Anyák napja után apák napjára

Mindig, legalábbis amióta az eszem tudom, szerettem az anyák napját. Boldogan vártam, hogy elmondhassam az anyukámnak – aki természetesen a legeslegjobb –, hogy mennyire szeretem, milyen jó, hogy van nekem, és hogy pont ő az. Aztán hogy átadhassam a papírszívet, az általam hímzett szívecske alakú tűpárnát, a szívecskés papírba csomagolt virágcsokrot és ki tudja mi mindent még, ami hordozta magán a szeretetet – ha nem is oly egzaktmód, mint a mai adattárolók, de annál feltűnőbben és talán őszintébben –, ami csak gyerek és szülő közt létezik…
Ugyanakkor kicsit mindig keveredett ebbe a varázslatba valami felemásság, egy kis szégyenérzet, ami abból adódott, hogy „gazgyermekségnek” éreztem, hogy ez a nap csak anyué és enyém – apu pedig kívül rekedt a varázslaton. Neki is lehetne külön napja – gondoltam akkoriban. Mert amennyire nagy szerencse a sorstól a legcsodásabb anyát kapni, legalább akkora áldás, ha a felsőbb erők leosztják mellé ugyanezt apában. Pedig ha mindez megtörténik, nekik miért ne lehetne megköszönni? Nem és nem akartam megérteni – s máig sem értem –, hogy bár állítólag van napjuk, az apáknak miért nem rebegünk szívecskés köszönömöt.
Önzőség vagy nem, szűklátókörűség vagy sem, nekem az apu szóról csak a saját Apukám tud eszembe jutni. Azért is, mert olyan csodássá varázsolta gyerekkorom hétköznapjait, amikor éppen itthon lehetett velünk, mint a legcsöpögősebb hollywoodi családi filmekben. Apu sosem volt rest a szabadnapján babás-mamást, szomszédkást játszani, főzőcskézni, focimeccsre vinni, összeesküvőkként sutyorogni, hogy nem mondjuk meg anyunak, hol voltunk, egy kis sörön is… Apu, aki még sokévesen és harminc kilón túl is, ahogy a mi nyelvünkön mondtuk, mennyasszonykásan, az ölében vitt be aludni az ágyamba, ha kértem. Az én apukám, aki mikor 40 fokos lázban könyörögtem, hogy már ne borogasson tovább, mert nekem ez rossz, velem együtt könnyezett, és minden újabb borogatásnál kérte, hogy csak ezt az utolsót. Az apukám, aki annyira büszke volt minden kisebb-nagyobb sikeremre, hogy Okoskának hívott kamaszkorom végéig – és akinek olyan értékrendje van, hogy minden baklövésemet és butaságomat, amire magam sem lehetek büszke, saját magával vívódva próbálta megbocsátani nekem. Akinek az igen mindig igen marad, a nem pedig megmásíthatatlan nem. Mert már értem, hogy az apák ilyenek… Az Igazi Apák. Mint az enyém, de ismerek más ilyeneket is. Gyakran időbe, évekbe telik, hogy visszatekintve felismerjem a szeretet és a féltés egyes védjegyeit, hogy átlássak az események kesze-kusza fonalain – mert amíg az anyai szeretet paraméterei olyan egyértelműek, az apai szív olykor megtévesztő álruhákat ölt. A férfi szülő szeretete nem kevesebb, mint a nőié, csak más. Férfiként egyes feladatokat megoldani kicsit sem lehet könnyű, gondolom én, a nő.
Éppen ezért manapság még sürgetőbbnek érzem, hogy ünnepeltessék meg az apák napja! Óvodákban, iskolákban, kultúrházakban is. Azoknak az apáknak, akik tudnak és akarnak apák lenni. Akik vállalják ezt a küzdelmes harcot az anyák mellett. Nem, nem minden esetben papírra fektetett apaság ez, vagy ahogy divatosan nevezni szokás, nem a biológiai apák kiváltsága. Vannak, akik kívülállóként, önként lépnek ebbe a kötelékbe, és tanulják a szerepnek minden csodáját, nyűgét-nyilát egyik napról a másikra. Rájönnek, hogy nem anyakönyvi kivonatok és nem gének az apaság, egyáltalán a szülőség alfája és ómegája. Hanem összevillanó pajkos pillantások, ölelésért nyúló kicsi karok, öröm és sírás, mindezek mellett a szeretetcsomag, amit mindennapi gondok gyűjtőnéven szokás emlegetni. Ez mind AZ.
Sajnálatos, hogy létezik egy másik faj, ennek ellentett párja. Azok, akik azon túl, hogy elszakadnak gyerekeik anyjától, úgy tekintik, hogy ezzel gyerekeiktől is elváltak. Olvastam valahol, hogy anyává az ember a fogantatás pillanatában válik, az apák viszont csak a gyermekeik anyján keresztül tudnak apává válni. Hiszem is, meg nem is. A szülői lét misztériuma két emberé: gyermeké és szülőé. Pont. Mindazok, akik ezt valamilyen módon megtagadják vagy elszakítják, természetelleneset tesznek, megbocsáthatatlant. Megdöbbentően sokan vannak. Pontosan ezért az Apák, akik papírral vagy nélküle is azok, megérdemelnék, hogy a naptárba iktatott napot a köztudatba is beiktassuk, amikor fiak és lányok elgondolkodhatnak, hogy az apaság is ugyanoly nehéz, még ha sokszor más módon is, mint anyának lenni. Mondhatni, férfimunka. Lehetetlent kérek, tudom.
Igazi Apák napját – Igazi Apáknak.