Az utolsó kürti nádfedeles pincék

Sok a fejlesztés, építkezés, a régi borospincék közül már csak mutatóba maradt néhány. Új sorozatunk második részében ezeket kerestük fel. 

Nézzük meg azt a kis nádtetős kunyhót, amelyikkel a fesztiválon fényképezkedtünk, javaslom, miközben felautózunk a kürti Közép-hegyre. „Az már nincs meg” – mondja Sütő Zsolt, akit a rajtaütésszerű pincefotózáshoz sikerült leakasztanunk. Megtudtuk tőle, hogy a szóban forgó szőlőterületet megvette „valami pozsonyi”, a kis nádtetős pincét pedig nemrég elbontották. Sajnáltam, Kürtön ugyanis már tényleg ritkaság az olyan présház, amely eredeti állapotában maradt fenn – a dűlőkön inkább a szocializmus éveiben épített vagy nyaralóvá átalakított pincék dominálnak.

Fordítsd el a kulcsot 45-ször!

Ezért is jött jól az idegenvezető, aki a 300 hektáros kürti szőlőhegyen célirányosítani tudta bolyongásainkat (és persze segített kitolni az autónkat a felázott Mária-völgy sarából). Épp nála voltak az egyik legjobb állapotban fennmaradt középhegyi nádtetős pince kulcsai is. Két kulccsal nyílik az ajtó – az egyik a zárba megy, a másik egy egyenes végű vas, amely az ajtófélfába fúrt lyukba passzol. Trükkös megoldás: először az egyenes vasat kell egy ideig forgatni, csak utána nyílik a kulccsal a zár. „Odaadom a vendégeknek, nyissák ki. Nem tudják, kérdezik, hányszor kell elfordítani a vasat. Mondom, 45-ször. Hát most mit mondjak nekik? Ezt úgy érezni kell” – magyarázza nevetve Sütő. Belépve ház a házban effektus fogad: a pincelejárat felett berendezett kis szoba. Az eredetileg kapart pince első részét később téglával rakták ki. Kapák és gereblyék felakasztva az ajtó mögött egy boton, sarokban a fakád, a cefre erjedt benne. A fehérre meszelt szobában házi áldás, régi faragott ágy, vízpad, kredenc és tűzhely. A szobácska ajtaja korábban alighanem egy vasútállomás jegypénztárában teljesített szolgálatot.

Egyébként a Kovács család pincéjéről van szó, az egykori tulajdonosa, Kovács László pap volt. A 19. században épülhetett, 25 éve újíttatták fel a nádtetőt, a ház új kalapot kapott. Kovács László hat éve halt meg, neki köszönhető, hogy az épület így megmaradt, a tetővel meg a sárral és trágyával kevert törekkel tapasztott falak, a vesszőkből font konstrukcióval. Jellegzetes a két szellőzőlyuk a homlokzat felső részén. Fontos a macskabejáró is az ajtófélfa mellett. A tető szarufái nem faragottak, csak háncsolt ágak. Jellemző volt a falba vájt és fakerettel szekrényként funkcionáló kis belső vakablak, melyben a ként, a kaszakövet és más apró, fontos dolgokat tartott a gazda.

Kisutyúták a terkőt

Kürtön régebben mindenki inkább búzatermesztéssel foglalkozott, nem szőlővel, mondja Kanyicska Erzsébet nyugalmazott tanítónő és férje, Kanyicska József. „Nevezetesebb régi szőlősgazda nevét nem is tartotta meg az emlékezet” – teszi hozzá Erzsi néni, s hogy ennek ellenére az 1860-as években egy borkiállításon Esztergomban már nyert egy kürti vörösbor, amely a Mária-völgyben termett. Az egész terület az esztergomi érsek birtoka volt, az első adat a beszolgáltatott szőlőről 1571-ből való. Az 1880-as években itt is mindent kipusztított a filoxéra. „Mi 1972-ben csináltuk át a pincénket, az eredeti 1778-ben épült, megvan még a homlokfa is a belevésett dátummal, meg az egykori falubíró, Danczi Lázár nevével” – mondja Kanyicska József. A háború alatt németek voltak benne, aztán a harcokban szétlőtték még a hordókat is. De annyira, hogy Fazekas János helyi kádár az öt darab 750 literes hordóból egy 600 literes szüretelőkádat tudott csak csinálni. Előkerül egy régi fénykép, amelyen még faputtonyokkal zajlott a szüret. Csináltak annak idején csengert, savanykás kapásbort is. Még egyszer kipréselték a bogyókat, vagy ahogy Kürtön mondják, „kisutyúták a terkőt”. Munka közben a kapásbort itták víz helyett, volt egy kis boríze, meg egy kis alkoholtartalma.

A II. világháború előtt még az összes pince nádfedeles volt, utána fokozatosan cserépre cserélték a zsúpot és a nádat. Tűzveszélyes volt, és biztonsági szempontból sem volt olyan jó, mert könnyen ki lehetett bontani a nádat, és a tolvaj hozzáfért a borhoz. Minden lassabban ment: még a téli borfejtéshez a vizet is szánkón húzták ki, vagy havat olvasztottak. Drágább volt a szőlőhegyen a víz, mint a bor. Aki vizet akart inni a pincénél, annak azt mondták, inkább bort igyon. A 60-as évek vége felé itt is áttértek a fejművelésről a kordonosra. „Miután a tőkés szőlőnket átcsináltam, apám utána már nem jött ki többet. Nem tetszett neki” – meséli Kanyicska József. Azon kevesek közé tartozik, akik a mára már nagyon ritka cétényi szőlőből (más néven pozsonyi fehér) is készítenek bort. A szocializmus éveiben került a helyi szövetkezetbe Korpás András mérnök, aki az utóbbi évtizedekben már országos szaktekintélynek számít – itt végezte sikeres szőlőnemesítési kísérleteit. Rámutatott a régió adottságaira, hogy a Kürt–Komárom–Párkány háromszög kapja az ország borvidékei közül a legtöbb napfényt.

Tehénszarvtól a vuvuzeláig

A kürti szőlőhegyen 200 házszám van kiadva pincékre. Mivel a présházak elszórtan helyezkednek el, nem feltétlenül futnak össze, akik azonos időben kimennek dolgozni, vagy épp bort kóstolni, hiszen az egyes dűlők között több kilométeres távolság is lehet. Ennek a problémának a kiküszöbölésére találtak ki a helyiek egy érdekes módszert. Aki felment, elektromos dudával jelezte a többieknek, hogy kinn van. A helyiek között ugyanis sok távirdász és telefonista volt, így beszerezhették a szükséges kellékeket. „Én 63-ba kerültem ide, de akkor ez a dolog már működött. A dudákat a kolléga hozta Besztercéről, volt, amennyi kellett” – meséli a csúzi származású Kajtár János. De mint mondja, a duda előtt már használták a gajírt. Egy levágott tehénszarvba libatollat szúrtak, az adott ki egy dudáló hangot: gajír-gajír. Mindenkinek megvolt a maga jele. „Enyém a két rövid, egy hosszú. Tudtuk, hogy ki van kint. A mária-völgyiek közül szokott még dudálni a Pope, a Birkés, a Tabuli meg mások” – teszi hozzá. Vagy a Közép-hegyen az azóta elhunyt Kasnyík Pityu bácsi, akinek emlékét egy vésett kőtábla is őrzi a pincéje homlokzatán. Kajtár Antalhoz is betérünk: ő még újabb technológiát használ: elektromos duda helyett egy kék vuvuzela van bekészítve a kredenc felső polcára.

Régebben nem volt olyan hét, hogy legalább két nap ne jöttek volna ki a hegyre nótázni, mondja Kajtár János. De évente tartottak bajuszversenyeket is, emlékeztet Kanyicska József. „Mindig más pincéjénél. Ezt Izsák Vili találta ki. Jöttek a lányok is zsűrizni, és az nyert, akinek a legszebb bajsza volt. Közben ittunk meg kártyáztunk” – teszi hozzá.

A most harmincas éveibe lépő generációnak még szorosan összefonódott a gyerekkora a szőlőheggyel. „13-14 éves koromban, amikor már jártunk diszkóba, bármilyen fáradt voltam szombat reggel, fel kellett rakni a kapát a biciklire, és ki kellett jönni, nem volt mentség. Most meg már magamtól járok – meséli Kasnyík Zoltán. – Apámnak volt egy müllerje, ami nagyon tetszett, eldöntöttem, hogy én is akarok ilyet csinálni.” A következő évben, 17 évesen már ő készítette a borokat, persze apja segítségével. Most egy hektárt művel önerőből. Kérdezem, mi a véleménye az új tulajdonosokról. A termelőkhöz tartozó 150 hektárnak ugyanis már lassan a fele idegen kézen van. „Ez egyrészt pozitívum, mert a helyieknek munkát ad, a pozsonyi tulajdonos nyilván nem fog ide járni kapálni. De kicsit bosszant is, mert hosszú távon a saját lábunk alól vehetik ki a földet” – teszi hozzá. Ha majd megunják, úgyis a helyieknek lesz a legegyszerűbb eladni, és megoldódik a dolog – egyezünk ki egy döntetlenben.

Ülünk a présház előtt a délutáni napsütésben, virágzó cseresznye- és szilvafák illatában. A Dankó rádió hangját a szomszéd motoros permetezőjének duruzsolása sem tudja elnyomni. Mire a beszélgetést befejezzük, Igor barátunk hirtelen felindulásból az emlegetett elektromos dudát is megjavítja, és ismét szól a Mária-völgyben a „két rövid, egy hosszú”…