A Vasárnap angyala: Eszter ajándéka

A fiú tápláló étkeztetése végett kecskéket tart, hogy mindig friss tej legyen az asztalon. Rajzák főorvos asszony szerint Esztike biztosan a mennyországba jut, mert ennyi kedvesség, ennyi báj és önfeláldozás ritkaság egy emberben.

Halgas Ildikó, Kulcsod

Akinek megadatott, hogy egészséges gyermeket neveljen, kövesse növekedését, örüljön sikereinek, az el sem tudja képzelni, milyen emberi nagyságot, mekkora önfeláldozást követel egy beteg gyermek elfogadása. Az egyházgellei Boros Eszter tudja, mit jelent ez, mert tizennyolc éve gondozza örökös csecsemő fiát. Zokszó nélkül, nem csupán beletörődéssel, olykor még boldogsággal is, mert ő egészségesnek látja.

Agyhártyagyulladás okozta

Bálint december 27-én tölti be a tizennyolcadik évét, de soha nem lesz felnőtt. Egy vírusos agyhártyagyulladás, amely nyolc hónapos korában érte, egész családja életét meghatározta, de főleg az édesanyjáét. „Bálintka egészséges kisfiúnak született, szépen fejlődött is. Semmi előjele nem volt a betegségnek mindaddig, míg egyszer elterülve, kifordult szemekkel nem találtam a kiságyban. Gyorsmentővel vitték Pozsonyba, három hétig volt kómában. Mikor felébredt, felismerte a hangomat, de az orvosok rögtön megmondták, hogy fokozatosan halnak el az agysejtjei. Kovács László docens, a pozsonyi gyermekklinika főorvosa azzal bocsátott el, hogy »anyuka, vissza a Bibliához!«. Amikor két éve jártunk nála, csodálkozott, hogy Bálint még él. A betegség előtt nyolc hónaposan már járt, de a kórházból egy élettelen kis testet hoztam haza. Amíg nem jöttek rá az orvosok, milyen gyógyszerek kellenek neki, se éjjelünk, se nappalunk nem volt, folyton sikított a fájdalomtól. Úgy főztem, hogy egyik karomon őt tartottam, a másik kezemmel az ételt kavartam. Csaba fiam akkor volt elsős, szegény, ő is csak akkor érezhette magát gyereknek, amikor elment itthonról a barátaihoz…”

„Ha nincs baj, egészségesnek látom”

Borosék mindent megtettek, hogy Bálint állapota javuljon. Amikor az akupunktúrának köszönhetően mozogni kezdett, reménykedtek, csakhogy közben az édesanya lába tört el, csaknem fél évig nem tudta kezelésekre hordani a kisfiút. „Nem tudom, változott volna-e valami, de lassan beletörődtem, hogy soha nem fogja utolérni a vele egykorúakat. Hétévesen újra agyhártyagyulladást kapott, akkor a veséje is leállt, Dunaszerdahelyen az akkori főorvos azt mondta, jól nézzük meg, mert estig meghal. Szerencsére a kollégái nem hagyták annyiban, rendbe hozták, amennyire lehetett. Pelenkázom, forgatom, etetem, masszírozom, úgy kell törődni vele, mint egy kisbabával. De nem kesergek felette, időm sincs rá, meg mit is érnék vele. Teszem, amit tennem kell, és ha nincs nagyobb baj, szinte egészségesnek látom, mert ilyennek szoktam meg. Minden rezdülését ismerem, tudok vele beszélgetni, a maga módján válaszol is, mert sok mindent érzékel a külvilágból. Enni tud, szeret is, főleg az édességet, mert amikor megbetegedett, elveszett a szervezetéből a cukor, és minden ételét cukroznom kell. Tisztába teszem, ellátom, és egész nap elvan a kocsiban, nagyon jó fiú. Sokszor mondom, hogy meg sem érdemlem őt” – lábad könnybe az édesanya szeme; de ebben nincs önsajnálat, mert ő valóban a szeretett lényt látja fiában, nem egy „korcsot”, ahogy időnként megjegyzik az emberek. „Nem szégyellem őt, a faluba is kiviszem, hiszen szüksége van a friss levegőre. Az eszemmel azt is tudom, hogy nem szabad lelkemre vennem az ilyen megjegyzéseket, de azért nagyon fájnak, mert arra emlékeztetnek, hogy senki sem ért meg.”

Így is iskolaköteles

Ami az egészségügyi intézmények segítőkészségét illeti, Eszter ugyanabban a cipőben jár, mint a többi betegnek a hozzátartozói. Aminek maga nem néz utána, arról nem tájékoztatják, amit nem harcol ki, azt nem kapja meg, és csak egyes orvosok emberségén, nem az intézményrendszer működésén múlik, hogy megkapja-e idejében a megfelelő gyógyszert, kezelést, segédeszközt. „Nagyon sokat köszönhetek a dunaszerdahelyi kórház gyermekgyógyász főorvosának, Rajzák doktornőnek. Oda szoktam bevinni Bálintkát, ha látom, hogy romlott az állapota, sokat alszik – ilyenkor általában a vas hiányzik a szervezetéből. Én nem tudok befeküdni vele, de minden délben viszem az ebédjét, és estig ott vagyok mellette. Ez így van rendjén, mert az anyja vagyok, és aki az anyaságot vállalja, az ezt a kockázatot is vállalja. Ha Isten vállára teszi ezt a keresztet, akkor viselnie kell, mert Ő biztosan tudja, mennyit bír el. Úgy látom, az állam is erre számít, mert egyáltalán nem veszi figyelembe, mennyibe kerül egy ilyen beteg ellátása. A családi pótlék s a gondozási díj összesen 340 euró – ennyiből kell kigazdálkodnom sok vitamint, pelenkát, tápszert, Bálintnak a speciális iskolába való fuvarozását. Merthogy a törvény szerint köteles vagyok hetente kétszer oda is elvinni annak ellenére, hogy az orvosok is igazolták, a pedagógusok is tudják, én is látom, hogy semmi értelme. Hét éve hordom, minden alkalommal másfél órát tölt ott. A fejlesztés annyiból áll, hogy a tanító néni bekapcsolja neki a számítógépet, és zenét vagy mesét hallgat. Aztán mikor a bizonyítványába beleírják, hogy nem reagál, a sírás kerülget, mert tudom, ha az alatt az idő alatt itthon mesélnék vagy zenélnék neki, azzal többre mennénk. Így csak költségbe vernek, mert a benzin árát persze nem térítik, csak annyi jár, mintha busszal járna iskolába. Hiába, a politikusokat mi csak addig érdekeljük, amíg megválasztjuk őket, utána eszükbe se jutunk!”

Elszigetelve a világtól

Kevesen gondolnak bele, hogy akik évekig sérült, beteg családtagot ápolnak, azokat nemcsak a fáradtság, anyagi szükség, bánat sújtja, hanem a társadalmi elszigeteltség is. Világuk beszűkül, alig járnak el otthonról, lassan mellőlük is elmaradoznak a barátok, és egyedül maradnak gondjaikkal, gondolataikkal. Boros Eszternek is ez a sorsa, főleg azóta, hogy tavaly nyáron a férje is súlyos agyvérzést kapott. „Naphosszat itthon vagyok Bálinttal, a gondolataimat sincs kivel megosztanom. Ad az állam nekem minden évben egy hónap szabadságot is, csak éppen azt nem tudom, addig kire bíznám a fiamat. Egy-két órára, amíg a férjemet elviszem orvoshoz, otthagyhatom a szomszédoknál, de hosszabb időre nem, mert idős, beteg emberek. Az egyik barátnőm, aki mindennap átjött hozzám, negyvenévesen meghalt rákban, a másik messze van, Kulcsodon. Egy ideig támogatott a Plamienok alapítvány, de idén elhagytak, azt mondták, Bálintka állapota nem romlik, és vannak olyanok, akik még jobban rászorulnak a segítségükre. Ezt megértettem, de nagyon sajnálom, hogy már nem jönnek, mert számomra ők jelentették a kapcsolatot a világgal. Sokat beszélgettünk, pedig nem tudok jól szlovákul, de kézzel-lábbal elmagyaráztam nekik mindent. Ők voltak a barátaim, mert megértettek, ezért sajnálom őket, nem a pénz miatt. A Dobrý anjel alapítványtól kapok még havonta 120 eurót, ez is nagy segítség, mert senki másra nem számíthatok. Januártól Bálintka rokkantnyugdíjat fog kapni; gondolom, azt is évente ellenőrizni fogják, jogosult-e rá, nem javult-e hirtelen az állapota.”

A beteljesült súlyos álom

Eszter azt mondja, a férje és Csaba nagyfia is elfogadta Bálintot olyannak, amilyen, de máig mindhármuknak fáj, ha ránéznek. Mert nem lehet olyan az élete, mint a vele egykorúaknak, soha nem lesz társ a játékban, beszélgetésben, bátyjának cinkosa, idős szüleinek támasza. „Még lány koromban megálmodtam, hogy beteg gyerekem lesz, talán ezért is tudtam elfogadni – mondja csendesen Eszter. – Sokan azt mondják, jobb lett volna, ha elmegy, de én így is ajándéknak tekintem őt. Minden reggel imával veszem ki az ágyból, este úgy fektetem le, hogy megáldom. Tudom, érzi, hogy szeretem, és nekem ez elég.”