A törköly szaga

A szürke habarcs szürke maradéka szürkén szárad a szürke ónkanna szürke szélén a szürkületben. A mondat viszont az elején maradt, nem lett bedolgozva, sem eldolgozva, maradjon az elején, hadd biggyesztgessék a szájukat, hogy kerülhetett ez ide. Itt felejtették? Olyan nincs. Az elején nem lehet csak úgy ott felejteni egy mondatot. Megvan: odalökték. Szándékosan, és nemtörődöm vele tovább: ott marad, aztán tavaszig majd csak szétrohad, mint a törköly.

A törkölyrothasztás etikája. Kipréselem a szőlőt, a törkölyt pedig átfordítom (segítséggel, mert nehéz) a talicskába, és áttolom, majd kiborítom a pince bejáratával szemben, az út másik felére, ahol a vetkőző diófák már megágyaztak neki. Ha elhalad erre valaki, tudni fogja: mi már leszedtük, kipréseltük, benne van a kádban, legalább is a piros (nem, nem a vörös), ha fehér, akkor meg a hordóban. Persze, Kürtön a Sütő Zsolti a fehéret is a kádban erjeszti, héján, meditatív olaszrizling, palackja tizennyolc ötven. De a törkölyszag azért attól még ott van a pincék vagy a hajlokok között, ahogy a maga októberi tempójában bomladozik szét a több ezer apró, bebarnult szőlőszemhéjból összepréselt henger, újabb és újabb illatadagokat szabadítva magából a levegőbe, a szigorúan gazdasági céllal épült sárkunyhók közé. Valamikor fehérre kenték az összeset, alul méteres, világoskék sávval. Belépve egyből a pincelépcső parancsol minket magára, jobboldalt felállítva a kádak, vagyis a szapullók a darálóval, bal felén a rézkilincses ajtó homályos üveggel, rászögelt virágos abroszdarabbal, belül pedig pad, egy-két szék meg a dédi kredence. A polcon leborított mustárospoharak sorakoznak, némelyiken ott a régi Jednota-logó a fogaskerékkel meg a kalásszal. Kisablak kinyit, spaletta beakaszt, és már jön is befelé a törkölyszag. Ami igazából csak formális keretek között, sztenderdül törköly, merthogy egyébként... a sáros hétköznapokon terkő, két pöttyel az e betűn. Na még egyszer: tërkő. Igen, innen már csak egy lépés a térkő, viszont annak sem szaga, sem keresnivalója a pincefalvi utcácskákban, amelyek mint tudjuk, ilyenkor, szeptembertől kezdődően terkővel vannak kikövezve.

Ahogy az évek telnek, a sárga kabátos embernek elkezd borzasztóan hiányozni a száradó törköly szaga. Nyirkos és penészes nagyvárosi pincekocsmák téglafalain, szétszáradt boroshordók pókhálós nyílásaiban keresi, akciós, érlelt sajtok csomagolása alatt, szalonnázódeszka avas repedésében. Tehetetlenségében aztán eldönti, hogy a román műkincsmaffiával karácsonyra elraboltatja magának Rippl-Rónai József Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című képét. Szenteste aztán, amikor a gyerekek már alszanak, elkezdi bámulni a képet, és elképzelni sem tudja, mi lehet az az áttetsző, vörösbornak nevezett valami a karaffában és poharakban, meg hogy miért nem vetette le a két uraság a fotelbe ülés előtt a kabátot. Egyébként is… olyan, mintha Piacsek bácsi fotelje Apám altestére lenne helyezve. Már, ha jól gondoljuk, hogy a fehér szakállas alak a festő apja. Ki kellene deríteni azt is, miért ráncolja Piacsek bácsi a homlokát (már, ha jól gondoljuk, hogy ő Piacsek bácsi). Talán attól tart, hogy a róluk készült képet néhány évtized múlva ellopja a román műkincsmaffia. Vagy nekik is a törkölyszag hiányzik, és arról diskurálnak, hogy már a törköly meg annak a szaga sem a régi, mert a fehér szőlőt újabban mindenki kipréseli erjesztés előtt, hogy tisztább, világosabb színe legyen, és ne legyen benne annyi csersav. Milyen képet vágtak volna, ha megtudják, hogy egy ausztrál kísérlet szerint azok a tehenek, amelyekkel napi öt kiló törkölyt megetetnek, öt százalékkal több tejet adnak, mint a törkölyt nem fogyasztók? Arról nem is szólva, hogy ezeknek a bociknak a bélrendszeréből rendszeresen távozó gázok 20 százalékkal kevesebb metánt tartalmaznak, mint azoké a teheneké, amelyeknek napi takarmányadagjából a törköly kimaradt.