénnek induló, de folytatásukban megszépített káromkodások. Azt az úr is, nem is, gyüttök le onnan azonnal! Hogy az úr is, nem is tejet iszik, még egyszer hozzányúltok, hát jaj nektek! Az anyád úr is, nem is, hát hányszor mondjam még, hogy gyere ide?! Az anyja jó szagú úr is, nem is, csak találkozzak vele! A hét szent, csörög a vas, hát majdnem elvágtam az ujjamat! Azt a hét meg a nyolc, hát ki parancsol nektek?! Azt a hétjit, meg a nyolcát, meg a kilencit, meg a tízit! Hát mit mondtam én nektek?!

A túlságosan durva vagy obszcén káromkodások közlésétől eltekintettem. A kevésbé durvákból is van bőven. Inkább kerüljük őket. De hát, ugye, „káromkodni meg muszáj”.