A szabály, az szabály

A különböző tanácskozásokon addig szerzett tapasztalataim alapján arra a belátásra jutottam, hogy a levezető elnök számára nem elsősorban a tárgyi ismeret a legfontosabb feltétele a sikernek, hanem az eljárási rend, vagyis a házszabály tökéletes elsajátítása. Egyes országok küldöttei ugyanis előszeretettel folyamodtak a procedurális szabályokra való hivatkozáshoz mint eszközhöz, ha hátráltatni vagy gátolni szerettek volna egy-egy tárgyalást. Többször előfordult, hogy egy kezdő diplomatát vagy nagykövetet olyannyira kizökkentettek a kerékvágásból, hogy a végén már csak hebegett-habogott, és teljesen elvesztette a fonalat. Az ilyen helyzetet szerettem volna elkerülni. Ezért a konferencia előtti éjszakákat az eljárási szabályok tanulmányozásával töltöttem. Később kiderült, hogy nagyon is hasznos időtöltés volt.

A konferenciát az ENSZ-főtitkár, Kofi Annan nevében a genfi ENSZ-központ főigazgatója, Vlagyimir Petrovszkij nyitotta meg. Majd miután formálisan is lezajlott elnökké választásomnak a konferencia küldöttei általi megerősítése, Petrovszkij átadta nekem az ülés vezetését. Az alelnökök megválasztásának aktusát már én vezényeltem le. Hollandia és Peru nagykövete lett a két alelnök. Persze, mindez már előre egyeztetve volt az egyes regionális csoportokon belül.

Az ENSZ Közgyűlésében és az Emberi Jogi Tanácsban öt regionális csoport működik: a nyugat-európai (ebbe tartozik az USA, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is), a kelet-európai, az afrikai, a latin-amerikai és az ázsiai. A leszerelési és fegyverkorlátozási szervezetekben és tárgyalásokon a regionális felosztás más modellt követ. Az északi félteke országainak besorolása gyakorlatilag megegyezik az Emberi Jogi Tanácséval, tehát van nyugat-európai és kelet-európai csoport. Az összes többi (déli, fejlődő) ország egyetlen, G 21 (Group 21) elnevezésű formációt alkot. A név onnan származik, hogy amikor a hatvanas évek végén létrejött a Leszerelési Konferencia, az alapító tagok közül huszonegyen tartoztak az akkori el nem kötelezett országok csoportjába. Mára már sokkal többen vannak, ám a nevük megmaradt.

Persze, ebből következőleg a G 21-es csoport rendkívül heterogén volt. Amikor a koordinátorával egyeztettem, aki jelen esetben a Dél-Afrikai Köztársaság diplomatája volt, nem lehettem biztos abban, hogy a csoport álláspontja, amelyet közöl, valóban konszenzusos álláspont. Végül úgy tűnt, hogy a három csoport beleegyezett az általam javasolt napirendbe és az egyes pontok tárgyalási módjába. Ennek tudatában a formalitások lebonyolítása után feltettem a küldötteknek a kérdést, egyetértenek-e a beterjesztett napirenddel, és elfogadják-e.

Ekkor jelentkezett a pakisztáni delegátus, Mr. Malik, és közölte: ő abban a tudatban volt, hogy a 10-es napirendi pontot (ez az amerikai indítvány) a 9-essel együtt a szakértők csoportja fogja először megvitatni, nem a plénum. Ezért a beterjesztett napirendet nem tudja megszavazni. Látom, hogy Pavol, aki mellettem ül, elfehéredik, és verejtékcseppek gördülnek le a homlokán. Az eljárási rend szerint a napirendet közfelkiáltással kell elfogadni. Napirend nélkül nincs konferencia, blamázs a köbön. Magyarázom a pakisztáninak, hogy a napirendet az elnökség megvitatta, az elnökség ülésén pedig részt vett a G 21 koordinátora is. Malik köti az ebet a karóhoz, hogy ő pedig az elnökségi ülésen nem vett részt, és ragaszkodik ahhoz a tárgyalási módhoz, amely a tavalyi konferencián volt érvényes.

Ekkor meglehetősen nagy hidegvérrel (utólag így értékelem, holott akkor nekem sem volt mindegy) ráböktem az előttem levő házszabályra, és bejelentettem, hogy a 13. bekezdés c pontja alapján a napirendet megszavaztatom azzal, hogy javaslom a 10-es pont státusának ideiglenes felfüggesztését. A 10-es pontról pedig az ebédszünet alatt fogok további konzultációkat folytatni az érdekelt küldöttségekkel. (Hál’ istennek az ENSZ-ben az ebédszünet két óra hosszat tart.) Senki sem tudta abban a pillanatban, miről is szól a szabályzat 13. pontja, ezért amikor feltettem a kérdést, ki támogatja az indítványt, nem emelkedett szólásra senki, így megállapítottam, hogy a konferencia a javaslatot elfogadta.

Az ebéd alatt lefolytatott konzultáció végül sikeres volt, mint ahogy az egész konferencia is. Tizenhárommal bővült a szerződő felek száma. Ez nem tűnik soknak, de a csatlakozók közt voltak olyan fontos aknaviselt országok, mint Izrael, Jordánia, Kolumbia, Banglades vagy Bosznia és Hercegovina. Egyezség született továbbá arról, hogy a következő évben összeül az egész egyezmény felülvizsgálati konferenciája, hogy új fontos módosításokat fogadjon el.