Aleppó messze van

„…mert ott az otthonok // fölött régóta már csak a perzselt szél forog // hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa…” (Radnóti: Erőltetett menet)

Aleppó messze van, súgod, mormolod magadnak, próbálod homokba dugni a fejed, amíg készülődsz a karácsonyi meglepetésekkel, de már benned a rémület, a rettegés, görcsbe rándul a gyomrod az iszonytató hírre, lebénulsz a véres képsorok láttán, nem is tudod már, készülődsz-e még igazán. Készülődhetsz-e vidáman, apró ajándékokat rejtegetve, finom falatokat tervezgetve, amikor vérzik, vérzik a föld, az ég is, a Fennvaló meg elfordítja a szemét megint…

Aleppó messze van, mondod, mondogatod magadnak, most mit vacakolsz, megvehetnéd az akciós kacsamájat, hiszen pénzjutalmat is kaptál a fizetésed mellé, harácsoló kézzel nyúlsz is utána, már benne a kosaradban, de hirtelen visszateszed, nem kell, nem tudnád boldogan szeretteid elé tálalni, nem tudnád jóízűen megenni, mert előtted a lemészárolt szerencsétlen, ártatlan emberek, apró gyerekek vérző tetemei. Nem tudni már, ki ki ellen harcol, miért ontja vérét, oltja ki életét őrültek hada embertársának, mintha maga a puszta ölés, a mészárlás volna a cél. Kivégeznek egy várost, meghalnak a madarak is, vér és vér mindenütt.

A bevásárlóközpontok falait csaknem szétnyomja a tömeg csordultig rakott kosarakkal, a fejedben meg ütlegel egy hatalmas kalapács: Aleppó, Aleppó… Fogadkozol, hogy legalább az ünnepek alatt nem kapcsolod be a tévét, nem hallgatod, nem nézed meg az elborzasztó, vérfagyasztó híreket, de informálódni mégis kell, bekapcsolod, pedig tíz közül kettő sem lesz örömteli híradás.

A politikusokat meg mintha nem érdekelné a vérontás, a rengeteg kivégzett, ártatlanul elpusztult ember, hazugul és gyáván mutogatnak egymásra, és ölnek, öletnek tovább. Ki állítja meg a gyilkolókat? Meddig marad a Föld egy véres cafat, mikor lesz már minden háborúnak vége? Meddig lesz még gyalázatos világrendünk áldozata annyi ártatlan ember?

Aleppó messze van, kiáltod, s nézed a kukák fülére akasztott kenyereket, zacskóban a kifliket, a kukák melletti ládában a lisztet, darát, kilónyi sárgarépát, s látod magad előtt az éhség miatt, a bombázások miatt haldoklók tömegeit. Kedvetlenül tervezgeted az ünnepet, nem érdekel, hogy nem lesz havas karácsony, félve szedegeted elő a fenyőfa díszeit, s hiába aggatod ágaira gondosan a legszebbeket, pontosan tudod, hogy alatta a legyilkolt ártatlanokat is látni fogod szentestén, s majd kérdezed az angyalt, merre jár…

Aleppó messze van, üvöltenéd a süket éjszakába, nappalba, pedig suttogni sem bírod a rémülettől, mert itt van veled, benned, a szívedet tépi, marja, elsötétülnek az fényesre tervezett napok, s tehetetlen iszonyattal kérdezed, hogy történhet olyan, hogy nézheti behunyt szemmel a Teremtő, amikor lelövik az anyádat, lemészárolják a gyerekedet, porrá bombázzák az otthonodat, amikor csecsemődet ölelve rohansz, rohansz a semmibe… Sírni, sírni és szégyenkezni, szégyenkezni tudsz csak.

Aleppó messze van?

---------------

Erre a lutheránusok megüzenték neki, hogy ő fog elégni. Következő VASÁRNAP felgyújtották a konyháját, erős szél volt, száz ház leégett.

Kosáryné Réz Lola: Asszonybeszéd