Állunk rendelkezésére!

Nyári emlékek

Elég rapszodikus nyarunk volt. Vagy nagy volt a hőség, vagy hirtelen lehűlt, vagy könyörtelen fújt a szél és esett. Kis unokámmal és szüleivel még a tavaszi hónapokban megbeszéltük, hogy a nyáron egy-egy napos családi kirándulásra megyünk Magyarországra. Mivel majdnem mindegyik hét végén esett, sokat gondolkodtunk az időponton. Elsőnek Tabajdot, a mezítlábas élményparkot választottuk. Július 8-ára a prognózis verőfényes napot ígért, mindösszesen két esőköpennyel indultunk útnak. Tabajd egy kis falu 45 km-re Budapesttől, ahol mezítláb lehet sétálni nyárban kellemes árnyékot nyújtó fák alatt egy patak mellett. A kb. 800 méteres útvonalon 21 féle járófelületen dolgoztattuk meg talpizmainkat, voltak ott érdes bazaltkövek, süppedő tőzeg, kukoricacsutkák, fenyőtobozok, a patak vizében sarat lehetett dögönyözni. Ám utunk felében hirtelen dördült egyet, s megnyílt az ég csatornája. Húsz percig szakadt az eső. Köpenyeinket a kicsire és édesanyjára húztuk, mi meg egy kis kőhíd alatt húzódtunk meg. Az eső után kisütött a nap, a levegő még remekebb lett. Egy kis dombról beláttuk az egész tájat, a Vértes hegység körvonalait is.

Július 22-én ismét beültünk a családi autóba, hogy megvalósítsuk a beígért hajókázást a Balatonon. Komáromban még szépen sütött a nap, de ahogy fogytak a kilométerek, úgy szaporodtak felettünk a felhők, félúton el is eredt az eső. Hideg is volt, szél is fújt, a fiatalok már azon gondolkodtak Balatonfüreden, hogy visszafordulnak. Én viszont csak biztattam őket, hogy Tihanyban biztos sütni fog a nap, s bizony így is lett! Verőfényes, csodás napot töltöttünk Tihanyban. Elsőként a marcipánmúzeumot tekintettük meg, ahol nemcsak édességet lehetett vásárolni, hanem számtalan régi tárgy, főleg órák is díszítették a polcok tetejét. Kis unokámat alig tudtuk innen elhúzni. Valamennyit kézbe akarta fogni, megvenni, hogy retrógyűjteményébe hazavihesse. A tulajdonos végtelen kedves hölgy, nemcsak kezébe adta az öreg órákat, de azt is hagyta, hogy lefényképezkedhessen velük. Innen utunk a Babamúzeumba vezetett, amely egy hatalmas gyűjteményt ölel fel a 19–20. század játékaiból. Egyórás sétahajókázás után a tihanyi templom felé vettük utunkat. A templomot I. András király és felesége, Anasztázia királyné, ukrán hercegnő emeltette 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Itt őrzik a felbecsülhetetlen értékű első magyar nyelvű szórványemlékünket, a Tihanyi alapítólevelet.

Egriné T. Szonja, Komárom

Volt egyszer egy osztály

1962-ben a csatai alapiskolában végzett a 9. b. Osztályfőnöke Pető Lajos, huszonnégy iskolás gyermek lelkesítője, tanítója. Bosszantó egyedül a csattogó papucsa volt. Ellene és érte mindig el lehetett követni valami csínyt. Mindig buzdított, kitervelt valamit iskolánk, az osztályunk, a mi érdekében (kőzetgyűjtemény, szökőkút). 1962-ben a 9. a és b osztály összetartozásának jeleként döntött úgy, hogy minden találkozót együtt szervez és tart meg. A megválasztott szervezők, Béres Anna és Pörsök Piroska gondosan előkészítették a tízéves és az azt követő találkozókat is. Ötévenként emlékeztünk ugyanazokra a csínyekre, jóra és rosszra – mindig vidáman. Osztályfőnökeink, Menyhér Tibor és Pető Lajos sokszor csodálkoztak, milyen sok mindenre emlékezünk, megszépítve a régi, olykor kellemetlen történteket is. Az évek teltek, kevesebben lettünk. Elhunytak tanítóink, és sokan társaink közül is. Már csak emlékezni tudtunk Pető Lajosra, aki magyarságtudatunkat élesztgette, hol tűzzel, hol parázzsal, de sosem hamvadva. Sok év távlatából is meghatódva gondolunk erre és rá. A 40 éves találkozón már nem vele, csak róla szóltunk. Helyét kérésünkre volt iskolaigazgatónk, Újváry László vette át. Ő volt iskoláséletünk másik meghatározó személyisége. A tőlük kapott útravaló máig hat.

2017 májusában tartottuk 55 éves találkozónkat, még mindig jókedvvel – bár már felére fogyatkozva. Egyik társunk megemlítette, hogy Pető Lajos sírja a falujában kissé elhanyagolt (egy közeli hozzátartozója sem él már). Közös döntéssel – az a és b osztály – megcsináltattuk és rendben is tartjuk majd. Ő egy egyszerű, de nagyszerű magyar tanító volt (nem csak pedagógus)! Reméljük, a magasságokból letekintve, csattogó papucsát meglengetve, mosolyogva szól le ránk: Jó munkát végeztünk!

Demeter Margit

Egy érző katona szíve

Éberhard község Trianon után 1938-ban újra Magyarországhoz kapcsolódott. Az új országhatár Éberhard (Malinovo) és Hidas (Most pri Bratislave) falvak között húzódott s a Kis-Dunával folytatódott. Nagymamám és nagynéném kalandos történetét írom le 1944-ből.

A háborús évek terhe alatt nagyon is szegényes volt az élet. Nagynéném lánya Bazinban (Pezinok) lakott, és már akkor volt három unoka. Az asszonyok közelebb a hetven, mint a hatvan évhez, az egyik alkalommal batyuikat feltöltve hízott libákkal és egyéb háztáji termékkel szerettek volna a Kis-Dunán átkelni, átgázolni a hideg vízben Tőkésnél (Zálesie) Szlovákiába és eljutni Bazinba. Keresték a nagykapun a kiskaput, a tiltott utat. Ismerték a Kis-Dunát és gázlóit, megfigyelték, mikor van őrségváltás. Októberben, pirkadatkor indultak, mégis lebuktak. A határőrök bekísérték az őrsre a két batyus határátlépőt. Ott kellett várniuk az őrmester úr érkezését. – Mikor jön? – kérdezték. – Majd jön – mondták –, ő rendet csinál magukkal!

Ez a két testvér még a rosszban is a jót kereste. Még a nyomorúságon is tudtak szórakozni. Az őrmester úr sokat késett, így a várakozási időt kitöltötték énekléssel. Szebbnél szebb népdalokat és Mária-énekeket énekeltek. A katonák csak álmélkodtak, nem értették, hogy fogva tartott emberek így viselkednek. A késve érkezett parancsnok még jobban meghatódott a szép énekléstől. Az asszonyok tiszta őszinteséggel felfedték tervüket, kinek és hova szándékozták eljuttatni a batyuk tartalmát. Csak a háború borzalmain, a szegénységen akartak enyhíteni, de ha önöknek, katonáknak nagyobb szükségük van a batyu e verejtékkel öntözött tartalmára, akkor úgy legyen, mondták. Az őrmester a szent igazság meghallgatásán elérzékenyült, könny csordult ki a szeméből, elengedte őket, így célba értek.

1957-ben a Losonci Építészeti Ipariskola diákjaként egy középkorú borbély székében ültem. A mester megkérdezte tőlem: – Honnét vagy, fiam? – Malinovói vagyok. – Mi annak a falunak a magyar neve? – Éberhard. – Ilyen kicsi a világ – mondta. – Te gyerek, én ott voltam katona a magyar–szlovák határon, őrmesteri rangban a háború alatt.

Elmondta nekem a leírt történetet, amit én mint unoka ismertem. Hangja megcsuklott, észrevettem, hogy könnyes lett a szeme. Természetesen diákkoromban mindig abba a református templommal szembeni borbélyüzletbe jártam. Szerettem ezzel a mesterrel beszélgetni, találkozni vele a városban, fejet hajtva köszönni neki. Még hat évtized eltelte után sem felejtettem el azt a nemes lelkű embert, felnéztem rá, a szívembe zártam.

Nagy János, Éberhard

Csemadok-kirándulás

Léván idén is nagy volt az érdeklődés. Kora reggel indultunk, az égbolt fokozatosan feketébe borult, és Stószra érve már kellemetlen zuhé fogadott. Itt született és halt meg Fábry Zoltán, a stószi remete, akinek születése 120. évfordulója kapcsán kerestük meg a hegyek között búvó kis falut. Fábry a csehszlovákiai magyarság írója, kritikusa és esztétája, műveiben rámutatott a világháborúk borzalmaira, az embertelen, ésszerűtlen gyilkolásokra. Az első világháborúban szerzett tüdőbaja miatt csalódottan, megkeseredve vonult a stószi fenyvesek magányába, ahol a könyvek váltak állandó társaivá. A Csemadok által fenntartott emlékházban, amely az író szülőháza, Schreiber Alica vezetésével sok személyes történetet tudhattunk meg. A kisszobában megtekintettük az író használati tárgyait, megcsodálhattuk a tizenkétezer kötetes könyvtárat, az impozáns festett mennyezetet. Utunk következő állomása Jászó, a premontrei kolostor. A nemzeti kulturális műemlékek közé sorolt barokk építmény lenyűgöző méreteivel, gazdagon díszített belső terével, gyönyörű freskóival nagy hatást gyakorolt ránk. Joachim atya, a rend szerzetesének történelmi beszámolója során hatalmas ismeretanyaggal gazdagodtunk a kolostorról. Ez a szakrális épületegyüttes több mint százezer kötetes könyvtárával a világörökség része. Kilépve ragyogó napfény fogadott, rögtön vidámabban folytattuk utunkat Eger felé. Az elszállásolás után a Szépasszony völgye várt ránk hosszú pincesoraival, finom boraival, kitűnő ételeivel, muzsikaszóval. Másnap Eger várt számos nevezetességével, pezsgő kulturális életével. Aki ellátogat a városba, nem hagyhatja ki az egri várat, évszázados falai közül káprázatos látvány tárult elénk a város múzeumaira, templomaira, a monumentális bazilikára, a Dobó István tér patinás épületeire. Megkerestük Gárdonyi Géza, az egyik legismertebb történelmi regény írójának sírhelyét, amelyet a vár Bebek-bástyáján alakítottak ki. Egy hét is kevés volna Eger szépséges műemlékeinek megtekintésére. Elhagyva a várost, utunkat Egerszalók felé vettük. A község nevezetessége a már messziről impozáns látványt nyújtó csipkézett, fehér mészkődomb, amelyet folyamatosan épít és alakít a föld mélyéből feltörő forrás és lefolyó víz. Hasonló természeti képződmény látható még Törökországban és a Egyesült Államokban. A 65–68 fokos, ásványi anyagokban gazdag termálvíz pihentető és gyógyító hatása után napfénnyel és energiával feltöltődve, kellemes élményekkel és emlékekkel szálltunk be az autóbuszba. Kučera Klárának és Török Alfrédnak, a Csemadok-alapszervezet elnökének köszönjük a színvonalas kirándulást.

Balla Rózsa, Léva

Anna-bál Kassán

Az első Anna-bált 1825. július 26-án Szentgyörgyi Horváth Fülöp János rendezte meg Balatonfüreden leánya tiszteletére. Anna Krisztina a bálon összeismerkedett jövendőbeli férjével, Kiss Ernő huszártiszttel, a későbbi aradi vértanúk egyikével. A bál jól sikerült, és az évek folyamán hagyománnyá vált, ma is jelentős társadalmi eseménynek számít. Kassán a magyar nyugdíjasklub is él ezzel a szép hagyománnyal, és minden évben megrendezi. Annak ellenére, hogy a klubtagok zöme szépkorú, a terem padlózata recsegett-ropogott a sok táncos láb alatt. Az idén ennek a szép hagyománynak egy különleges jellegzetessége is volt, megtiszteltek bennünket jelenlétükkel a miskolci városi, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei nyugdíjasklubok vezetői is. Az Anna-bált Béres Viktor, a kassai klub elnöke nyitotta meg, a magyarországi vendégek nevében Vida Lászlóné és Spisák András köszöntötte a vendégeket. Ezt a szlovák–magyar kapcsolatot nyolc évvel ezelőtt Spisák András indítványozta, kultúrműsorról az Őszirózsa hagyományőrző népdalcsoport gondoskodott, magyar részről pedig Vili barátunk, a Röpülj páva sokéves szereplője és győztese szórakoztatott.

Tóth Éva, Kassa

Kedves Vasárnap!

Nagyon megörültem a Gubík Ágival készített riportnak. Bevallom, nem szoktam nézni a Barátok közt című sorozatot, ám Gubík Ágival tavaly Móron találkoztam. Májusban az egyik MIKSZ-es (Móri Írók és Képzőművészek Szövetsége Egyesület) összejövetelen. Az elnök asszony, Abonyi Ria grafikus meghívására érkezett, akivel még Zselízen iskolatársak voltak, s azóta is barátnők maradtak. Olyan közvetlen, kedves és őszinte volt, hogy azonnal a szívembe zártam őt. Sajnos hamar el kellett mennie, így túl sok kérdést nem tudtunk feltenni neki. A riportból azonban sok mindent megtudtam róla. Köszönöm.

Fűri Iringó, Gúta