A somkúti remete

Akkoriban egy vaddisznó-hajtóvadászatot szerveztünk. Nagy területet kellet átfésülni, ezért több kutyára is szükség volt. A barátom tanácsára hivtuk meg Lacit is. Hírneve jócskán megelőzte, kiváló foxikat tenyésztett. Meghivásomat örömmel elfogadta. A vadászat végeztével öt disznó feküdt a terítéken, köztük egy érmes vadkan. A következő vadászatról sem hiányzott, akkor is eredményesek voltunk. Tavasszal a társaságunk évzáró gyűlésén már sorainkat gyarapitotta.

Kliff, a foxi továbbra is remek munkát végzett egyéni vadászatok során is. Sok alkalommal, amikor a lövés valami miatt nem jó helyen találta el a vadat, annak leírhatatlan szenvedést okozva, akkor jött Ő. Okos szemeivel, mintha azt mondta vola: „Silány munka, engedjetek el, majd én kijavítom.” Úgy is lett, a kétségbeesett vadász kalapja mellé töret került, a sebzett vad megvált gyötrelmeitől. Eltelt pár év, Kliff már a kutyák mennyországában tereli malackáit.

Ebben a történetben vadászterületünk egyik legszebb, legvarázslatosabb részén fogunk járni. A Somkúton. Falunktól két kilométerre található ez a hely, erdei rét, egy oldalról a Pipis terebélyesedik föléje, a másikról a Kónyárt-fennsík határát képezi. Csücskében kút bújik meg, oázis a fáradt erre járók számára. Mellette a régi vadászház romjai. Sajnos, ez az erdészlak nemcsak eredeti céljára szolgált, biztos fedelet nyújtva az ott lakóknak, hanem tanúja volt egy véres drámának is a második világháború végén. Kilenc falubeli férfit állított az istálló falához a német osztag. Nyolcan odavesztek, a kilencedik megúszta. Hogy milyen módon, sosem fog kiderülni, titkát magával vitte a sírba. Az áldozatok közt ott volt Laci nagyapja is. Tán ez késztette őt arra, hogy gyakran keresse fel e helyet, emlékezzék.

Az őzek násza abban az évben ahogy jött, úgy el is múlt, észrevétlenül. A kukoricaültetvény behúzott függönye mögött zajlott e pompás színjáték, takarva minden szereplője. El is maradt a kilövési terv, szeptember derekán még egy idős bakot szándékoztunk elejteni. Csakhogy megkezdődött a szarvasbőgés, az az időszak, amikor a vérbeli vadászt csak megkötözve lehet otthon tartani. Nincs az a sürgős munka, ami ne várhatna egy-két hetet. Elvégre is a királyok vadja éli mézesheteit, hangosan tudtára adva ezt mindenkinek. Jött is Laci, invitált egy délutáni sétára, de nem tudtam neki eleget tenni: gyerekeimre kellett vigyáznom, a feleségem délutáni műszakos volt. Pedig mágnesként vonzott, hogy a Hold is pont aznap éri el teltsége tetőfokát. Így hát Laci maga indult el. Hová is máshová, mint a leírt erdőrészhez. Valami belső késztetés kényszerítette, hogy ma nem a bikák után kellene menni, hanem nyugodtabb helyre. A Somkútra. Él ott egy öreg bak, mely fantomként jelenik meg, és csak a hangos riasztás árulkodik róla, amikor már észrevette a betolakodót. Eddig mindenkinek túljárt az eszén, az enyémen is. Számtalanszor. Mentségemre váljék, tapasztaltabb vadászok is lógó orral tértek vissza a vadászmezőről miatta. Most kaszálatlan a rét; letiport foltok azért vannak rajta. Magasles nincs, csak egy csipkebokor ad a vadásznak némi takarást. Ő némán mögé telepszik. Azon jár az esze, hogy az ember, már ha lehet embernek nevezni a hidegvérű gyilkost, hogy volt képes ilyen festői tájon ekkora gyalázatos gaztettet elkövetni. A szellő kezd lengedezni, a kukoricalevelek sustorgása is lehangoló. De az erdő sarkában más történik. Lacinak sejtelme sincs róla. A szemtelen rovarok és a meleg arra kényszerítik az öreg bakot, hogy változtasson eddigi bevett szokásán. Nem is olyan körültekintő, mint máskor. Elvégre az érzékszervei sok éven át segítették, és a magas fű eltakarja. Fenséges látvány, amint a nap a távoli hegyek csúcsait érinti. Vaddisznóék is elindulnak nagyokat nyújtózva a közeli dagonyához, élvezni az ember teremtette paradicsomot. Élvezni a jót, ami rövid életükben vár rájuk. Csak a rakoncátlan malacok visítása árulkodik róluk, messze bent a kukoricásban. Az árnyék fokozatosan nő. Nyújtózik a vadász is. Kényelmetlen már a vadászszék. Távcsövével még végigpásztázza a rétet, s mit lát? A hullámzó fűben valami nem oda való. A bak agancsát véli felfedezni, csak a tulajdonosa marad még rejtve. A távolság alig negyven méter. A vad nem áll meg, a forrás felé lépeget, s a lenyugvó nap sugaraitól nem látja a csipkebokor mellett lesben álló ősi ellenséget.

A vadász célozva kíséri minden léptét. Bizonytalan lövést nem kockáztat, a sűrű gyomban a lövedék célt tévesztene. Kivárni az utolsó tíz métert, míg a bak tiszta helyre ér, örökkévalóság. Egyszer csak a bak megtorpan, de semmi gyanúsat nem észlel. Kiérve az út szélére mégiscsak rosszat sejtve megáll, felkapja fejét. A tekintetek találkoznak. Vad és Vadász. Az utolsó, ami hétévi életének adva volt. A pontos lövéstől méltóságteljesen rogyik virágos ravatalára. Minden elcsendesedik. Elment a Somkút királya. Csendesen, fájdalommentesen.

A vadász leteszi fegyverét. Tekintete a néhai vadászház felé mered. Tán a nagyapja volt, aki ilyen ajándékot adott neki. Ezentúl ha erre jár, már nem csak rá fog emlékezni.

Utóirat:

Amióta járásunkban szervezett vadgazdálkodás folyik, ez a trófea érte el a legnagyobb pontszámot.