<p>Angyal Réka kalandra vágyott. Ki akart szakadni a hétköznapok szürkeségéből. Látni, érezni, tapasztalni. A világ másik végén, Ázsiában, Nepálban. Nyugalomra számított, mégis mozgalmasra sikerült az útja, meghatározó élményeket élt át. A térséget nyolcvan éve nem látott földrengés sújtotta ottjártakor.</p>
Gútáról indult a Himalájába, hogy megismerje Ázsia kincseit, saját szemével lássa a világ legmagasabb hegycsúcsait, felmérje képességeit, és elszakadjon a hétköznapi értelemben vett civilizációtól.
A szegénység mögött csodákat látott, ezekre sokáig emlékezni fog. Páratlan környezetben, a gútai vízimalom mellett elevenítette fel izgalmas kalandjait.
A földrengés
A helyszínen tapasztalta meg, ahogy a nepáliak higgadtságát, türelmét, összetartását is. „Váratlan volt. 4000 méter magasan lehettünk. Először azt sem tudtam, mi történik. Csak azt vettük észre, hogy a szemközti hegycsúcsról keselyűk röppennek fel, majd kőomlás látszott és hallatszott, s a mellettünk lévő aljnövényzet mozgására lettünk figyelmesek. Ekkor döbbentünk rá, hogy földrengés van. Mintha az ember fél percre megszédülne. Jóval kisebbnek éreztük a valódinál. A legközelebbi faluba érve hallottuk, hogy halálos áldozatai is lettek; akkor tudatosítottam, hogy veszélyben voltunk” – meséli Réka, aki egy szlovákiai túracsoporttal utazva mintegy kétszáz kilométerre volt a rengés epicentrumától. Vezetőjük, aki gyakorlott túrázó, és geológiát tanult, biztonságosnak ítélte az utat, így folytatták az Annapurna hegy körüli túrát. „Továbbindultunk, ám kissé nyugtalanító volt a helyzet. A katasztrófáról fokozatosan szereztem tudomást. Rögtön gondoltam, hogy az otthoniak aggódnak. Térerőnk a túra során nem volt, Letharban a hóesés és a borult ég miatt internet sem. Ráadásul mindez a legnehezebb szakasz, a hágón való átkelés előtt két nappal történt. Három nap múlva, miután átmentünk a hágón, tudtam csak életjelet adni magamról: amint találtunk térerőt, azonnal küldtük az SMS-t.”
Egyél, szeress és imádkozz
A hegyekben biztonságosabb volt, mint lent, Katmanduban. Egy héttel a katasztrófa után érkeztek a fővárosba. Ekkor már nem tapasztalt pánikot, bár érezhetően megfagyott a hangulat, jóval kevesebb embert találtak az utcákon, mint ahányan egy átlagos napon szoktak lenni. A belvárosban téglakupacok, megroskadt házak, a nyílt szennyvízcsatorna egy méterrel odébb csúszott, ugyanakkor a domboldalon egymásra épített, cölöpökön álló kis bódék, tákolmányok épek maradtak. „A nepáliak csodálatos emberek. Segítőkészek, mosolygósak. Dugókban nem ordítoznak, és segítenek, ha a másik bajban van. Összetartóak, közvetlenek.”
Katmanduban az emberek biztonságos helyen várták az utórengéseket. „Mikor odaértünk, aránylag normális mederben folyt az élet. Kinyitott néhány üzlet és étterem. Ideiglenes, kézzel írott étlapot kaptunk, melyen ez ált: »Egyél, szeress és imádkozz, kérlek, ne panaszkodj. Isten áldja Nepált! Isten áldjon Téged!« A média sötét képet festett az országról, mintha az egész romokban heverne. Aki teheti, látogassa meg ezt a csodálatos országot. Felér egy időutazással, mindenütt a megkövesedett történelem, mintha mesébe csöppenne az utazó. Reméljük, hogy Nepál hamar talpra áll, és a maga sajátos pompájában újra fogadja az izgalmas kalandokra vágyókat.”
Helyi mentalitás
Eszükbe sem jutott, hogy idő előtt hazatérjenek. „Biztonságban éreztük magunkat, bíztam a tapasztalt túravezetőnkben. Egy lány fordult vissza a földrengés után.” Néha sokkoló helyzeteket éltek meg, főként Katmanduban. „A főváros olyan, mint egy nagy bazár, ahol megállt az idő. Szűk sikátorok, zsúfolásig megtelt terek, fedetlen szennyvízcsatornák. Az ember összes érzékszerve be van kapcsolva. Olykor megdöbbentett a nyomor, de az igazi emberi természetet, a közvetlenséget, humort és szívélyességet még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is érzékeltem. Jó érzés volt mindezt a saját szememmel látni. A buszon nem zavartatják magukat, helyet keresve átmásztak rajtam, megérintettek, szorosan mellém ültek, egy bebugyolált gyermek szinte az ölemben ült. Pár nap alatt hozzászoktam, barátinak, már-már családiasnak tűnt.”
Tizenkét napot töltöttek túrázással, naponta másutt szálltak meg. Négyezer méter felett megkapta a ritkább levegő okozta, fejfájással és álmatlansággal járó magashegyi betegséget. Csigatempóban, tízkilós hátizsákkal haladtak, hideggel, széllel küszködve. „Könnyen alkalmazkodtam. Az sem hiányzott, hogy tizennyolc napig nem ettem húst. Rizses-krumplis, tésztás ételeket fogyasztottam. Az ember sokkal többet bír, mint hinné. Közepes kondival erre bárki képes.”
Egyszerűen, emberien
Rékát lenyűgözte a természet egyedi szépsége. A változatos vidék, az autóbusz tetején utazó kutya, a kézzel való evés, a szabad ég alatti ruhamosás, tisztálkodás, a földműveséletmód, a rusztikus életvitel. Mintha ez volna az élet legtermészetesebb módja. S talán az is. „Megfogott a hidegvérük, nyugalmuk. Kevés is elég ahhoz, hogy az ember boldogan és jól éljen. Egyszerűek, ebben rejlik a nagyságuk. Közelebb vannak a természethez, szorosabb kötelékben vele. Lenyűgözött a női ruhaviselet, a színes öltözékek, egyszerű kendők. Meg ahogyan a gyermekekkel bánnak. Szabadon engedik őket, ugyanakkor a kicsik tisztában vannak a határokkal. Ha szakadék szélén játszanak, akkor sem esnek le. A 2-3 évesek maguk öltöznek. Nagyon életrevalóak.” Az élet itt sem fenékig tejfel. A szemétkupacból előmászó emberek, a kis- és nagydolgukat közterületen végzők szintén hozzátartoznak a katmandui látképhez. De nem ez az igazán maradandó. Hanem az utazás élményei. „Már most tervezem a következő túrát. Indiába is elmennék, meg Izlandra, de Nepálba is visszatérnék.”
A természeti katasztrófa ellenére romantikus önismereti utazást tett a nepáli hegyekben. S közben önmagára és új életcélra lelt. Szeretne minél több helyre eljutni, saját szemével látni a világ csodáit, megismerni idegen kultúrákat. Egyszerűen, emberien.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.