Aki Roby Lakatos hegedűjén is játszott

Nagyrészt roma gyerekeket, de szép számmal vannak más növendékei is. A salgótarjáni meghallgatáson találkoztam egy tizennyolc éves ragyolci fiatalemberrel, Botos Renátóval, aki immár három éve a központ eminens tanulója. Két héttel később már Ragyolcon, a családi otthonukban beszélgetünk, s mi más is lehetne az együtt töltött közel két óra témája, mint a zene, a zene és természetesen a zene.

A kulcsszó: alázat

„Ez nagyon kemény pálya, ha azonban elég kitartó vagy, és mások ezt látják, akkor előbb-utóbb mindenkinek sikerülhet” – üzente a Kossuth-díj átvételekor tanítványainak Snétberger, aki nem felejti el megemlíteni, hogy a zenéhez nagy-nagy alázatra van szükség. Ez hallatszik ki Renátó szinte minden mondatából is.

A Botos család igen szerény körülmények között él, ahogy a roma (és a nem roma) családok többsége errefelé. Ahogy Botos apuka mondja, ács a kitanult szakmája, de munka alig van, és még kevesebb a lehetőség, ha romáról van szó. „Az utcában háromcsapatnyi ács van, de amikor legutóbb az egyik közeli városban sikerült munkát találnom, kijelentették, hogy én lehetek az egyedüli cigány, többre nincs szükségük” – mondja, s hozzáteszi: egy cigánynak duplán kell bizonyítania ahhoz, hogy elfogadják. Holott nem könnyű és nem veszélytelen munka az övé, hisz sokszor húsz-harminc méteres magasságban, mindenféle biztosítás nélkül kell dolgozni.

Feleségével ellentétben ő nem tősgyökeres ragyolci, a határ túloldaláról, Karancslapujtőről fújta ide a szél, de mindkettőnek zenész ősei vannak, s ő maga is basszusgitározott valaha egy helyi zenekarban. „Nagyon nehéz ebből megélni” – mondja, mégis Renátó még hároméves sincs, amikor mindenféle hangszereket, nagybőgőt, dobot és szaxofont pakolnak elé, hogy válasszon. „Nekem döntenem kellett, vagy családot alapítok, vagy mindent a zenére teszek fel” – mondja az apuka, aki végül a családot választotta. Renátó viszont a zenét, ezen belül is a hegedűt, s mint mosolyogva megjegyzi, a családalapításra negyvenéves koráig nem is nagyon akar gondolni.

Renátó és a zene

Hegedülni a füleki művészeti alapiskolában kezdett Juracsek Hilda tanárnőnél, aki többször is megígérte, hogy addig nem hal meg, amíg Renátó nem jön vissza tanítani. „A tanárnő, sajnos, már nincs közöttünk, de egyáltalán nem biztos, hogy vissza akarok jönni, ha befejezem a tanulmányaimat” – teszi hozzá a fiú, aki szívesen dolgozna dzsesszzenekarokban egy nevesebb bárban, de akár hajón is valahol a tengeren.

Amikor megismerkedett Snétberger Ferenccel, csak sejtette, mi az a dzsessz. Az unokatestvérek előtt nem volt ismeretlen a műfaj, de ő addig csak klasszikus és cigányzenével foglalkozott. Az alapiskola befejezése után útja a kassai konzervatóriumba vezetett, Štefan Demeter lett a tanára. Ekkortájt ismerkedett meg Snétberger Ferenccel is Budapesten, amikor részt vett az első meghallgatáson. „Édesanyám keresett támogatást az interneten, ott fedezte fel ezt a lehetőséget, így bejelentkeztem. Feri bácsi mindjárt megkérdezte, játszok-e dzsesszt. Nemleges volt a válaszom, de mivel nem állt tőlem távol a műfaj, kipróbáltuk, milyen lenne közösen. Ma már elmondhatom, hogy nagyon sokat játszottunk együtt, s minden egyes zenéléssel eltöltött perc maga a tökéletes boldogság.” (Később az ő segítségükkel több fiatalember került a régióból a központba.)

Pedig nem indult zökkenőmentesen az együttműködés, az első hetekben nem arra gondolt elsősorban, hogy tanuljon, hanem arra, hogyan is lehetne a zene által mielőbb pénzkeresethez jutni. „Rájöttem, hogy ez zsákutca, s bár pénzből él az ember, ha nem a zene van mindenek előtt és felett, akkor könnyen bele lehet bukni. Az első hat hétben nem játszottam együtt Feri bácsival, de aztán fokozatosan elkezdődtek a közös zenélések, felhívott magához, elbeszélgettünk, és elővettük a hangszereinket. Ő maga a tökéletesség” – folytatja Renátó, s azt mondja, olyan energiákkal kell felmenni a színpadra, hogy mindent ki tudjon adni az ember magából. Nem minden a technika. Sokszor azt vette észre, hogy amikor a konziból megérkezett a táborba, elsődlegesen arra figyelt, mire való a jobb kéz és a bal, s a technikai megoldások kötötték le a figyelmét. „Holott a lényeg teljesen másutt van: az a fontos, mit is akarsz a zenével, a játékoddal mondani.” Sok olyan zenésszel találkozott már, aki látszólag tökéletesen kezelte a hangszert, az mégsem szólalt meg.

Angela Merkelnek játszott

Nagyon sokat kapott az elmúlt három évtől, az iskolában a zenélés mellett gyakorlati tantárgyakkal is foglalkoznak, tanulnak marketinget és angolt, hogy tudásukat idővel eladni is képesek legyenek. De amit mégis az első helyen említ: az eltelt esztendőkben nagy barátságok születtek a táborban, növendékek és tanárok között is. „Lehet, hogy furának tűnik, de nemcsak a tanároktól lehet sokat tanulni, hanem egymástól is, a nálam talán gyengébbektől is, csak az a fontos, hogy nyitott légy a világra, s megtaláld a többiekkel a közös hangot. Feri bácsi imád a növendékeivel játszani, és ilyenkor soha nem érezteti, hogy tudásszintnyi különbségek vannak köztünk” – mesél tovább. Ő maga megjárta már Brüsszelt és Berlint, de Snétberger nem egy alkalommal vitte magával magyarországi koncertjeire is. „Berlinben a romaholokauszt-emlékesten Angela Merkel német kancellár előtt játszottunk, s a végén a publikum felállva ünnepelt bennünket, Brüsszelben pedig Roby Lakatos hegedűjén játszottam, az enyémet ugyanis Budapesten nem engedték fel a repülőre. Kézbe venni egy olyan hangszert, az maga a csoda.”

Ebben a központban tanulta meg Renátó azt is, hogy bár most már a dzsessz a mindene, roma zenei indentitás nélkül, amelyet a génjeiben hozott magával, sehol sem tartana. „Az első évben eljött hozzánk Szakcsi Lakatos Béla, és csak annyit mondott: »Játsszanak valamit arra, hogy tavasz.« Nem mondott semmi mást, se akkordot, se hangnemet. S mégis megtörtént a csoda.”

Mentora Renátóról

„Már az első családlátogatáson tudtam, hogy nagyon különleges lesz ez a fiú, hiszen a családja is különleges volt: valahogy átjárta a lelkem a családban tapasztalt, érzett szeretet. Ilyet manapság ritkán érezni, sőt azóta sem éreztem” – ezt már Renátó mentora, Nyerges Mária mondja, aki a központ vezetőségével együtt nagyon büszke a tehetséges fiatalemberre, s nemcsak azért, mert nagyszerű eredménnyel zárta az eddigi féléveit az iskolában, hanem mert mind Kassán, mind a Snétberger Központban megállta a helyét. Fellépési díjait az iskolai tanulmányaira és hangszerre költi, ezzel is segíti a családját, igyekszik levenni róla a terhet. Azt már az édesapja teszi hozzá, hogy Renátónak van egy kilencéves húga is, de dönteniük kellett, melyikük iskoláztatását tudják, ha szűkösen is, fedezni. Reméli, nem bánják meg a döntésüket.

„Mutasson nekem még egy tizennyolc éves fiatalt, aki ennyire céltudatos, elhivatott. A központ lehetőségei, sajnos, végesek, s nem tudja anyagilag támogatni a családot. Évek óta szeretnénk egy mecénási rendszert kitalálni, de ehhez támogatók is kellenek. A Kossuth-díj talán tényleg még jobban ráirányítja a figyelmet a központra, ugyanis nagy kár lenne, ha a tehetséges gyerekek elkallódnának. A három év alatt nagyon sok olyan tehetséget sikerült felfedeznünk, akikről a környezetük vagy az iskolájuk semmit sem tudott” – mondja Renátó mentora.

„Amit talán a legfontosabbnak tartok: megtanítottak arra, hogy semmilyen körülmények között sem szabad elveszíteni az egyéniségünket, se az életben, se a zenében, s ha a szívünket beleadjuk a hangszerbe, akkor megtörténhet a csoda.” Ez pedig Renátó záró mondata.