Szinte lehetetlen küldetés demonstrálni napjaink demonstrációinak kiváltóit és módozatait. Közben talán néhány határral vagy időzónával odébb nagyjából ugyanazt akarják?
A nemtetszés, az elégedetlenség kifejezésének változatait, megnyilvánulásait a kelet-közép-európai térségben nem nagyon kell bemutatni a lakosságnak, sem történelmi, sem mostani jelenségként. De persze így van ez tágabb rádiuszban is, még ha bizonyos országokban, közösségekben a közelmúltból esetleg kevesebb vagy kisebb horderejű megmozdulást tudnak is felidézni. Olyannyira, hogy kis szerencsével hetente futhatunk bele tiltakozó (tüntető, demonstráló, sztrájkoló) emberek csoportjába, a tájékoztatásban pedig el sem kerülhetjük az ezzel foglalkozó beszámolókat. A legnagyobb talány ezzel kapcsolatban nyilván az, hogy melyik milyen és mekkora hatást lesz képes kiváltani, elfojtják, visszaverik, tovább szítják, esetleg látszatmegoldásokkal indokolatlanná teszik, radikalizálják, esetleg összetett társadalmi folyamatok következtében a lázongók majd csak később (akár több évtizeddel) veszik észre, hogy nem épp úgy jött össze, ahogy azt az utcán ácsorogva elképzelték.
Hogy is hívják?
Minimum Arisztotelészig vagy Platónig kell visszatérnünk, ha a felkelések, ellenállások eredetét keresgéljük, ők igyekeztek a szervezett társadalmakban az erős, általában központosított hatalom elleni fellépésnek, a közrend ebből adódó megbomlásának kérdéskörét definiálni. Jórészt a hatalomváltásra koncentráltak, hiszen a nép elégedetlensége általában ezzel enyhíthető az esetek többségében – de közel sem mindig. Az angol és a francia forradalmak (revolúciók) időszakában azonban már az szerepelt a gondolkodók terítékén, hogy az igazi forradalom nem kizárólag a politikusok és aktuális hatalmi rendszerük felborogatását célozza meg, hanem egy teljesen új társadalmi rend létrehozását.
Látjuk és tudjuk jól, hogy adott történelmi eseményeknél megkövesedett bizonyos megnevezés, megvan tehát, hogy mit hívunk forradalomnak, mit felkelésnek, mit lázadásnak. Ezekben az esetekben megnevezést cserélni fülfacsaró lenne, egyébként azonban szemantikailag különbséget tenni nem is olyan egyszerű. Annál is kevésbé, mert például (ha már ennél tartunk) a forradalom egészen mást jelentett a 18. században, mint később, és az egyes esetei is nagyban eltérnek – van békésebb és harciasabb, különböző eszközöket bevető és célokat követő (lásd: gyertyás, ülő-, ipari, őszirózsás, 1848-as; sőt: továbbvitt, befejezett, visszafordított, levert).
Elő-előfordul
Azt tehát könnyebb befolyásolni, hogy egy tiltakozásból mikor lesz tüntetés (leegyszerűsítve: meg kell szervezni), azt azonban már nem feltétlenül a szervezők döntik el, hogy mikor lesz a tüntetések, megmozdulások sorozatából forradalom vagy felkelés (az 1956-os megnevezése körül a mai napig dilemmáznak bizonyos körök). Mindettől függetlenül azonban rendszeresen előforduló jelenség ez akár az autoriter vagy diktatórikus, akár a demokratikus(abb) rendszerekben. Hogy miért? No, erre mondhatjuk, hogy jó kérdés.
A tudomány, azon belül is nyilván főleg a társadalmiak számos ágazata foglalkozik ezzel a jelenséggel, és nemcsak a kutatás és felfedezés öröméért, hanem mert az eredmények komolyan befolyásolhatják a társadalom viselkedését, meg ugye a politikusokét is. Mert mindkét oldalt érdekli – csak általában ellentétes irányból megközelítve –, hogy pontosan melyek a tiltakozás, főleg a sikerrel záruló tiltakozás feltételei, mi váltja ki, mi tartja életben, és hogy mennyiben lehet az eddigi kül- vagy belföldi példákból kiindulni.
Tervezés és spontaneitás
Mivel teljesen soha el nem fojtható jelenségről van szó, a mindenkori hatalomnak érdekében áll – minél autoriterebb, annál inkább –, hogy folyamatosan aktualizálódó stratégiája legyen a tiltakozások, tüntetések, sztrájkok, egyéb elégedetlenségek kezelésére. Statisztikák mutatják meg például azt, hogy az adott országban mennyi ideig tart a tüntetési hangulat felfelé ívelő szakasza, mikor kezd csendesedni, mikortól számíthatunk az elhalására, és hogy az emberek adott hatalmi ellenlépésekre általában miként reagálnak. Mert ha a kifárasztás önmagában nem tűnik lehetségesnek, akkor megpróbálkozhatnak tárgyalásokkal, engedményekkel, részmegoldásokkal, esetleg elriasztó ellenintézkedésekkel (tömeges igazoltatás, listázás, letartóztatás), szélsőséges esetben pedig erőszakkal. Ez persze valamelyest vékony jég és ingoványos terep, mert hiába a tudományos számítás és következtetés, semmi nem garantálja teljes egészében, hogy akár ugyanazon körülmények között ugyanúgy fog reagálni a tömeg. Lehet, hogy múltkor hazamentek a vízágyúzás után szárítkozni, most azonban még inkább lángra kapnak és felbőszülnek. És a tiltakozói oldalról is tervezhetőek a lépések, a hangulat fokozása, a fellépés mikéntje és milyensége, ám ismerve (vagy épp nem ismerve) az embereket: az indulatok bármikor elszabadulhatnak, vagy épp ellenkezőleg.
Oda se ballagunk?
A szociálpszichológia szemüvegén keresztül nézve a tiltakozó megmozdulásokat, elsősorban az embereket mobilizáló erőkre és motivációkra esik a fókusz, no meg az ezek mögött megbúvó érzelmekre. E szakma képviselői korábban a csoportos értékek csorbulásának tájékán keresték a mozgósítás okait, ám így nehéz bármit is kezdeni például a hatalom mellett kiálló megmozdulásokkal, vagy azokkal az esetekkel, amikor nem a saját társadalmi csoportunk érdekében vonulnak az utcákra az emberek. Mindenesetre arra jutottak, hogy a legtöbbeket az mozgósít, ha a felettük álló hatalomról úgy érzik, illegitim, tehát nem a többség nevében jár el; esetleg az, ha igazságtalanságot észlelnek, és itt nem is feltétlenül másokkal való összehasonlításról van szó, hanem arról, ahogy elképzelik a saját ideális életüket; és az sem mellékes, mennyire érzik érdemesnek a cselekvést. Ha egyszerűen semennyire, akkor nem tesznek semmit, ha teljesen semennyire, akkor meg már az erőszakos megmozdulások sem kizártak. Nehéz látni, hol húzódik ezek között a mezsgye.
Mindezzel együtt azt is észre kell venni, mennyire befolyásolja a társadalmi megmozdulásokat a sajtó és a közösségi média. Egyrészt olyan tartalmakat jeleníthet meg (vagy nem), amelyek kiváltják (vagy nem) a tiltakozásokat, és ha igen, a további közlésekkel fokozható vagy visszafogható a hangulat. De talán ennél is izgalmasabb a fotelforradalmárok jelensége: az említett eszközök révén ugyanis könnyen úgy érezheti bárki, hogy aktív résztvevője a társadalmi alakulásoknak, hiszen nézheti a tüntetés élő közvetítését, esetleg hozzászólhat, kedvelheti. Fő a kényelem; ülősztrájkért fel ne kelj a kanapéról – ironizálhatunk, miközben illetékes helyeken talán már azon is törik a fejüket, hogy az egyre virtualizálódó világban az otthon és interneten mérgeskedőknek milyen hatásai vannak és lehetnek.
Mozgalmas hétvége
Miközben nem keveset hallani a társadalom fásultságáról, izgalmas civil aktivitási jelenségnek lehettünk tanúi szeptember harmadik hétvégéjén Pozsonyban: pénteken klímatüntetést tartottak, szombaton a Tisztességes Szlovákiáért kezdeményezés menetéhez csatlakozhattak a megszólítottak, vasárnap pedig az abortusz ellen tüntettek. És ezek nem egyszeri jelenségek voltak, hanem láncolatok állomásai, továbbá feltételezhető, hogy nem volt túl nagy az átfedés a megmozgatott tömegek között, és a céljaik, azok megvalósíthatóságának mértéke és lehetősége is meglehetősen eltért: a skála az egyes intézkedéstől az országos és globális szintű változásig terjedt.
Forrong a világ?
A távolabbi közelmúltban legtöbbet talán a franciaországi sárgamellényes-tüntetésekről hallhattunk, és miközben ez a megmozdulás mintha újabb erőre kapna, újabb és újabb demonstrációk sorjáznak. Többek között Hongkongban, Chilében, Indonéziában, Ecuadorban...
A BBC összegzése szerint a hatalmas távolságok és egyéni problémák ellenére lehet közös problémagócokat találni. Ezek a társadalmi és anyagi egyenlőtlenség, a korrupció, a politikai szabadság hiánya és a klímaváltozás.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.