Az auschwitzi fiú emlékei

 Úgy, hogy valójában soha nem volt szertelen kamasz, jövőről ábrándozó fiatal, csak gondokkal terhelt, az élet árnyoldalát ismerő felnőtt. Sorstársaihoz hasonlóan ő sem tudott ettől a tehertől egészen megszabadulni, de nem adta fel. Nemzetközileg elismert agykutatóvá vált, megnősült és családot alapított – új életet épített a romokon. De ha kérdezik, szívesen mesél az átéltekről, mert meggyőződése, hogy minden ellenkező bizonyíték ellenére, mégis képes mások tapasztalatából okulni az ember.

Nemrég jelent meg a Kalligram Kiadónál Az auschwitzi fiúk című könyve, Mészáros Tünde fordításában. Mikor érzett elég erőt magában, hogy gondolatban visszatérjen a lágerbe?

Hetvenöt éves múltam, amikor nekifogtam, három évig dolgoztam rajta. Csehül írtam, mert már több mint hatvan éve Prágában élek. Auschwitzban orvostanhallgatóként jártam, és csak akkor mentem vissza, amikor elkezdtem a könyvön dolgozni, mert ellenőrizni akartam az arányokat. Amikor az ember rossz cipőben, sárban gyalogol, nem tudja, hogy öt kilométert vagy ötszáz métert tett-e meg, ezért újra begyalogoltam az egészet. De nem járok vissza emlékezni: kizártam az életemből azt a helyet.

Térjünk vissza a harmincas évek Párkányába, ahol mindenki ismerte anyai nagyapját, Büchler Márkus mészárost.

Haladó gondolkodású ember volt, már abban az időben húskészítményeket gyártott, és teherautóval szállította őket az üzleteknek az egész járásban. A deportálás idején ő volt a zsidó hitközség elnöke, de a nem zsidók is tisztelték, mert az első világháborúban a Radetzky-huszárezredben, amelynek Pálffy gróf volt a parancsnoka, őrmesterként szolgált. Helytállásáért ki is tüntették, és a gróffal olyan baráti kapcsolatba került, hogy amikor az Párkány felé utazott, meg szokta látogatni nagyapát.

Vallásos zsidó család voltak; abban a tudatban nőtt fel, hogy más, mint mondjuk, a katolikus gyerekek?

Csak a nagyobb ünnepeket tartottuk, gyerekkoromban nem foglalkoztam azzal, miben vagyunk mások. Hamarosan a hatalom tett róla, hogy tudatosítsuk. A németek 1944. március 19-i bejövetelét követően rohamosan romlott a helyzetünk. Eichmann kétszáz SS-katonával és a kétszázezer fős magyar hivatalnokgárda segítségével hét hét alatt elérte, hogy az összes zsidó vagyonától megfosztva, otthonából kiűzve, a többi lakostól elszigetelve várja a vonatot. Május közepétől pedig ugyancsak hét hét alatt négyszázötvenezer zsidót vittek el az akkori Magyarország területéről a haláltáborokba. Később sokat foglalkoztam a halálgyárak mechanizmusával. Az úgynevezett magyar transzportok kifogástalanul voltak megtervezve – a krematóriumok ölőkapacitásához alkalmazták a szállítmányokat, hogy ne legyen üresjárat.

Sejtették, mi vár önökre, amikor a nagyapjától elvették a mészárszéket, önt pedig kizárták az iskolából?

Azt hittük, elvisznek munkatáborba, s amikor vége lesz a háborúnak, visszatérhetünk. A budapesti zsidó vezetőségtől nem kaptunk más információt, őket főleg az érdekelte, hogy ne legyen pánik. A későbbi kutatások azt igazolták, hogy némelyek közülük sejtették, mi történik Birkenauban, de nekünk fogalmunk sem volt róla. Mindenki engedelmesen meghúzta magát, a zsidók kénytelenek voltak maguk megszervezni az elhurcolásukat. Hitközségi elnökként Büchler nagyapám volt mindezért felelős. Az volt a trükk, hogy a jogfosztást lépésről lépésre hajtották végre, és látszólag mindig volt választásunk a nagyobb meg a kisebb rossz között. Ebben hitt a nagyapám is, amikor tulajdonképpen arra bírta rá a hitsorsosait, hogy önként, ellenkezés nélkül szálljanak be a vagonokba.

Később hogyan dolgozta fel ezt?

Nem tudta feldolgozni. Egész életében kemény fizikai munkát végzett, hajnali háromkor ment a vágóhídra, hatkor már nyitotta a boltot. A munka a lágerben sem okozott volna neki gondot, de a megaláztatást, a kilátástalanságot és az önvádat nem tudta elviselni. Feladta, ezért Dachauból visszaküldték Birkenauba, a gázkamrába. Nem akart élni, így esélye sem volt a túlélésre.

Csak az élte túl, aki nagyon akarta?

Nagyon fontos volt akarni, de rengeteg szerencse kellett hozzá. Az életösztön segíthetett olyan helyzetekben is, amelyekre az ember sehogy sem készülhetett fel. Például amikor befutott a vonat, és szelektáltak bennünket, én azt mondtam, tizenöt éves vagyok, és lakatosnak tanultam. Feltételeztem, hogy így több esélyem lesz, mint egy tizenhárom éves vézna gimnazistának.

Egy tizenhárom éves gyerek mindebből a szörnyűségből mennyit foghat fel?

Ha a helyzet komoly, mintha minden héten egy évet öregedne az ember. Nagyon gyorsan nőttem fel, átmenet nélkül. Egy tapasztalt, idős fogolytársam azt mondta, hogy a legfiatalabb felnőtt vagyok, akivel valaha találkozott. Léváról Auschwitzba két napig tartott az út; mire odaértünk, nagyon erős volt bennem az érzés, hogy állandóan résen kell lennem. Kezdetben még nem volt tudatos, de később rájöttem, hogy néha a testbeszéd dönthet arról, kik lesznek a túlélők. Mi öten voltunk fiúk egy egymást segítő kis csoportban, és egy kárpátaljai társunk jött rá, úgy kell viselkednünk a szelekciókon, hogy az unott orvos felfigyeljen: mások vagyunk, mint azok, akik meghalni mennek. Katonás tartással, délcegen vonultunk el előtte, egyforma távolságot tartva egymás között, majd csináltunk egy hátraarcot. Épp az általánosan átkozott Mengele doktor volt szolgálatban. Nem küldött bennünket a gázba, mert látta, hogy még van bennünk erő, energia.

Azt tudta, hogy családjának tagjai a gázkamrában végezték?

Fogalmam sem volt róla. Apámmal és nagyapámmal egy csoportba kerültem, de anyámat és nagyanyámat a szelekciókor láttam utoljára. Ma is a szemem előtt van, ahogy anyám a nagyanyámat vezette. Emiatt küldték őt is a halálba, pedig nincs annál emberibb dolog, mint ha valaki a saját idős szülőjét támogatja. Volt egy párkányi ápolónő Auschwitzban, közvetve tőle próbáltam információt szerezni, mi lett a mamámékkal. Azt üzente, Németországba vitték őket munkára. Csak a szabadulásunk után, már otthon mondta el, hogy mindketten a krematóriumban végezték. Én is csak akkor vallottam be neki, hogy tanúja voltam a fia kiszelektálásának. Sokáig kerestük a bátorságot és a megfelelő szavakat ehhez a beszélgetéshez. Miután kimondtuk, hogy nincsenek többé, együtt sirattuk el őket.

Ez a nő azért nem árulta el a táborban, hogy az édesanyja meghalt, mert tartani akarta önben a lelket. Voltak pillanatai, amikor majdnem feladta?

Ilyet soha nem éreztem, Azt sem gondoltam, hogy biztosan túlélem, mert tizennégy éves koromban több holttestet láttam, mint egy patológus egész életében. Nem voltak hosszú távú terveim, de mindennap megtettem, ami tőlem telt, hogy megmaradjak. 

Milyen munkát végzett a lágerben?

Krumplisvermeket ástunk a dermesztő hidegben, cuppogó sárban. A németek már vesztésre álltak, de még mindig azzal áltatták magukat, hogy a lágerek sokáig fognak működni, sok élelemre lesz szükség. Nehéz faládákban cipeltük a vagonokból a krumplit reggeltől estig. Embertelen munka volt, sokan nem is bírták ki. A végén már én is csak úgy vánszorogtam, hogy azt sem tudtam, mit csinálok.

De a kevesek közt van, akik túlélték. Ma már tudja, önnek miért sikerült?

Három dolog volt fontos: hogy az ember akarjon élni, hogy a többi fogoly segítsen neki, és persze a szerencse, amely a véletlen szubjektív formája. Én nagyon akartam élni, és fiatal korom ellenére sem dőltem be annak a gondolkodásnak, hogy csak annak van esélye, aki senkire sincs tekintettel.

Miért volt a náciknak olyan fontos, hogy így elvadítsák az embereket?

Ha az embert elválasztják családjától, ismerőseitől, nehezebben küzd meg a problémákkal. Az oszd meg és uralkodj elvét alkalmazták a lágerben is, de a foglyok mégis automatikusan új csoportokat alkottak, mert így nagyobb az esély a túlélésre, mint egyedül. Újra meg újra átcsoportosítottak bennünket, hogy a rokonok, barátok minél távolabb kerüljenek egymástól, és mindenki magára maradjon. Az egyik legfontosabb lecke az volt számomra, hogy a lágerben is merjek bízni valakiben, annak ellenére, hogy folyton ennek az ellenkezőjét sulykolták belém. 

Abban a félelemtől, gyanakvástól terhes légkörben hogy alakulhatott ki ez a bizalom?

Az egymásrautaltság szülte. Ötünknél és más kis csoportokban is maguktól úgy alakultak a szabályok, hogy bármelyikünk bármit szerez, mindenki egyformán kap belőle. Az ételt mindig elosztotta valaki, és mi, többiek úgy vettünk belőle, hogy nem is néztünk oda – elhittük, hogy egyformák az adagok. Ezeket a szabályokat nem mondtuk ki, mégis mindenki megtartotta őket.

Becsületből, együttérzésből, vagy csak hogy ki ne közösítsék?

Az ember természetes tulajdonsága, hogy tartozni akar valakikhez, a kamaszokban pedig különösen erős a csoportszellem. Az, akiben maradt egy szemernyi jellem, az állatias körülmények között is ember akar maradni. Ezért tudták a saját életüket kockáztatva is segíteni egymásnak a foglyok. Én sok ilyen segítséget kaptam. Rüh miatt a táborkórházba kerültem, és amikor elbocsátottak, egy orosz hadifogolycsoporthoz küldtek. Lelőtt repülőgépeket kellett volna szétszednem, nagyon nehéz munka volt, nehezebb, mint a krumplihordás. Ráadásul a cipőmet ellopta egy kórházi ápoló, és felemás lábbelit kaptam, amelyben járni sem tudtam. A rossz cipő a lágerben könnyen az ember életébe kerülhetett. A felnőtt foglyok tudták, hogy azok közé ritka szerencsések közé tartozom, akik átélték a birkenaui szelekciókat. Megszántak, és szereztek nekem rendes cipőt, elintézték, hogy újra kórházba kerüljek, s onnan visszamehessek a régi csoportomba, a krumplihordáshoz. Egy kápó az oroszoknál olyan hitelesen eljátszotta az SS-ek előtt, mennyire fel van háborodva, hogy ilyen gyenge munkást küldtek a repülőgépek szétszedéséhez, hogy még ők csitítgatták.

Hogyan tudták a nácik még a foglyok előtt is eltitkolni, hogy a krematóriumokban naponta emberek ezreit égetik el?

A legagyafúrtabb módjait találták ki a tömeggyilkosságnak, a gázkamrába terelésnek. Hogy mindenki önként álljon be a gázcsapok alá, a halálraítéltekkel elhitették, hogy zuhanyozni mennek. A halálgyár nem állhatott le lázadás vagy engedetlenség miatt, hatékonyan kellett működnie. Közben szórakoztak is velünk, mert voltak köztük, akik kéjjel öltek. Egyszer az egyik SS-tiszt a futballkapura szögelt egy lécet, alatta kellett átfutnunk, és aki nem érte el a fejével, az mehetett a gázba. Lábujjhegyen futottam, épp csak súroltam a lécet...

Ön Birkenauban szabadult fel. Tudott örülni, elhitte, hogy valóban vége?

Először eufórikus örömöt éreztem. Saját szememmel láttam az utolsó német katonát futni nyugat felé, amikor a felszabadulás napján szolgálatos voltam a főkapunál, melyre az Arbeit macht frei volt felírva. De ezt a rövid boldogságot évekig tartó depresszió követte.

Hogyan teltek az utolsó napok a táborban?

Miután megérkeztek az oroszok, én voltam az ételosztó. Az alatt a kilenc nap alatt némely foglyok meg is híztak, mert a raktárakban bőségesen volt minden: csokoládé, alkohol, szalámi. Egy ültömben megettem egy kiló konzervhúst, és víz helyett kondenzált tejet ittam rá. Épphogy túléltem.

Haza egyedül indult?

Igen, és megfogadtam, hogy nem nézek vissza. Igyekeztem minél hamarabb Krakkóba érni, mert éreztem, hogy beteg vagyok. Az úton kezdtem vért köpni tuberkulózis miatt. Egy román fogoly vezetett el Krakkóig, ott mentem el az orosz katonai orvoshoz, majd a parancsnokságra iratokért. Amint egy kicsit rendbe jöttem, folytattam az utam Ukrajnán és a még háborúban álló Szlovákián és Magyarországon keresztül. Április elején értem Párkányba. Én voltam az első, aki hazatért, a rossz hírek hozója. Eleinte mindenkinek megmondtam, hogy ne várja haza a szeretteit, de később megtanultam, hogy a borzalmakat csak fokozatosan lehet adagolni.

A gondolataiból hogyan törli ki az ember a borzalmakat, hogy másnak is jusson hely?

Úgy, hogy teszi a dolgát, és próbál hétköznapi életet élni. Alakult Párkányban egy, a hazatérő és átutazó foglyokkal törődő központ, a környékbeli magyar falvakból hordtak oda ennivalót. Engem bíztak meg a kiosztásával, volt dolgom bőven. Házunkban oroszok voltak, az udvarunkon húzódott a frontvonal, nagyon rossz állapotban találtam mindent. Elkezdtem rendbe hozni a házat, beteg nagybátyámmal törődtem, s miután véget ért a háború, mindennap ebéddel vártam édesapámat, mert tudtam másoktól, hogy úton van hazafelé.

Igaz, hogy csak úgy lehet új életet kezdeni, ha az ember eltemeti magában az átélt szörnyűségeket, nem idézi fel őket, és nem beszél róluk?

Nekem az segített, hogy tanulni akartam, orvos akartam lenni. Később, a tanulmányaimnak köszönhetően értettem meg, hogy az ilyen nagy traumáktól az ember úgysem tud egészen megszabadulni, mert ezek az élmények belevésődnek a memóriánkba. Az esemény tapasztalattá, a tapasztalat pedig ösztönné válik, így mi már előre megérezzük, mikor fenyeget veszély.

Lehet ilyen teherrel normálisan élni, hogy a boldogságról ne is beszéljünk?

Ez évekig tartó folyamat, és van, akinek nem is sikerül. Némely holokauszttúlélőben akkora törést okoztak az átéltek, hogy mindentől retteg, s mindig a legrosszabbra számít; és aki fél, annak nehéz megtalálnia a helyét. De ez, szerencsére, a túlélők kisebb részére jellemző, a többség előbb-utóbb adaptálódott. Fiatal korban még könnyebb feldolgozni a traumát, főleg ha az embernek vannak céljai, és tartozhat egy közösséghez. Számomra a családom mellett ilyen közösség lett az orvosi egyetem, majd a Cseh Tudományos Akadémia. Agykutatással, neurológiával, pszichológiával, túlélési mechanizmusokkal foglalkoztam – hatvan éve azt kutatom, mi viszi rá az embert, hogy célzatosan irtsa embertársait, és mitől van az, hogy valakik minden törvényszerűség ellenére minden szörnyűséget kibírnak.

Megtalálta a választ?

A tudományos kérdésekre igen. Minden az egyén akaraterejétől, genetikai adottságaitól és a körülmények szerencsés összejátszásától függ. Akinél mindez adott, az bármekkora terhet cipel, képes újra felépíteni életét, és akár boldog is lehet még, mert tudja, hogy a boldogságot kis dolgokban kell keresni. Főleg azon múlik, hogy ne tegyünk olyat, ami kárt okoz, és ne vágyjunk elérhetetlen dolgokra – az esetek többségében nincs is szükségünk rájuk.

Tomáš Radil június 7-én, szombaton a párkányi Aquaphone performance vendége lesz. Az irodalmi pódiumbeszélgetés, melynek során gyermekkoráról, a Dunához fűződő emlékeiről és a kétnyelvűségéről esik szó, 15.30-kor kezdődik, helyszíne a Hídőrház.

70 éve, hogy elhurcolták a zsidókat

Az ember azóta sem változott?

Június első hétvégéjén Ipolyságon is megemlékeznek a hetven éve elhurcolt zsidókról – mintegy 1200 emberről, akik közül alig harmincan tértek vissza. Ma már egyetlen magát zsidónak valló lakosa sincs a határ menti kisvárosnak, az emlékezés a többiek feladata és kötelessége maradt.

A háromnapos rendezvény szervezője a Hunčík Péter által létrehozott Ipolyság Város Pecsétje Alapítvány és a Zsidó Hitközség Pozsonyi Szervezete, nem titkolt célja pedig, hogy mindannyiunknak feltegye a kérdést: mit lehet tanulni a múlt tragédiáiból?

„Az előadások, beszélgetések témáit úgy választottuk, hogy felhívjuk a figyelmet: a borzalmak soha nem egyik napról a másikra történnek – mondta el lapunknak Hunčík Péter. – Apró lépések összességéből nőnek ki, észrevétlen gyűlöletmorzsákból rakódnak össze, s ezeket olyan jelentéktelennek tűnő figurák szórják el, akiket kezdetben senki sem vesz komolyan. Az első lépés a közbeszéd eldurvulása; ezt követi az egy bizonyos csoport ellen irányuló gyűlölet koncentrációja, majd a konkrét intézkedések, melyek ellen a kellően befolyásolt közhangulatnak köszönhetően már senki sem tiltakozik.”

1944. június 8-án Ipolyságon sem tiltakozott senki, mert szinte üres volt a város. A zsidókat úrnapján terelték a gettóból a vasútállomásra, amikor a katolikusok mind a körmenetben voltak. „A helyi lakosság hetvenöt százaléka csendben, tétlenül vette tudomásul a zsidók jogfosztását és elhurcolását. Ez az arány ma is érvényes: akik mentséget keresnek s találnak is maguknak arra, hogy miért nem emelhették fel a szavukat, mikor másokat sérelem ért, ma is ennyien vannak. Azt szokták mondani, hogy egy rothadt alma egész ládányit képes megfertőzni, és egy rothadt alma mindenhol akad. Ezért fontos, hogy idejében kiválogassuk, mert a megromlásra, az elaljasulásra való hajlam a legtöbb emberben benne van. Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus a stanfordi börtönkísérlet során kutatta, mitől képes az ember a gonoszra, mitől lesznek a jó emberek egyszerre végtelenül kegyetlenné. Egyetemista diákokat osztott őrökre és rabokra. Az egyik csoport hatalmat kapott, a másik kiszolgáltatottá vált, és a hatalom birtokosai az helyzeti erőviszonyok és a csoportdinamika hatására csakhamar szörnyeteggé váltak: megkínozni, sőt megölni is hajlandóak lettek volna társaikat. Történt mindez annak ellenére, hogy a résztvevők tudták: tudományos kísérletben vesznek részt, és hogy mindannyian jó családból való, művelt emberek voltak. A kísérlet máig érvényes tanulsága: a társadalom szerkezete adott, és a népesség kb. 25 százalékára hárul a felelősség, hogy idejében szóljon, amikor jogtiprást tapasztal” – figyelmeztet Hunčík Péter.

Bármennyire úgy tűnik, hogy a holokauszt már történelem, máig érvényes és időszerű tanulságokkal szolgál – hiszen a bűnbakot, ellenséget kereső emberi természet azóta sem változott. Ne menjünk messzire: ha Szlovákiában valaki olyan témát akar találni jobb- és baloldal, magyarok és szlovákok között, amelyben mindannyian közös nevezőre jutnak, akkor az a cigányozás. És aki a cigányokban ellenséget lát, az később meglátja a más nyelvet beszélőkben, más politikai nézetet vallókban is. „Ezért szeretnénk ezen a rendezvényen főleg a közös felelősségről beszélni. Arról, hogy addig kell szólni, míg nem túl nagy a baj, és amíg a tiltakozáshoz nem kell hősiesség. Mert hősből kevés van, de becsületes, jóravaló emberből, aki észreveszi az intő jeleket, talán mégis akad elég.”

Ipolyság, Bartók Béla tér – Menora Saag Centrum Artis

2014. május 30. – június 7.

Május 30.: 16.00 Ela Bodnárová Holotová festőművész kiállításának megnyitója, a művészeti alapiskola pedagógusainak koncertje

Május 31.: 14.00 A Csillagszóró gyermekszínház műsora; 15.00 Csavar Színház: A helység kalapácsa; 16.00 Divadlo na predmestí

Június 5.: 15.00 Ünnepélyes megnyitó után kerekasztal-beszélgetés: A szlovák holokauszt előzményei és lefolyása – Ivan Kamenec, Tomáš Lang, Tatiana Wenclová; 17.45 A magyar holokauszt előzményei és lefolyása – kerekasztal-beszélgetés: L. Juhász Ilona, Fazekas Csaba, Kovács Tamás, Baki Attila; 20.00 A Bruno Walter Szimfonikus Zenekar koncertje

Június 6.: 13.00 Kegyeleti megemlékezés a vidéki holokauszt 70. évfordulóján: Baruch Myers, Heisler András, Igor Rintel, Nógrádi Gergely; 15.00 Antiszemitizmus, extrémizmus, xenofóbia és rasszizmus a szlovák társadalomban – kerekasztal-beszélgetés: Egon Gál, Michal Havran, Fedor Blaščák; 17.30 Antiszemitizmus, extrémizmus, xenofóbia és rasszizmus a magyar társadalomban – kerekasztal-beszélgetés: Mazsu János, Kovács Judit Éva, Krekó Péter, Ungváry Rudolf, Baki Attila; 19.30 Videofilm-vetítés: Hanns Ludin (film Hitler szlovákiai nagykövetéről)

Június 7.: 15.30 A kegyetlenség és gyűlölet természetrajza és lélektana – szociálpszichológiai kerekasztal-beszélgetés: Jozef Hašto, Martin Bútora, Erős Ferenc, Hunčík Péter; 17.30 Videofilm-vetítés: Regina (film az első női rabbiról), utána Rajk László beszélget Groó Dianával, a film rendezőjével