Az imelyi Partokon

Imely községet már jó hétszáz éve Naszvad és Ógyalla közt kell keresni. Az imelyi pincesort pedig a falu nyugati végében, a Partok nevű utca végén. Az utca a Partok nevű dűlőről kapta a nevét. A helyzet jelenleg az, hogy a Partokon már nincsenek partok, mert a színtiszta homokból álló dombot a szocializmus alatt teherautókkal elhordták, építkezésekhez. Ami a szőlőkből megmaradt, néhány áras dirib-darabokban, talán ha egy hektár van összesen.

Elvitték a teherautók

Még jó, hogy nagyobb baj nem történt, és a pincéket nem hordták sehová. Majd százötven régi présház álldogál vagy épp düledezik egy utcába rendezve. Mivel közel a falu, egynémely parcella paprikás-paradicsomos fóliasátorrá lényegült át az elmúlt évtizedek során. Olyan eset is akad, hogy családi házat építettek a présház helyére, és kiköltöztek. Az idősebbek viszont még tudják, mi a dolguk: ha már itt a pincék, és maradt valami a szőlőkből, hát bort kell csinálni, mert ez a dolgok rendje. Így tesz Balog Elemér is, aki máris megmutatja az imelyi borospince prototípusát: alig három méter hosszú, homokkővel kirakott és bevakolt boltíves furat, a végében vakablakkal. Ilyen a hagyományos imelyi pince, és ilyenek a hagyományos borospincék általában a Komáromi járásban. Ha van felettük tető, az idők végezetéig kibírják, de ha nincs, akkor is évszázadokig, hiszen az egymás mellé illesztett homokkő lapok tartják a falakat és a plafont. Néhány összedőlt présház alól már csak a pincefuratok figyelnek. Más présházakat, nagyjából százéveseket, viszonylag jó állapotban megőrzött az idő. Egyeseket felújítottak, de olyan is akad, amelyet földig romboltak, majd téglából újjáépítettek. Hogy melyiknek eredeti a fala, az könnyen megállapítható – magyarázza Tyukos Ferenc polgármester. „Ezek régi, rakott sárfalak, egyik sem egyenes, derékszöget ne is keressünk” – mutatja az épületek sarkait. És valóban, ezek a présházak még abban az időben épültek, amikor a vályogtégla is luxus volt, a 19. század második felében.

Favázas sárfalak

A régi présházak tönkremenésének folyamata a következő. Meghibásodik a tető (ez esetben mindegy, nád vagy cserép), és az esővíz elkezd ráfolyni a falakra. A kötőanyag, a habarcs vagy adott esetben a tégla anyagát képező vályog szétázik, a falon repedések keletkeznek, közben a tető egyre nagyobb károkat szenved, egyre több víz folyik be, a folyamat felgyorsul, egyszer csak kidől az egyik fal, majd a másik, aztán ha a többi már nem bírja el a tetőt, összedől az egész hajlok. Valamivel tovább bírják az úgynevezett favázas sárfalak, amelyek nem dőlnek ki olyan könnyen, mint a vályogfal. Erről bárki meggyőződhet, ha a legrégebbi és legrosszabb állapotú imelyi présházakat megnézi. Felül a tető még úgy-ahogy ép, a becsorgó víz azonban már kimosta a falszerkezetből a sarat. Az viszont ahelyett, hogy összedőlt volna, tovább áll, mert tartja a faváz. A 19. században a Kisalföldön, így Imelyen is építettek házakat favázas falszerkezettel. A módszer lényege, hogy a ház négy sarkába akáctörzseket állítottak, közéjük vékonyabb, felül elágazó ágakat, amelyek közé vízszintes irányban nádat fűztek. Ezt a magában is megálló szerkezetet erősítették meg aztán úgy, hogy pelyvával vagy törekkel kevert sarat tapasztottak közé, de olyan vastagságban, hogy a faszerkezet teljesen beépült a helyenként 60-70 centiméter vastag falba, és kívülről semmi nyoma nincs. A hajlok karbantartása tehát Imelyen is abból állt, hogy a lepotyogott faldarabokat helyére friss sarat tapasztottak, a lyukas tetőt megjavították, és ha nagyon flancolni akartak, még lefestették kívülről az épületet valamilyen színűre. Népszerű lehetett a helyiek körében a kék, mert több régi pince faláról is ez a szín köszön vissza, helyenként meglepően élénk árnyalatban.

Remek és kevésbé remek megoldások

Építészettörténetileg más kategóriába tartozó, ám nem kevésbé érdekes az az építmény, amely az imelyi pincesor elején, a szövetkezeti présházzal szemben található. Egy deszkaépítményről van szó, amelyet favécé néven más tájegységeken is megtalálunk. A szóban forgó példányt az 1980-as évek végén alkották az imelyiek arra az alkalomra, amikor Vladimír Remek, az első csehszlovák űrhajós a községbe látogatott. A szervezők minden eshetőségre fel akartak készülni, s ez sikerült is: hála a helyiek vendégszeretetének, Vladimír Remek kellemes élményekkel távozott a településről.

Akkoriban még szokásban volt az is, hogy a présházak padlásán húsokat szárítottak, elsősorban sonkát, szalonnát és kolbászt. A nádtető alatt olyan mikroklíma uralkodott, amely ideális kondícióban tartotta az említett finomságokat – magyarázta Tárnok József. Ő ugyan nem helyi, hanem izsai származású, de ide nősült, és az anyósa pincéjét használja. Náluk a sonka és a kolbász most is a hajlokban lakik, erről saját szemünkkel meg is győződhettünk. Tárnok József továbbá annyira komolyan veszi a hagyományőrzést, hogy még villanyáramot sem vezettetett a borospincébe. Gyertyát gyújt, azzal ballagunk le. Aztán a gyertyát beállítja a vakablakba, és az bevilágítja az egész pincét.

Egyszer a pincesoron tartózkodó gazdák nagyon megijedtek. Az egyik hajlokból zörgést hallottak. Nyilvánvaló volt, hogy valaki van bent. Egy idő után ráadásul a bejárati ajtót kopogtatta. Gyorsan odahívták a Lengyel nevű vadászt puskával, a veszélyes tolvajt pacifikálandó. A kopogás csak nem akart szűnni. Végül kinyitották az ajtót, és kirepült egy riadt harkály.

Az sem segít a helyzeten, hogy a rendőrök állandóan fújatják a biciklivel hazafelé tartó gazdákat, és gyakorlatilag állandóan járőrőznek az imelyi és a naszvadi kocsma között. Régen állítólag jobban tolerálták, de az utóbbi évektől fogva simán kiosztják a több száz eurós büntetést. Ez a sok apró tényező mind hozzájárult ahhoz, hogy egyre kevesebben mennek ki a pincesorra. Régebben könnyebb volt a döntés, mindig volt kint valaki. Ha más nem, hát Lajos bácsi. Balog Elemér szerint neki még a kilencvenes évek elején volt kadarka szőlője is. „Nem is szántatta, ő szokta felásni. »Fiam, nekem mindennap megvan, mennyit ások fel.« Kiállt az útra bőrcsizmában, tapogott, »na, végre jön valaki, már úgy lesem, hogy jöjjön valaki« – mindig ezt mondta.”

A soron néhány ikerpince is van, pontosabban egybeépített, amelyeknél a szomszédos falak közt nem hagytak helyet. Talán ennyire jóban voltak a szomszédok? Vagy testvérek voltak? Balog Elemér szerint inkább a szűk parcellák indokolták a megoldást. Tartósság szempontjából is jó döntés, eggyel kevesebb fal tud kidőlni. Mert ahogy az öregek mondták, nem úgy van, hogy bezárjuk, otthagyjuk, aztán jól van. Az épületekkel beszélgetni kell.

Aba csak egy van

Három falu, egy pincesor. Imelytől déli irányban négy kilométerre fekszik Aba (más néven Abapuszta), présházakkal, kisebb nyaralókkal, művelt, de ma már inkább megműveletlen szőlőterületekkel. A parcellákon három település: Imely, Ógyalla és Martos lakosai osztoznak. A szocializmus alatt az itteni homokon is sok hektáron folyt a szőlőtermesztés, a szövetkezeti szőlőket és gyümölcsösöket a rendszerváltás után felszámolták. „Ez volt akkor az új hullám, hogy mindent eladtak, állítólag dolgozni senki nem fog akarni, mert minek” – csóválja a fejét a polgármester. A terület egy részét azóta madárvédelmi körzetnek nyilvánították. A présházak közül sokba roma családok költöztek. Néhány éves, pelenkás gyerekek totyognak elénk, amikor megjelenünk. Sokan épp ezért hagyták abba itteni szőlőik művelését.