„Az ünnep arra jó, hogy csendben elrendezzük a dolgainkat”

Nagyszerű színész, kitűnő rendező, szigorú, de diákjai által nagyra becsült pedagógus. Martin Huba beérett, mint a jó bor, pedig művészként és magánemberként megtett útja nem mindig volt egyszerű.
Igazi úriemberként néhány perccel előbb érkezik a találkozóra, melyet az egykori Hviezdoslav Színház alatti kávézóban beszéltünk meg, hogy hamar odaérjen az esti előadásra. Nem ő játszik, nézőként és szakmabeliként érdekli a darab. Másnap pedig Komáromba készül: a Jókaiban Spiró György Imposztora, A Karamazov testvérek, valamint a Három nővér után már negyedszer rendezett, ezúttal a Cseresznyéskertet.
– Több magyar diákom is volt, sokan a komáromi színházba szerződtek; közülük az egyik, Tóth Tibor az intézmény igazgatója lett. Kellemes emlékek fűznek hozzájuk, remélem, őket is hozzám; így esett, hogy Tóth Tibor egyik alkalommal megkérdezett, nem vállalnék-e munkát náluk. S mivel – mint már mondtam – van köztünk kötődés, nagyon szeretem a magyar színészeket, karakterüket, temperamentumukat, azt a hangnemet, amellyel a színpadon kommunikálnak, szívesen elfogadtam az ajánlatot, s mindmáig nem bántam meg.
Rendezett több helyütt. Mi a különbség az egyes helyszínek között?
Az, amit már említettem. Nem mondanám, hogy belőlünk, szlovákokból hiányzik a temperamentum, de az kevésbé színpadias. A magyar temperamentum előnyösebb a mi mesterségünk szempontjából, színpadias – néha kicsit a magánéletben is. A jó értelemben vett életérzés a színészi munkát tekintve hasznos. Komárom másik előnye, hogy óriási ott a fegyelem. Talán azért, mert kevesebb dologgal csalogatják az embert, mint Pozsonyban, így a színészek csak a színháznak élnek – ami a fővárosban lassan elég ritka jelenség –; ez érződik azon az odaadáson, amellyel mesterségüket folytatják. Számukra a színház szentély, kolostor, amelyben a rendezőre kellemes munka vár.
A Három nővért és a Cseresznyéskertet Pozsonyban is színre vitte. Azóta persze már jó néhány év eltelt.
Másfél évtized, így a helyzet is más; bár Csehov abban csodálatos, hogy mindig találunk benne időszerűt a szenvedéseinkre, gondjainkra-bajainkra. De a hangsúly mindig másra tolódik. Én úgy érzem, hogy Komáromban több az odaadás, mint tizenöt éve Pozsonyban volt. Megrontottak bennünket a tévésorozatok, »mélységük«.
Ezért nem vállal szerepet a mai sorozatokban? Nem hiszem, hogy nem hívták.
Hívtak. De hála Istennek elfoglalt vagyok, van elég olyan munkám, amely megüti az én elképzelésem szerinti szintet, s egyre kevésbé értem a sorozatbeli gyakori szerepvállalást. Egyesek háromban, négyben is képesek egyszerre szerepelni, miközben elhitetik magukkal, hogy ez nem befolyásolja teljesítményük színvonalát. De nem akarok mentorkodni, Isten tudja, mit tennék, ha nem volna annyi alkalmam, amennyi van.
Rendezett Spirót, játszott Márai A gyertyák csonkig égnek (Pozsonyban: Popol a vášeň) című darabjában. Milyen a kapcsolata a magyar kultúrával, irodalommal?
Jobb lett volna, ha azt kérdezi, milyen a kapcsolatom a magyarokkal és a magyar nyelvvel. Az anyai ómamám magyar volt, pozsonyi. Nem tudok magyarul, illetve igen keveset, de gyakran megtévesztem a magyarokat azzal, hogy jó a kiejtésem. Ha itt-ott bedobom, hogy »hát akkor«, azt hiszik, hogy értek, csak nem beszélek. Az igazság az, hogy nagyon nehéz megtanulni magyarul, ha az ember nem hallja az anyjától, apjától. De visszatérve a kérdéshez: bensőséges a kapcsolatom, már csak azért is, amit a temperamentumról elmondtam. Közel áll hozzám, kicsi korom óta találkoztam vele az ómamánál, ezért sem érzek határt, annál kevésbé, mert a férje, az ópapa meg tanfelügyelőként nemzetébresztő volt, példás szlovák. Ennek a két embernek, a pozsonyi hölgynek és a nemzetébresztőnek a házassága egyre jobban megerősíti bennem azt a meggyőződést, hogy a jó együttélés nem azon alapszik, hogy valaki magyar-e vagy szlovák. Sem egyik, sem másik részről nem terhel a múlt, bár néha vissza kell rá térni, mert csak akkor tudunk szabadulni valamitől, ha beszélünk róla. A hallgatás nem jó módszer. Nem szabad provokálni, de soha nem kell félnünk a dialógustól ebben a témában. Akad a magyaroknál, ami nem tetszik, de ugyanígy a szlovákoknál is, és van, amit itt is, ott is kedvelek. Ha megszabadulunk az előítéleteinktől, könnyen találunk megoldást. A történelem magával hozott bizonyos problémákat, ezeket nem tudjuk megkerülni, de nevükön kell neveznünk őket. Gondoljunk arra, hogy nem mi vagyunk az egyetlen nemzet, amelynek problémái vannak: hasonló ellentmondásokkal, bonyodalmakkal sok küzd Európában.
Egy beszélgetés során a következőt mondta: »Az én nyelvemet ötmillióan beszélik, mást nem tudok olyan szinten, hogy a színpadon használhassam.« Már szó esett arról, hogy több magyar diákja is volt az egyetemen, s nekik meg kellett küzdeniük a kétnyelvűség nehézségeivel. Mennyire sikerült?
Küzdöttek, de szlovákul játszva soha nem tudtak a színpadon annyira azonosulni a nyelvvel, mint anyanyelvükkel. Ezért ügyelek arra, hogy miután az órákon megkínzom őket a szlovák nyelvvel, lehetőséget adjak nekik arra, hogy egy-egy monológot magyarul is elmondhassanak. Hatalmas, óriási a különbség! Annak kényszere, hogy grammatikailag helyesen beszéljenek, az, hogy az egyik nyelven beszélnek, de a másikon gondolkodnak, a színpadon lényegében megoldhatatlan helyzetet teremt. A filmben még könnyebben lehet korrigálni, de a színpadon nehéz. A cseh nyelv közeli a szlovákhoz, mégis a szlovákot használom a csehországi színpadokon. Ellenkező esetben nem tudnám magam olyan szabadnak érezni, amennyire a színpadon, ahol rengeteg a stresszhatás, szükséges. Az, hogy anyanyelvünkön játszhassunk, egyik feltétele a tökéletes teljesítménynek.
A kétnyelvűség tehát bizonyos csapda a hazai színinövendékek számára – annak ellenére, hogy egyesek szlovák színpadokon is lehetőséget kaptak?
Ezt nem mondanám. Ha kétnyelvűek – ami ritka –, vagy ha elfogadjuk azt, hogy az akcentus hozzátartozik az egyéniségükhöz, mint például Kassai Csongornál, három perc alatt elfeledkezünk róla. Nem zavar, s ilyen esetben a színész ugyanúgy játszik, mint anyanyelvén. Ami a diákokat illeti, nincsenek csapdában, ellenkezőleg: ha az egyetemi éveket követően magyarul beszélhetnek, ez megkönnyebbülés számukra, végtelen szabadságérzettel tölti el őket, amely szárnyakat adhat. Igaz, hogy az ilyen szabadságnak nagy az ára; de ha visszamennek az anyanyelvi környezetbe, ráébrednek, hogy mekkora öröm, felszabadulás.
Színész, rendező, pedagógus, rövid ideig színigazgató is volt. Mindenütt ad valamit magából. Hol a legnehezebb adni?
Valamennyi ténykedésem örömet szerzett, kivéve az igazgatói kötelező adminisztrációt, amelyre nem vágytam. Kényszerből jött, és szerencsére csak fél évig tartott. A többi területen is előfordult, hogy izgultam, elfogadják-e az ötleteimet, jók-e, de ez hozzátartozik a munkához. Az a hokista, aki nyer, feleannyi kalóriát veszít, mint az, aki veszít. Nekem a Jóisten olyan mesterséget adott, melyben örömöm telik.
Talán nem véletlen volt az ajándék: már a szüleitől – édesapja, Mikuláš Huba ismert színész, a mama, Mária Kišonová-Hubová operaénekes volt – kapta örökül. Könnyebb, ha valaki ilyen családból érkezik, vagy épp ellenkezőleg: teher?
Bonyolult a válasz, a szülők azonkívül, hogy ismertek voltak, mesterségüket tekintve is bizonyos színvonalat képviseltek. Bevallom, hogy igen szigorúak voltak, a mama minden téren, az apám kevésbé, de nagyon igényes. Folyton azon izgultam, hogy ne okozzak csalódást, hogy kivívjam az elismerésüket. Szüleim nem voltak elnézőek, tudták, hogy a mi mesterségünkben inkább árthatnak azzal, ha érdemtelenül megdicsérnek. Otthon a siker egyik fő téma volt, főleg a mamámnál, aki ugyan szeretetből, de azt akarta, hogy vigyük valamire, s ezzel egy gyermek nem mindig tud megbirkózni – nem minden testvérem tudott. Néha a szülők átestek a ló másik oldalára, túl kritikusak voltak. Ezért utólag már hálás vagyok, mert megerősített. Megtanított arra, hogy a siker és a sikertelenség között igen keskeny a határ. Sokszor nem és nem megy, aztán elég egy szó a bemutató hetében, hogy minden megváltozzon. De az is megesik, hogy megy minden, mint a karikacsapás, és a bemutató előtt mégis vészhelyzet áll elő.
Az, aki megélte otthon a szigort, a siker terhét, szülőként vigyáz, hogy két lánya vállára ne nehezedjen hasonló teher? Ráadásul az ő mamájuk – Dagmar – is művész, balett-táncos volt.
Szerencsém volt, mert a mi lányainkat soha nem vonzotta a színpad. A fiatalabb bár elegánsan öltözködik, túl divatos cipőt se vesz fel, nehogy feltűnő legyen. Az idősebb történész, bár most színháztörténettel foglalkozik. Mentesültem attól, hogy le kelljen beszélnem őket a színészetről, mert nem szerettem volna, ha a lányaim megtapasztalják a színészi életet. A mi mesterségünkben sok a függés. Függök attól, hogy kapok-e szerepet, kitől kapom, ki lesz a partnerem, hogy a kiválasztott darab sikeres lesz-e. S a lányok esetében még több...
Ezeknek nincs közük a művészethez?
Hogy is mondjam: szóval, lehetőség kell, és ez a fiatal hölgyek életében bonyodalmakat okozhat.
Térjünk vissza a lányokhoz. Az egyik a Tátrában él, így ritkán jut el a papa előadásaira?
Mi gyakrabban megyünk hozzájuk. Bennünket mindig vonzottak a hegyek, s a szigorú szülők ellenére mindkét részről kedves, szerető nagyszülők vettek körül, náluk töltöttük a szünidőket. Apám a Tátraaljáról származott, a nagyapámék megtanítottak arra, hogy ne féljünk a hegyektől, megkedveltették velünk a természetet. Sokszor töltöttük az éjszakát sátorban. Ami a természet szeretetét illeti, túlságosan hatottam a lányaimra, mert az idősebbiket, akinek két diplomája van, elcsábították a hegyek. Volt, hogy felhívott: »Papa, vigyázol még a kutyámra? Tegnap a Mont Blanc-on voltunk, de még megyünk a Matterhornra.« Ő mindig kalandortermészetű volt, a hegyekben találta meg élete nagy szerelmét is, de miután világra hozott három gyermeket, megvan a programja. A várossal sem szakadt meg a kapcsolata, tanít az egyetemen. Ami a színházat illeti, néha eljönnek előadásra, de nincsenek oda azért, hogy az apjuk színész. Az én koromban jó is, ha van valaki, aki nem engedi, hogy túl magasra szálljak.
Az ünnepet gondolom, együtt tölti a család.
A karácsonyra fanatikusan készülődünk, ezt a hagyomány még a szüleimtől örököltük, később az én családom is átvette. Nagyon intenzíven átéljük ezeket a napokat, nem úgy, hogy villanyvonatot vagy nem tudom mit vennénk, hanem azt a sok apróságot élvezzük, amivel járnak. Hogy a bejárat fölött kigyúlnak a fények, hogy szenteste ég a tűz a kandallóban, egyszóval: imádjuk a karácsony hangulatát. Másrészt ez az ünnep alkalom az összegzésre is: hogy sikeres volt-e az esztendő, vagy nem, hogy megbántottak-e, vagy inkább én bántottam meg másokat. Jó csendben átgondolni a dolgokat. Valamikor sokkal több volt a csend karácsonykor, az emberek elsétáltak az erdőbe, szenteste sötétedéskor jártak az angyalok; ma minden csupa csillogás-villogás, rohanás, az áruházak zsúfoltak. Nincs semmi kifogásom az ellen, hogy minden meglegyen, ami kellemes karácsonyi légkört varázsol körénk, de sokszor hagyjuk magunkat elcsábítani. Én magam is így vagyok vele, főleg az unokák miatt. Amikor annak idején sícipőt kaptam, egész éjjel úgy aludtam, hogy egyik kezemmel az ajándékot fogtam, hogy elhiggyem, nem álmodom. Az volna a fontos, hogy az ajándék örömöt szerezzen, ne elvegye azt; manapság azonban annyi a fölösleges holmi, hogy az öröm teljesen szétforgácsolódik.
Az értékeink eltolódtak.
Mert sokkal könnyebb nagy dolgokat vásárolni, mint apróságokat. Pedig sokkal fontosabb volna, hogy magunkba forduljunk, elszámoljunk a dolgainkkal.
Színpadi színészként az utóbbi 15 évben egyre több szereppel bízták meg filmben is – csodálatosakkal. Menzel Őfelsége pincére voltam mellékszerepéért Cseh Oroszlán díjat kapott, s nem kevésbé volt sikeres a Kawasaki rózsája. Megkérdezhetem, hogy melyik volt a nagyobb kihívás?
Boldog voltam, hogy megkaptam Skřivánek szerepét. Hrabal regényét szamizdatban olvastam, s ez az alak fogott meg benne legjobban. Amikor a producer felhívott, hogy Jiří Menzel találkozni akar velem, azzal a gondolattal indultam a találkozóra, hogy nem túl nagy a valószínűsége, hogy épp ezt a szerepet kapom. Alig ültünk egy percig, mikor kiderült, mennyire kegyes hozzám a sors; tovább már nem is érdekeltek a feltételek. Csodálatos feladat volt, de hasonlóképpen a Kawasaki rózsája s a Három idény a pokolban is. Szerencsém volt. A filmnél nagyon fontos, hogy ki a rendező, Menzellel, Hřebejkkel, de a debütáló Tomáš Mašínnal is nagyon jó volt dolgozni.
Professzor úr soha nem gondolt arra, hogy filmet rendezzen?
Egy kicsit titokban maradt, de a tévében rendeztem hármat. Élveztem a munkát, de rájöttem, hogy Szlovákiában nagyon szűk teret kap a film, s nem vagyok benne biztos, hogy van jogom lekanyarítani belőle. Vannak, akik jobban megérdemlik.