A sánta dervis küzdelmei

Ha Vámbéry, akkor Dunaszerdahely. A Csallóköz fővárosa joggal büszke rá, és joggal tartja egyik leghíresebb szülöttének, még akkor is, ha a tudós nem itt született, hanem a Pozsony és Bazin közti Szentgyörgyön (Svätý Jur). Születésének éve kérdéses, 1831 vagy 1832 (ő maga az utóbbit használta).

Diákmunka élesben

Már vezetékneve is megér egy kisebb etimológiai tanulmányt, hiszen nem létezett ilyen vezetéknév. Vámbéry családja Németország területéről származott, apja neve Bamberger volt (ő Wamberger változatban használta), fiának pedig a Hermann keresztnevet adta. Ennek a magyarosított változata a Vámbéry Ármin. A Szentgyörgyön élő zsidó család nagyon szegény volt, ráadásul az édesapa fia születése után nem sokkal kolerajárványban meghalt. Édesanyja újra férjhez ment, és ekkor költöztek Dunaszerdahelyre. A kis Ármin háromévesen lesántult jobb lábára. A helyi zsidó iskolába kezdett járni, jól tanult.

Tanulmányai 1845-től vesznek komolyabb iramot: két évig a szentgyörgyi piarista gimnáziumba jár, aztán a soproni evangélikus líceumba, majd a pozsonyi bencésekhez, végül a pesti piaristákhoz. Persze mindez sokba került, és mivel neki pénze nem volt, házitanítói állásokat vállalt, azokból próbálta fedezni, több-kevesebb sikerrel. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy nyomorúságos körülmények közt lakott, és mindennapjaihoz hozzátartozott az éhezés. Tudásvágyát azonban előbbre valónak tartotta: tizenhat évesen már beszélt latinul, franciául, németül és szlovákul, közben angolt tanult, és szláv nyelveket. Sajnos a pozsonyi bencés gimnáziummal szembeni tartozását nem tudta kifizetni, ezért érettségi bizonyítványát sem vehette át. Későbbi önéletrajzi jellegű írásaiban ezt könnyelműségnek és szörnyű mulasztásnak nevezi.

A magyar szabadságharc leverése 1849-ben Pozsonyban érte, és a bevonuló orosz katonák látványa folytán egész élete során ellenszenvet táplált Oroszországgal és az oroszokkal szemben.

Kelet felé

Vámbéry Ármint elsősorban Kelet-kutatóként tartjuk nyilván, nyelvek iránti érdeklődése és kivételes nyelvtanulási képessége azonban pályája elején még nem irányította őt a közép-ázsiai viszonyok tanulmányozása felé. A döntő momentum az 1850-es évek elején következett be. Vámbéry Pestre költözött, egy bécsi útja során pedig találkozott Joseph von Hammer-Purgstall báróval, a török irodalom kiváló ismerőjével, s az igyekezett felkelteni érdeklődését a Kelet iránt, és arra buzdította, hogy tanuljon törökül. Pestre visszatérve már ebben az egyértelmű irányban folytatta a tanulmányait, miközben értékes ismeretségeket kötött a kor irodalmának kiemelkedő alkotóival (Vörösmartyval, Arannyal) és tudósokkal. Életkörülményei azonban nem sokat változtak, továbbra is házitanítóként kereste a kenyerét.

1857-ben indult első útjára, Isztambulba, báró Eötvös József anyagi támogatásával. Végül négy évig maradt az oszmán fővárosban, és olyannyira sikerült elsajátítania a török nyelvet – egyéb nyelveket is tanulmányozva – s felvennie a török szokásokat, hogy Fuad pasa titkára lett. 1858-ban már meg is jelenik nyomtatásban első műve, egy német–török és török–német szótár. Közben tudományos folyóiratokban publikál, s a rendelkezésére álló török forrásokban a magyarok eredetét kutatja.

Próbatételek

1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lesz, 1861-ben pedig az intézmény támogatásával nekivág közép-ázsiai útjának. Resid efendi néven indul Isztambulból, szunnita dervisnek öltözve, Teherán felé. Karavánokhoz csapódva, valamint saját karavánjaival eljut Teheránba, majd észak felé, a mai Üzbegisztán területére. A nyugati utazókra akkor a térségben nagyon gyanakodva tekintettek, és a helyi kánságok illetékesei általában nem engedték át őket a területükön, mivel egyértelmű volt az angolok és az oroszok terjeszkedési szándéka (ezek a területek a 19. század közepén még őrizték függetlenségüket). Vámbérynek tehát kiváló nyelvtudása is kevés lett volna, szüksége volt két másik képességére is. Az egyik, hogy hitelesen tudta játszani a szerepét, a másik pedig, hogy mindig képes volt megőrizni nyugalmát, hidegvérét. Szamarkandban (ma Üzbegisztán) volt a legforróbb a helyzet, a helyi emír ugyanis gyanút fogott, nyugati kémnek gondolva őt maga elé rendelte, és elkezdte kikérdezni. Vámbérynek azonban sikerült higgadtan eljátszania az igazhitű zarándok szerepét, így a végén ajándékokkal megrakodva indulhatott vissza Isztambul felé. Érdemes belegondolni, mekkora hidegvér kellett ahhoz, hogy a helyi hatalmasság előtt hitelesen eljátssza szerepét, egy olyan nyelvtudással, amely ugyan biztosan kiváló volt, de jóformán csak egy évtizede kezdett törökül tanulni.

Európa meghajol

1864-ben érkezett vissza Pestre, és még abban az évben Londonba utazott, hogy Közép-ázsiai utazás című művét kiadassa. A rákövetkező évben ez sikerült is, magyar és angol nyelven. Ezzel Vámbéry mai nyelven szólva befutott, ami nagyjából azt jelentette, hogy nemzetközi elismertségnek örvendő tudós és író lett. Közép-ázsiai útja ugyanis egyedülálló teljesítmény volt a korban: ilyenről nyugati utazó nemigen tudott beszámolni, de még fél évszázaddal később sem volt egyszerű a közlekedés azokban a térségekben, amelyeken ő keresztülhaladt. Londonban afféle híresség lett, a társadalmi élet számos képviselőjével ismerkedett meg, Ausztria londoni nagykövete ajánlást írt neki a császárhoz. Ez azért is érdekes, mert amikor Vámbéry 1851-ben Bécsben kilincselt, összeköttetések híján senki nem fogadta kegyeibe, és nem sikerült támogatókat szereznie elképzelései megvalósításához. Az egyre dagadó brit imperialista világbirodalom képviselői azonban tudták, mekkora érték lehet egy ilyen ember, aki ismer egy sor keleti nyelvet, ráadásul már be is utazta Belső-Ázsia egyes régióit. Ebből egyébként Vámbéry élete végéig profitált, rengeteg beszámolót írt a briteknek tapasztalatairól, ezért pedig nem kis pénzjutalmat, később életjáradékot, afféle nyugdíjat kapott.

Felemás fogadtatás

Magyarországon viszont némi fenntartással fogadták sikereit. Tehetségét és eredményeit ugyan senki nem vonta kétségbe, de Ferenc József hiába nevezte ki a Pesti Királyi Tudományegyetem tanárává, az intézmény nem igazán tartott igényt Vámbéryra. Ennek több oka lehetett: zsidó származása és református vallása (az egyetemnek jezsuita hagyományai voltak), s hát az is, hogy hiába ismerte el a világ, érettségije bizony még mindig nem volt. Végül a tudományegyetemen turkológia tanszéket alapított (a világon az elsőt), majd 1872-ben ott volt a Magyar Földrajzi Társaság megalapításánál. 1913-ban bekövetkezett haláláig szolgálta a Kelet-kutatást, és jó néhány híres magyar orientalista került ki a keze alól.

Neve továbbá összeforrt egy durva hangvételű közéleti vitafolyammal, amely ugor–török háborúként híresült el. Ez a magyar eredet- és nyelvrokonság-kutatás kapcsán kialakult vita volt, melyben két tábor állt szemben egymással. A magyarok török népekkel való nyelvi-etnikai rokonságát hirdető Vámbéry, valamint a finnugor rokonságot hirdető Budenz József és körük. A sokszor durva személyeskedésekig fajuló viták nem mindig szolgálták a tudomány céljait, és több évtizedig eltartottak. Ennek pontos részletezésére itt nincs tér, mint ahogyan Vámbéry csodaszámba menő kalandjai is megérnének külön-külön is egy-egy cikket vagy tanulmányt. Ő maga Küzdelmeim című könyvében számol be a legszemélyesebb hangnemben életéről.